Vers

Tandori Dezső verse a friss Műútból

tandori

light

 

Ha majd elmondják: „TANDORI MEGHALT” —
mert lesz ilyen, mert lesz ilyen —,
nem kell, mert nem is lehet
mondanom semmit
— vagy: mit? mit! —,
nem lehet, mert nem is kell.
 
Lásd: Kosztolányi: Halottak.
Nem lesz: „A világ egyik legnagyobb verse!”
Nem lesz: „Rangsorom körforgón J. A., K. D., Szép Ernő,
a köv. sor Ady, Babits, Weöres, nem lesz,
s hogy utánuk-mellettük Jékely,
Kálnoky, de Kassákék, Berdáék, sorra.
Nem lesz, hogy G. István László
tovább fejlődik, nem lesz, hogy X. vagy Z.
kap tőlem felhatalmazást, ahol kell,
nem lesz, hogy Kafka nagybátyja nem hihette,
át lehet érni a szomszéd faluba akár
eszményi körülmények közt/se,
nem lesz, hogy rájövök: ez nem szellemi-hasonlatlag
van, nem, ez A VALÓSÁG lesz, csak a
valóság hol lesz.
Mint mi, jaj-se, mint mi.
 
Nem lesz, hogy nem megyek
el a Móriczról a Kosztolányira,
ah-se, a Szép utcába már nem is járok
ma se, a J. A. utcán átbuszozom mindössze,
nem lesz, hogy a Móriczról a piacon és
a postán kívül már el se bírok jutni sehova,
ja, ja, lábam már ma is csak vonszolom,
majdnem teljesen gyenge vagyok, fejem fáj
folyton, rettegek, szerveim mikor
mondják fel szolgálataikat,
ez nem lesz, ó, mi is, mi nem lesz,
nem lesz, hogy képtelen vagyok levelezni, mást
is, szinte, telefon végképp nix, nyista,
nem lesz, hogy TÉNYLEG-DE-TÉNYLEG nem
utazom többé, villamoslépcsőn se bírok fel-
mászni, a buszról a fogantyút fogva
körbekapaszkodva koppanok le, csontig érzem,
nem lesz:
„nem tudom, miről szokás beszélgetni”,
kihíztam ruháimat, nem lesz,
(tényleg tucatnyi nadrágom lóg hasznavehetetlen),
és nem folytatom. Fulladok. Nincs akaratom, hogy
a sarokig lemenjek, anyámnak a közértben hajdan-
felejtett vajért visszamenjek, barátom unszol
csak erre, tisztességes gyerek, én gomboznék,
akkor, 1954-ben, őt elcsapta egy villamos
tükre, épp a patológiával szemben,
5 év fél-kóma, meghalt.
 
Nem leszek többé szarságaim, derekasságaim
nem próbálom mentségül felhozni, nem kell,
se rövidre nem fogok, se hosszú levelekre
nem eresztek semmit, nem leszek magam minden
hosszúlépéssel szemben a rövid lépés,
mint egy túlsúlyos pózna, nem dőlhetek
el lépten-nyomon, léptem lesz maga a nyom már,
saját nyomaimba — se! — lépek, abszolút nyomelem,
ezt megírtam egy hamletes könyvben,
lehet, de tényleg, búvárolni,
nem lesz, hogy búvárolni csak azt kellene,
ami voltam, de az aztán legyen meg szépen
feldolgozódva együtt,
ha az lesz,
amit bevezetőben írtam, még lesz valami összefoglaló,
de már az én „tandori lightom” földként sem lesz
könnyű, de porom sem száll, végképp nem romantikus
madárszárnyakon, nem lesz, kinek,
mert csak nekem lehetne az, nem nekem nem lesz
rendes, képviselhető fogsorom,
nekem nem lesz, hogyan jelenjek meg bárhol,
odamenni se lesz erőm, nem lesz,
mint ahogy nem lesz erőm, nem lesz semmim,
ami ma sincs már, de jaj, nem lesz, ami jó még,
de mi lehet igazán jó még, ha ebben az én csekély
birodalmamban, ahol megvagyok, ott fogok hirtelen
sóbálvánnyá állva, vagy zuhanva, és mint egy villámütöttet
kivisznek. És mit, mit, nem kell többé elveszíthetnem se,
amim még van, leendő „TANDORI MEGHALT” roncstelepként.
Etc. Ah, hatemeletes hamletemes.
————————————–
És most megyek. És még ezt: ellátom szeretett
verébkémet — ah, Berda, Kassák verébkéi! —,
beszélek társnémmal a jövőkről, így, többesben,
de hogy egyelőre ÉLNI MUSZÁJ, megnézem
„tandori/light” borítóval terveződő könyvemet,
ellenőrzöm az összerakott postát,
beveszem agyérgyógyszereimet, prosztatautókezelő
pasztillámat, alvásomat majd este csalom össze két
bogyóval. Ah, Jékely bogyói, Kálnoky műfordításai, Eliot,
hogy rajta, neki, te meg én, egyelőre csak én
voltam a műtőasztalon éppen. Postára fel.
Gyógytárba fel. Bort a kínainál megvenni fel.
Társnémnak az újságokat megvenni, fel. Elnézni
a Móriczról Kosztolányi szobra felé, az nekem
a szomszéd falu. De már magam-falujának
főterén csak és csak úgy tudok megállni,
hogy „EZ INNEN MEG FOG HALNI”. Meg, és
ki is. Megyek. Nincs jövő, csak jövés jön, menés.
———-
Mind alig éltek, J. A. és Karinthy, Kosztolányi.
És Berda lakhelye egy vaságynyi. És Babits torka.
És… az ember szíve és gyomra. S az említett
tanár úr mily joggal rajongott döbbenten Dylan Thomas
versén — és Nagy László fordította, pontosan idézni
nem tudom, de: „Csöndben ne menj az éjszakába át,
dúlj-fúlj, ha megszakad a napvilág.” És Kormos, és mind.
 
Apollinaire, vágy s had poéta!
Meghaltak ők, mind. E közeliek, mind.
Kinek-kinek ki. (Géher tanár úr, Paulinyi kisúr,
Deák Laci, innen-közelből, közel-időben, V. P.)
Hogyan haltak meg, ha tudatuknál? Milyen az ott?
Nem lehet nyugtom, visszagyógyultom,
se visszahulltom, sivatag-jártom, ha
ezt nem tudom. Én percenként érzem: most rogyok le.
Jaj, ezt nem tudom.
„Írnék — csak nincs ki.”
Karinthy holt-évén: „nem lesz, ki, nem lesz, ki” —
ezt mondhatom. Így (nem) lehet élni. De…
 

 

AZ EGZISZTENCIALITÁS A TEMATIZÁLATLAN. MINDIG ENNEK
ELLENE MONDTAM, HA BÁRMIRE RÁBÓLINTOTTAM,
HOGY AZ OTTAN AZ ITTEN, ÉS AZ ITTEN AZ OTTAN.
AZT HITTEM, KAPASZKODOM, DE ELFELEJTETTEM,
HOVA MERRE, ÉS PERSZE, NEM VOLT OLY
LÉNYEG, HOGY ELFELE LEJTETTEM.
SZINTE SEMMIBEN NEM STIMMELTÜNK ÖSSZE, CSAK
ÉPP A LÉNYEGBEN,
DE ÉPP A LÉNYEG, BÁR HÁT AZ SE SEMMI?… AZ SEM MI,
ANYAGTALAN, A MEGFÖGHETETLEN.
ENNYIT AZ ÍRÁSRÓL. ÍRJAM? NEM ÍRJAM? MARADJAK
CSAK A HÉRAKLEITOSZI VÍZJEL
A PAPÍRBAN, VAGY ZENÓN VÉGET-NEM-ÉRÉSE?
DE WITTGENSTEIN NEM EGÉSZEN ÉRVÉNYES, MERT HIÁBA HALLGAT,
HA ANNAK NÉMÁN IS MEGVAN KÉSZE.
A KÉRÉSZÉLETŰ KÉSZRÉSZ AZ ÉSZ FÉLKÉSZ MEGVELŐSÜLETLENSÉGE.
 
 
 

Tiszteletteljes kérelem

 
Amíg ihlettel, lélek-hittel meg tudom tenni,
amit meg kell író-becsületemmel tennem,
addig — ha nem hiszem is, hogy lehet békén lenni —
hadd lehessen minden kezdeményezéstől, cibálástól,
előkanyaritástól stb. békén lennem.
 
Amikor abba, ami érdemem lett, ha lett, valami
eredményre így-úgy belefogtam,
sem az ihlet, az örök-művészet, a lélek
            kategorizálatlan kategóriáin kívül
            miről se tudtam.
Egzisztencialitásom erős volt, kikezdetlen,
            nem volt tematizálása.
Ne bolyongassanak el érdemre se, hagyjanak szabad
            mászkálásra,
ne legyen Egyetlen Helyemnek semmi helyes-kis-ravasz
            helye mása.
 
S ha végső-géniusz Petőfi magasáig lélegzetem se
érhet fel, hát Arany Jánost kérdem fel: „Toldi Óriás,
például megy-e ez a light, mert ha…” S e választ
adta, Ő, mormolva: „Nekem nem fájt… Kivájt… kivált…”
Na akkor. Mi volna. Súlyosulva. Lenne? Könnyedén lengve?