Hans Ulrich Gumbrecht: Szépség a sportban


Egy hétköznapi szurkoló

Néha visszatérnek élete első NHL-meccsének emlékei 1988-ból, amikor még fiatalemberként gondolt magára. A montreali Forumban rendezték, abban a bizonyos, szembetűnően jelentéktelen épületben valahol a város központja és pereme között, amelyet az igazi rajongók „a hoki szentélyeként” emlegetnek. Az ökológia előtti idők erős nikotinszaga soha nem hagyta el a Forum labirintusszerű belsejét, egyetlen mozgólépcsőjét, árusító bódéját, tekervényes lépcsősorát és hátborzongatóan tágas terét sem, és ezek még akkor is üresnek tűntek, amikor a szünetekben megteltek nézőkkel. Kiállított fotók végtelen sora vette körbe, a legtöbbjük színes, de ugyanúgy megbarnult, mint a falak, amelyeken lógtak, néhányuk pedig kifakult fekete-fehér — a Canadiens feledésbe merült csapatait és hőseit ünneplő képek. A játékosok mind a hoki dicsfényében tündöklő mezt viseltek, amelyet a montreali emberek la flanelle tricolore-nak hívnak — fehér vagy vörös alapon vörös vagy kék gyűrű látható rajtuk a mellkas körül és egy nagy „C” középen. Minél régebbiek voltak a fotók, annál inkább úgy tűnt, hogy a mezek gyapjúból készültek, és nézőjük egy idő után már nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy milyen lehetett beleizzadni vagy átnedvesedve vacogni ebben a gyapjú egyenruhában.

A huszadik század elején készült képeken néhány játékos mintha a vadászok büszkeségével pózolna, gondolta, vadászokéval, akiknek a trófeái eltűntek, puskáik pedig hokiütőkké váltak. És természetesen számtalan fényképet látott a Canadiens többszörös Stanley Kupa-győzelmét ünneplő szurkolókról és játékosokról, akik a Forum körüli utcákon nyitott autókban vonultak fel, olykor olyan nők mellett ülve, akik próbáltak hollywoodi módra szépnek látszani, olykor Al Caponéra emlékeztető férfiak körében. Voltak utcai harcokról készült képek is, de nézőjük akkor még nem tudta, hogy ezek egy bíró döntése elleni heves tiltakozás éjjelét dokumentálták, a Canadiens-mitológia részét képező zavargások éjszakáját.

Aznap este a Canadiens ősi riválisával, a Boston Bruinsszal mérkőzött. Még emlékszik rá, hogy a meccs 3:3-as döntetlennel zárult a két csapat bunyósai között kirobbant brutális és véres verekedést követően. Évekkel később majd felismeri egyikük horvát nevét a New York Times sportrovatának főcímei között, és azt olvassa, hogy a játékos, néhány hónappal azután, hogy alacsonyabb osztályba helyezték át, öngyilkosságot követett el egy észak-dakotai motelben.

Az egyetlen jegy, amelyet még meg tudott venni a stadion előtt — feketén persze, mert azokban az években a Canadiens meccseire mindig minden jegy elkelt —, állóhelyre szólt, ami már akkoriban is ritka kivételnek számított a hokistadionokban. Nem véletlenül, hiszen onnan, ahol végül állt — miután jó néhány lépcsőt megmászott a sötétben —, szinte lehetetlen volt a korong villámsebes mozgását követni a jégen. Így a montreali kapusra koncentrált, akiről valaki azt mondta neki, hogy nagyon fiatal (amit nem lehetett volna kivenni a sisak és a groteszk módon kitömött mez takarásában) és hatalmas tehetség, és nyilvánvalóan a máris berekedt közönség kedvence.

Ami azonnal lenyűgözte, az a kapus tikkelése volt: újra meg újra úgy dugta ki a fejét a válltömések közül, mint egy álmából ébredő teknősbéka. De a néző által eddig látott teknősökkel ellentétben a fiatal kapus nemcsak a fejét dugta ki, hanem ritmikusan felrántotta az állát, sőt az egész fejét, újra meg újra, mintha csak egy kimozdult csontot akarna helyretenni. Bár a mozdulat azt a látszatot keltette, hogy egy idegroncs és könnyű préda a Boston Bruins támadói számára, a reakciói egyszerűen elképesztőek voltak — minden képzeletet felülmúltak. Még a fejmozgását is néhány másodpercre felfüggesztő, majdhogynem szemtelen nyugalommal kapott el a kesztyűjével hét vagy nyolc yardról teljes erővel meglőtt korongokat. Mintha csak az első bedobás óta várta volna őket. Nem volt olyan gyors indítás, ami izgalomba hozta volna — márpedig ez a jégen tényleg gyors —, miközben merev tekintete elbizonytalanította a támadókat. És ha arra volt szükség, hatalmasra párnázott teste alá rejtve tüntette el a korongot.

A kapus neve Patrick Roy volt. A Montreal Forum e fiatal hőse később, a kilencvenes években a sportág minden idők egyik legnagyobb (és legellentmondásosabb) játékosává vált. Mindeközben a hosszú montreali teleken, ahol csak gyerekek hokiznak a befagyott tavacskákon vagy a zsúfolt fedett jégpályákon, biztos akad egy fiú, aki a háló mellett felegyenesedve próbálja utánozni azt a bizonyos teknősszerű tikkelést.

*   *   *

Mozdulatok, amelyek első pillantásra szokatlannak, sőt groteszknek tűntek a számára, végül annyira elkezdték lekötni, hogy órákra a képernyőhöz láncolták. Semmi sem áll élesebb ellentétben a nyugati szépség kánonjával, mint a japán szumó birkózók büszkén viselt, száz kilónyi súlyfeleslege. A tényleges küzdelmet megelőző percekben a sportolók által előadott rituális koreográfia mégis annyira lebilincselte, hogy megfeledkezett arról, mennyire zavarba ejtette irdatlan termetük. Amikor pedig a birkózók lökdösni és taszigálni kezdték egymást, amikor az erőszak hirtelen kitöréseinek hatására egyensúlyukat vesztették, amikor megbotlottak és kolosszális testük kiesett a ringből, mindig rádöbbent, hogy évszázadokkal ezelőtt miért szumóversenyeket rendeztek a sintó szentélyekben az istenek figyelmének felkeltésére. És tudta, hogy ha egyszer elég szumót nézhet, egyik menetet a másik után — csupán másodpercekig tartó küzdelmekkel a feszült várakozás hosszú percei között —, a rabjává fog válni.

Sohasem felejti el az óriás Akebonónak — a hawaii mesternek, Japán urának és a legkifinomultabb ízlésű japán nők bálványának — hatalmas erejét, akit a maga idejében senki sem tudott megingatni, és akinek senki sem tudott ellenállni. Még mindig eszébe jut az a bizonyos délután a Kanszai repülőtéren, amikor alig várta, hogy Akebono végre feltűnjön a képernyőn: és hirtelen, mintha a legmélyebb álmából ráznák fel, egy japán utaskísérő összekacsintó együttérzéssel közölte vele, hogy most vagy soha, ha még mindig el szeretne utazni Sydney-be. Soha többé nem látja birkózni Akebonót. Mert mire visszatért Japánba, addigra a hawaii yokozuna, a nagymesterek nagymestere visszavonult, és a reklámszakmában kezdett igen sikeres, új karrierbe.

Persze tisztában van azzal, hogy a szumó élvezete a nyugatiak számára megköveteli egy idegen ízlés elsajátítását, amelyet sokan összetévesztenek a rossz ízléssel. Bizonyos fokig ugyanez áll a jéghokira is. Különösen a verekedések miatt, amelyeket ma mindenki képmutatóan kritizál, viszont egyetlen rendes hokiszurkoló se hagyna ki soha (anélkül, hogy pontosan tudná, mi is annyira vonzó bennük). De ellen tud-e állni egyetlen ember is, legyen keleti vagy nyugati, annak a finom kecsességnek, amellyel Jesse Owens fut, ahogyan azt Leni Riefenstahl híres filmje az 1936-os olimpiáról megőrizte? Owens olyan intenzíven összpontosít a rajtot megelőző pillanatokban, hogy nézője nem tudja nem feltenni a kérdést: vajon nem az volna-e minden emberi teljesítmény csúcsa, ha visszatalálnánk a vadászó oroszlán egydimenziós célirányosságához, úgy, ahogy néhány modern művész talált vissza az elemi, archaikus gesztusok erejéhez? De amikor Jesse Owens mindenféle erőfeszítés nélkül futott és győzött, arca ahelyett, hogy ragyogott volna a büszkeségtől, inkább meglepettnek tűnt, sőt talán kissé bocsánatkérőnek, amiért egy felsőbbrendű erő repítette el riválisai mellett. Owens végtelenül bájos volt, és olyan vonzerővel bírt, amely független volt minden nemi megkülönböztetéstől.

Százszor is megnézte ezt a felvételt, és bár már semmi újdonság nem maradt benne a számára, mégis azt kívánta, bárcsak a maga fizikai valójában jelen lehetett volna a berlini olimpián. Nem tudta eddig anélkül nézni ezeket a képeket, hogy — mindig zavarban és feszélyezve — azon ne kapja magát, hogy a szeme megtelik könnyel, olyan könnycseppekkel, amelyeknek semmi közük ahhoz a szomorúsághoz, amely a történelmi Jesse nem mindig örömteli élete miatt fogta el. Talán ezek a könnyek határozták meg őt régimódi szurkolóként, amely most ugyanúgy történelemmé válik, mint Riefenstahl filmje.

*    *    *

De nem mindig kell, hogy olyan sztárokkal legyen dolgunk, mint Jesse Owens, Akebono vagy Patrick Roy. Ahhoz, hogy a sport átváltoztassa hőseit a szenvedélyes nézők szemében, nem mindig szükséges, hogy ezek ténylegesen minden idők legnagyobbjai és a világ legjobbjai legyenek. Ahhoz, hogy sportfüggőkké váljunk, csupán annyi kell, hogy meglegyen a sportoló és a néző közötti távolság — akkora távolság, amely elég nagy ahhoz, hogy a néző elhiggye, hogy hősei egy másik világban élnek. Mert ennek a feltételnek kell teljesülnie ahhoz, hogy a sportolók a csodálat és a vágy tárgyaivá váljanak.

Gyerekkorában az apja magával vitte szülővárosától távoli focimeccsekre (mert a szülővárosának szégyenszemre egyetlen csapata sem játszott a nemzeti bajnokság első két osztályában), és e városok némelyike éppoly dicstelen volt, akár a nevük: Fürth vagy Schweinfurt. De a Spielvereinigung Fürth-öt (Henry Kissinger kedvenc csapatát) valamiféle futball-aura övezte, amelyet a csapat három nemzeti bajnoki címmel alapozott meg a huszadik század elejétől kezdve. Igéző volt továbbá nevének furcsa rövidítése (SpVgg), a jelképüket adó, írnek látszó lóhere, valamint a homályos és megmagyarázhatatlan tabu, amely körüllengte a város nevét (ma úgy gondolja, ez a név abból eredt, hogy egyszerre bizonyult „nagyon zsidónak” és „nagyon proletárnak”), de mindenekfelett apjának jóslata, miszerint a csapatnak legalább egy játékosa, akit Gottingernek hívtak, nagy jövő előtt áll, akár még a válogatottba is bekerülhet.

Ezzel szemben Schweinfurtnak csapatként se múltja, se jövője nem volt. Bár két híres középpályás — olyan névvel, mintha ikrek lennének: Anderl Kupfer és Albin Kitzinger — is játszott a csapatban, valamint a német válogatottban a harmincas évek végén és a második világháború alatt, egészen az ötvenes évek elejéig, de egyéni teljesítményük szurkolónk ifjúkorában csak még középszerűbbnek mutatta a Schweinfurt csapatát. A Schweinfurt azonban az első osztályban játszott, és így rendszeresen vendégül láttak néhány igazán jelentős csapatot. 1960 körül az Eintracht Frankfurt egyszer játszott az Európa Bajnokság döntőjében, amikor 7:3-ra a földbe döngölte őket a Real Madrid akkor már korosodó hőseinek sportereje és esztétikai tündöklése — Puskás, Di Stefano, Kopa és Gento, akik minden idők egyik legjobb futballcsapatának leglátványosabb játékosai voltak. A Frankfurtnak volt egy — a madridi „királyi” klubbal összehasonlítva szerény — kapusa, akinek lakonikus hangzású neve volt: Egon Loy. Magas volt, nem túl ruganyos mozgású, és még akkor is ellenzős sapkát hordott, amely mintha gyapjúból készült volna, ha nem a lenyugvó nappal nézett farkasszemet, hozzá pedig télen-nyáron szürke pulóvert és akkora térdvédőket viselt, mintha be lett volna gipszelve a lába.

Tudomása szerint még soha senki sem zengte Egon Loy hősies védéseinek dicsőségét (sem pedig Gottingerét, ha már itt tartunk). Minden valószínűség szerint Egon Loy a Frankfurt e nagyon is tiszteletre méltó csapatának átlag alatti tagja lehetett. A fiú számára mégis hős volt. És ő sohasem fogja elfelejteni a pillanatot, amikor apjával egy schweinfurti mérkőzésről hazafelé tartva Werneck falu vendéglőjében megálltak vacsorázni, és amíg ő a meccsről ábrándozott a sült kolbászát rágcsálva, a győztes Frankfurt-játékosok léptek be az ajtón, és a hórihorgas Egon Loy elsétált az asztaluk mellett, esetlenül és olyan közel, hogy a fiú akár a kezét is megszoríthatta volna. Valószínűleg Loy az elegáns középpályás kapitánnyal, Alfred Pfaff-fal jött be a vendéglőbe — aki úgy nézett ki, mint egy értelmiségiből lett üzletember —, továbbá Pfaff haverjával, Richard Kress-szel, egy jobbszélső csatárral, akinek kövérkés teste nem árulta el, mennyire gyorsan tudta lefutni az első tíz yardot a labdáért sprintelve. A fiú azonban nem látta Kresst vagy Pfaffot. Csak Egon Loyt nézte, a kapust, akinek az utódjává és reinkarnációjává akart válni.

*    *    *

Mindez jó néhány esztendővel azután történt, hogy a német futballválogatott Bernben, 1954. július 4-én elnyerte történetének első világbajnoki címét. Ez a sportesemény később a második világháború utáni időszak végét jelölő történelmi szimbólummá vált Németországban (csak Rainer Werner Fassbinder Maria Braun házassága című filmklasszikusát kell megnézni, hogy ezt tudjuk), pont úgy, ahogy az 1964-es tokiói olimpia Japánban. De a fiú számára ez volt az első olyan sportesemény, amelyre vissza tud emlékezni, és ez többet jelent minden szimbólumnál. Mint az összes felnőtt, ő sem tudta megmondani, miért hallgatta azon az esős vasárnap délutánon a rádiókommentátort, aki mintha túl sok bort ivott volna (inkább bort, mint sört, a hang legalábbis ezt sejtette). Miközben a fiú ott ült a hatalmas, zöld „varázsszemű” Siemens rádió előtt, megtudta, hogy a német kapus neve Toni Turek, hogy Fritz Walter kapitánynak van egy Ottmar nevű testvére, és hogy Helmut Rahn, a jobbszélső csatár kétszer is betalált, amivel megnyerte a meccset Németországnak, de azt is megtudta, hogy amikor a meccs véget ért, valami alapjában változott meg az őt körülvevő világban. A felnőttek felugrottak, és elénekeltek egy ünnepélyes dalt, amely tele volt a fiú számára ismeretlen szóval — bizonyára a nemzeti himnusz volt, sőt talán éppen az az első versszak, amelyet betiltottak a szövetségesek, mivel Németország területi imperializmusát hirdette. Mintha a szülők és a szülők barátainak a hangulata egyik percről a másikra az állandó elfogódottságból átcsapott volna eufóriába.

Néhány évvel azután, hogy majdnem kezet fogott Egon Loy-jal és majd’ egy évtizeddel az első német világbajnoki győzelem után (amely időközben a „berni csodaként” került be a köztudatba), ötven méterről nézte végig, ahogy a nagyszerű Uwe Seeler, a Hamburg és a nemzeti válogatott középcsatára legendás gólt lő a fájdalmasan tehetetlen Loynak. Seeler úgy rúgta meg a labdát, hogy a levegőben volt vízszintesen a teste, és közben mély, pattanó hanggal elszakadt az Achilles-ínja, amelyhez hasonlót a (már nem is olyan kicsi) fiú még sohasem hallott. Mindez abban a Németországban történt, amely már rég, talán túl gyorsan átlépett a vesztes háború árnyékán, holott a frankfurti stadion még mindig nyugtalanító építészeti monumentalitást sugárzott, amit a fiú hamarosan megtanult kapcsolatba hozni országának borús történelmével.

Ezekben az években, a hatvanas évek elején kezdte el hallgatni az Armed Forces Network adásait vadonatúj tranzisztoros rádióján (éjfél után és a takaró alatt, nehogy a szülei észrevegyék), minden alkalommal, amikor csak Cassius Clay — akkor még nem változtatta a nevét Muhammad Alira — megvédte nehézsúlyú világbajnoki címét. Clay a csattanókra éhes műsorvezetőket egyre-másra váratlan mondásokkal szolgálta ki, mint például azzal, amelyet szurkolónk büszkén értett meg „élőben” Miamiból (és sosem fog elfelejteni) rögtön a Sonny Liston elleni kiütéses győzelem után: „Mennybe akart menni, úgyhogy felküldtem oda a hetedik menetben.” Valami új lépett be a fiú sportvilágába azokon a magányos estéken, valami olyasmi, amiről azokra a fekete amerikai katonákra szeretett (és még mindig szeret) asszociálni, akiket vasárnap délutánonként látott a belvárosban, és akik a szünetekben odajöttek az általános iskolájához, hogy láthassák végre a lányaikat és a fiaikat, akiket német anyjuk rejtegetett az apjuk elől.

*   *   *

A fiú számára a sportnézés semmi esetre sem az értelmiségiek által később „prousti élvezetnek” nevezett élmény volt; nem az eltűnt idők nyomába szegődött. Az emlékek a legjobb esetben is csak másodlagosak voltak, és a retrospektív távolság sosem tette jobbá azt, amiben élményként volt része. A sport arról szólt, hogy ott legyen, ahol és amikor a dolgok történnek, és amikor a testek meghatározott formákat vettek fel a valós jelenben és időben. Némely sportemlék persze mélyen bevésődött az elméjébe, sőt a testébe, mert ezek az emlékek arra ösztönözték, hogy újra és újra megtegyen bizonyos mozdulatokat, amelyeket korábban soha nem tudott megtenni. Miközben az emlékek többnyire a háttérben maradtak, olykor hirtelen mégis mellbe vágták, az élvezetes nosztalgián keresztül meggyőzve őt arról, hogy soha semmi sem olyan intenzív vagy feszültséggel teli, mint a valós jelenlétne sporteseménybeli pillanatai. Az ilyen emlékek minden új élménnyel megszólaltak, minden egyes eseményt valamivel összetettebbé, polifonikusabbá és poliritmikusabbá téve — és erősebbé, ahogy a fiú idősebb lett.

A jelen eseményei is előhívják az emlékeket. Minden egyes hokikapus, akit megfigyel és csodál, még fényesebbé teszi Patrick Roy ikonját a fejében, miközben Roy tündöklő aurája jó néhány utódjának megadja az esélyt, hogy helyet kapjon az idősödő szurkoló állandóan gyarapodó személyes panteonjában. Jesse Owens isteni könnyedségének emléke majd minden fiatal férfitestet elegánsabbá tesz, amelyet csak mozogni lát — máskor pedig azok az emlékek emlékeztetik éppen arra, szinte fájdalmasan, hogy valójában mennyire rendkívüli is volt Jesse Owens. Összetettebbé tenni a jelent és újra felruházni a múltat egy megszépítő és olykor józanító aurával — ez annak az átlényegítésnek a két aspektusa, amelyet csak a sport tud elérni.

És mégsem tudja (és talán nem is kell tudnia), hogy a sportnézés miért ejti rabul szinte ellenállhatatlanul oly sok hozzá hasonló ember figyelmét és képzeletét. Elragadtatás ez, a szó valódi értelmében — olyan jelenség, amely képes megbénítani a szemet, olyasvalami, ami végtelenül vonz, anélkül hogy bármiféle magyarázatot magában foglalna erre a vonzerőre. Az elragadtatásra való képességén keresztül a sport átlényegítő erőt fejt ki, mert olyan dolgokra irányítja a szurkoló figyelmét, amelyeket egyébként nem értékelne, mint például a groteszk módon túlsúlyos birkózókat, az ellenzős gyapjúsapkákat, vagy azokat a félmeztelen testeket, amelyek nem tartanak számot szexuális érdeklődésre.

Vajon intenzívebbé válna-e ez a vonzerő, ha ismerné az okait? Talán, bár általánosságban véve az élvezeteknek nincs szükségük efféle igazolásokra, amelyek oly könnyen korcsosulnak túlzottan jószándékú, és ezért üres szavakká. A sportnak nincs szüksége efféle szóbeli áldásra. A szurkoló mégsem szeretné kizárni a lehetőséget, hogy ha megpróbálja megérteni az elragadtatását, az talán fokozni fogja az élvezetét, és segít neki megtanulni, hogyan dicsőítse alkalomadtán hőseinek teljesítményét.

Keresztes Balázs fordítása

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük