De nem is lehetünk meggyőződve senkinek az ártatlanságáról, viszont biztosak lehetünk minden ember bűnösségében.
(Albert Camus)
A kritika Camus-t hol egyszerűen „ateistának”, hol árnyaltabban „agnosztikus ateistának” tartja. „Albert Camus, az ateista gondolkodó, aki a keresztényekhez szól”; „Camus ateista humanizmusa” — hangzanak a róla szóló cikkek címei. Maga az író több helyütt tagadja, hogy ateista lenne. A kereszténységgel való kapcsolatáról pedig ezt írja: „sohasem indulnék ki abból az elvből, hogy a keresztény igazság illuzórikus, csupán nem tudtam azzal azonosulni”.1 A legújabb kutatások közül figyelemre méltó Philippe Malidor Camus Isten előtt (Camus face à Dieu, Éditions Exelsis, 2019) című könyve, amelyben az újságíró–prédikátor a köztudatban élő Camus-képnek ellentmondó elemzést ad a Nobel-díjas író kapcsolatáról a kereszténységgel, a keresztényekkel és Krisztussal. Tanulmányom arra vállalkozik, hogy A bukás című regény alapján rávilágítson Camus-nek a hittel és a hitetlenséggel való bonyolult kapcsolatára.
Az 1953-as év elején Camus „a száműzetése novelláit” szándékozik megírni. A terv az 1957-ben publikált L’Exil et le Royaume (A száműzetés és az ország) című munkájában ölt testet. Az 1955-ben elkezdett La Chute (A bukás) ebben a kötetben jelent volna meg, ám terjedelme arra késztette Camus-t, hogy önálló könyvként kezelje. A bukásról beszélve a regény keletkezési körülményei nem maradhatnak említés nélkül, annál is inkább, minthogy Camus legsokrétűbb, legnehezebben értelmezhető és a legkevésbé megértett művével állunk szemben, s bár az író maga is több helyütt vall könyve szándékáról, ezek a vallomások is ellentmondásosak. Camus A bukást a „legszemélyesebb és a legsikeresebb” könyvének tekintette. Ezért sem lesz érdektelen megemlíteni, hogy az író magánéleti krízise is szerepet játszik abban, hogy Clamence vallomásával Camus saját magát is szembesíti tetteivel. 1953-ban felesége, Francine súlyos depressziójában az öngyilkosság szélére sodródik, aminek elsődleges oka férje hűtlensége.
A regény címéül Camus a Le Cri-t (Kiáltás) szánta, minthogy a Korunk hőse címmel — ami Camus eredeti elképzelése volt — Lermontov már megrajzolta kora „hősét”. Jean Bloch-Michel a Le Miroir (A tükör) plasztikus címet javasolja, végül Camus egy napi töprengés után Roger Martin du Gard ötletét fogadja el: La Chute (A bukás). Felmerült még Camus-ben a Le Pilori (Pellengér), az Un puritain de notre temps (Korunk puritánja) és a Le jugement dernier (Az utolsó ítélet) is.
A mű elemzése előtt idézzük fel Camus összefoglaló szövegét a könyvről: „Az az ember, aki A bukásban beszél, egy kiszámított vallomásba kezd. Visszavonultan Amszterdamba, a csatornák és a hideg fény városába, ahol a remetét és a prófétát játssza, ez a volt ügyvéd egy kétes hírű bárban várja megértő hallgatóságát. Modern gondolkodású, azaz nem tudja elviselni, hogy mások ítéljék meg. Igyekszik hát a maga perét előadni, de úgy, hogy annál jobban el tudjon ítélni másokat. A tükröt, amelybe belenéz, végül a többiek felé fordítja. Hol kezdődik a vallomás, és hol a vád? Különleges eset vagy a mindennapok hőse? Egy igazság mindenképpen van ebben a tudatos tükörjátékban: a fájdalom és ami abból következik.”2
A regény főhőse, Jean-Baptiste Clamence egy valaha jó nevű párizsi ügyvéd, aki vezeklő bírónak (juge-pénitent) nevezi magát. A bíró (juge) és a vezeklő (pénitent) egybekapcsolja azt, aki büntet, azzal, akit megbüntetnek. Ez a kettősség lesz a regény üzenetének legfőbb hordozója. Ezt Clamence meg is fogalmazza: „Minél jobban vádolom magam, annál több jogom van ahhoz, hogy ön fölött is ítélkezzem.”3
A név, akárcsak a mű címe, intertextuális utalás a Bibliára. Jean-Baptiste Keresztelő Szent Jánost — aki az Új Testamentumban az utolsó próféta nevet kapta — idézi, a vezetéknév, Clamence pedig annak mondását: „Ego vox clamantis in deserto” (Én kiáltó szó vagyok a pusztában). Ez a szóáradat, ez a félig hazug, félig igaz fecsegés, amely mind hallgatóját, mind olvasóját meg akarja és meg is tudja téveszteni, nem kaphatott volna jobb interpretátort, mint egy jó nevű párizsi ügyvéd. Nem hiába tartják A bukást Camus technikailag legjobban sikerült regényének. Clamence személye, egyénisége, problémái, kitűnő egységben állnak a mű tónusával.
Clamence egyetlen törekvése megosztani saját rossz lelkiismeretét néma hallgatójával, az olvasóval és mindenkivel. Regénytechnikailag ez azt jelenti, hogy az „én”-ről a „mi”-re kell áttérnie. A módszert nem nehéz nyomon követni, hisz erről Camus, illetve Clamence magában a regényben vall. „A magam ügyét összemosom a többiekével. A közös vonásokat veszem alapul, a mindannyiunk számára ismerős tapasztalatokat, a gyengeségeket, amelyekben mindannyian osztozunk, a jó modort, szóval a ma emberét, ahogyan az bennem és mindenki másban is ott van legbelül. Aztán mindezekből olyan arcot gyúrok össze, ami egyszerre mindenkié és senkié.” (153–154) Clamence a pokol bugyrából, ahol elbeszélése pillanatában érzi magát, rendkívül óvatosan, mintegy körönként vonzza maga felé anonim hallgatóját, akiről először csak annyit tudunk, hogy művelt polgár, hisz érzékenyen reagál az ’imparfait du subjonctif’ használatára. (A magyar fordításban „keresett kifejezésemet” áll, mivel a magyar olvasónak semmit sem jelentene a francia köznyelvben ma már egyáltalán nem használt múlt idejű kötőmód megnevezése.)
Nem véletlenül használom a pokol bugyra kifejezést. Clamence maga hasonlítja helyzetét Dante poklához: „Észrevette, hogy Amszterdam koncentrikus csatornái a pokol köreihez hasonlatosak? A polgári pokoléhoz, ami rémálmokkal van benépesítve.” (16) Clamence-nak tudnia kell, hogy néma hallgatója ismeri-e Dantét. Meg kell győződnie, hogy a másik tudja követni fejtegetéseit. „Ismeri Dantét? Hogyan? Az ördögbe. Akkor azt is tudja, hogy Dante az Isten és a Sátán vitája kapcsán beszél a semleges angyalokról. Aztán a pokol tornácára helyezi el őket, ami a pokol afféle előszobája.” (92)
Clamence a regény elején már a Biblia ismeretét is örömmel nyugtázza hallgatójánál. Amikor bemutatkozik néma társának, utal a szadduceusokra, majd megjegyzi: „De ha nem forgatta gyakran a Szentírást, ezzel bizonyára nincs sokkal előrébb. Hogy mégis? Ennyire ismeri hát a Bibliát? Nahát, ön most már tényleg érdekel engem.” (11) A Biblia ismeretére az egész történet során szüksége lesz Clamence hallgatójának ahhoz, hogy megértse a bibliai utalásokat.
Clamence vallomása látszólag csupán saját magának a története. Annak a folyamatnak a leírása, ahogyan az önmagával való kéjes elégedettséget felváltja hitványságának érzése, következésképpen rossz lelkiismeretének, bűntudatának történetét olvassuk. Valójában azonban valamennyi fokozat, amely egyre szűkíti börtönét, ugyanakkor hallgatóját is egyre jobban — azt mondhatnánk, szinte pók módjára — hatalmába keríti. Melyek ezek a fokozatok? Az első esemény egy szarkasztikus, ismeretlen eredetű nevetés: „Felmentem a teljesen elhagyatott hídra, hogy lenézzek a folyóra, amit már alig lehetett látni a közben alászállt éjszakában. […] Aztán újra felegyenesedtem, és éppen elégedetten rá akartam gyújtani egy cigarettára, amikor egyszer csak nevetést hallottam felcsendülni magam mögött.” (42)
Ez a nevetés, amely a továbbiakban nem hagyja el, az őt körülvevő emberek gúnykacajává alakul át: „Hirtelen az egész univerzum rajtam röhögött.” (88) Ez az állandósult gúnykacaj segíti hozzá, hogy „világosabban lásson”: „Arra volt szükségem, hogy ez az örökös nevetés, és azok, akik kinevettek, megtanítsanak arra, hogy tisztán lássam önmagamat, és megértsem, hogy nem vagyok egyszerű.” (92–93) Ez a világosság Clamence-t hazug életére döbbenti rá, és azért kezdi el magát ostorozni, hogy ezt ne mások tegyék meg: „Megrögzött hazudozóként arra készültem, hogy a saját hamisságomat majd én magam vágom a sok idióta képébe, még azelőtt leleplezve magam, hogy ők maguk rájönnének a csalásra.” (100–101) Clamence a háta mögötti nevetés okát nem nevezi ugyan meg, de utal rá: „Aznap este, két vagy három évvel azon este előtt, amikor azt a nevetést véltem hallani […] elhaladtam egy alak mögött, aki épp a korlátra görnyedt, mintha a folyót nézné.” (76–77) Egy fiatal nő a folyóba veti magát, de Clamence nem siet a segítségére. Mintha nem tartaná még alkalmasnak a pillanatot és a témát, Clamence itt még csak saját magáról beszél.
A másik esemény, amelynek során Clamence ráébred arra, hogy nem „az igazság bajnoka”, egy pofon, amelyet egy utcai nézeteltérés alkalmával kap egy motorostól. Egy piros lámpánál a motoros nem tud elindulni, Clamence felszólítja, hogy tolja félre motorját, majd egy szóváltás végén a nála jóval kisebb és gyengébb ember pofon vágja. Ennek a megszégyenülésnek a végiggondolása oda vezeti Clamence-t, hogy rájöjjön: „én is csak addig álltam a bűnösök és a vádlottak oldalán, amíg az ő botlásaik semmilyen veszélyt nem jelentettek rám.” (61)
Csupán a harmadik fokozat, Clamence érzelmi kalandjai látszanak alkalmasnak arra, hogy megteremtse az „én–mi” átmenetet anélkül, hogy abból hallgatója bármit is észrevenne. Ha továbbra is a pokol köreinek hasonlatánál maradunk, azt mondhatnánk, Clamence már a harmadik körben mozog, amikor társát sikerül az elsőbe vonnia. Oldalakon át ecseteli érzékiségét, amit így vezet be: „Egyfolytában csak a kéj és a hódítás tárgyait kerestem.” (64) Ahhoz, hogy a mű végére Clamence eljuttassa hallgatóját oda, hogy saját „kalandját” átruházza a másikra, s így fordulhasson hozzá: „Gyerünk, mesélje csak el, kérem, mi történt önnel a Szajna-parton egy bizonyos estén, és hogyan tudta elkerülni, hogy kockára kelljen tennie az életét!” (162), fel kell gyorsítania a ritmust, szorosabbra kell fonnia a hálót. De egyelőre ez nem következhet be.
A vezeklő bíró önvádolása mélységében bővül; az iménti témák többszörösen visszatérnek, kavarognak, Clamence hol kiengedi kezéből áldozatát, az „én”-nél maradva, hol az „ön” cinkosságát tekeri köréje. A regény vége felé Clamence megmutatja látogatójának azt a képet, amit a bisztró faláról leemeltek és ő elrejtett. Jan van Eyck A genti szárnyasoltár című oltárképének Az igaz bírák című szárnyáról van szó. A középső táblakép a bárány imádásának jelenete, amelynek centrumában Isten báránya, a keresztény jelképrendszer fő szimbóluma, az egész emberiségért meghozott krisztusi áldozat megtestesítője látható. Előtte az élet vizének forrása, a megváltás, az örök élet kegyelemének jelképe. Az oltárasztal brokátterítőjén latin nyelvű felirat olvasható: „Íme Isten báránya, aki elveszi a világ bűneit.” A két legszélső, keskeny szárnyon Ádám és Éva meztelen alakját, a fejük fölött Káin és Ábel történetét örökítette meg a festő. Az oldalszárnyakon jobbról vezeklők, remeték, zarándokok, balról az igaz bírák és fegyveres lovagok sietnek a szent hely felé. A felső sorban, középen látjuk az Atyaisten életnagyságú, gyöngyökkel és drágakövekkel gazdagon díszített alakját. Tőle jobbra Keresztelő János, balra Mária ül. A következő két szárnyon Szent Cecília orgonázó alakja és éneklő angyalok kara láthatók.
1934. április 10-ről 11-re virradó éjszaka a genti katedrálisból elloptak két képet: Az igaz bírákat és a Keresztelő Jánost. Az utóbbi festményt sikerült visszaszerezni, de a kért váltságdíj további részének megfizetését a genti püspök elutasította, így Az igaz bírák sohasem került elő. A rabló néhány héttel később meghalt, miután halálos ágyán megfogadta, hogy a mű hollétének titkát a sírba viszi. A képet 1945-ben a belga Jef Vanderveken által festett másolattal pótolták. Az ellopott kép A bukásban jelentős szerepet kap. Clamence Az igaz bírákat otthonában, a szekrényben tartja, és ez lesz az a „bűne”, aminek révén eljut kivégzésének gondolatáig.
De nézzük sorjában ezt a folyamatot. Clamence először a kép hűlt helyét mutatja meg néma társának a bárban: „Látja például a feje fölött, ott hátul, a falon azt az üres téglalapot, ahonnan mintha nemrég egy festményt akasztottak volna le? Nos, tényleg egy festmény volt az, egy meglehetősen érdekes darab, sőt valódi remekmű. Pont itt voltam, mikor a ház ura megkapta, és akkor is, amikor megvált tőle.” (6–7) Magát a lopás történetét és annak valóságos hátterét a regény végén tárja fel Clamence: „Igaz is, kérem, nyissa ki azt a szekrényt! Igen, arról a festményről van szó, nézze csak meg! Nem ismeri fel? Ez Az igaz bírák. Még csak hátra se hőköl? Hát mégis hiányos a műveltsége? Pedig ha olvasná az újságokat, emlékezne rá, hogy a genti Szent Bávó-katedrálisból 1934-ben elloptak egy táblát Van Eyck híres szárnyasoltárából, ami A bárány imádása nevet viseli. Azt a táblát hívták úgy, hogy Az igaz bírák. A bírákat lóháton lehetett látni rajta, ahogy a szent állat imádására igyekeznek. Végül egy kiváló másolattal helyettesítették, mivel az eredeti azóta sem került elő. Na, hát ez az.” (142–143) Clamence a regény végén árulja el, mi is volt célja a kép eltulajdonításával: „mindig abban reménykedtem, hogy a beszélgetőtársamról kiderül, hogy rendőr, és letartóztat majd Az igaz bírák elrablásáért”. (161) Az Idegen Meursault-ja bűnös, mert végső soron mégiscsak meggyilkolt egy embert, de ártatlannak vallja magát. Clamence nem bűnös — ha leszámítjuk, hogy nem segített egy vízbe fúló nőn, ám ezért nem jár büntetés —, mégis bűnösnek vallja magát. Amiért elítélhetnék, az a kép eltulajdonítása. Ezért bír különös jelentőséggel az ellopott kép története.
1956. május 16-án kerül A bukás a könyvesboltokba, ugyanez év júliusi bejegyzésében olvashatjuk Camus-nél a Carnet-ben: „A. B. megírta nekem Van Eyck igazi történetét. Nem sokkal a lopás után egy, a káptalanhoz tartozó pap volt a gyanúsított. Vallott. Azért lopta el a táblaképet, mert nem bírta elviselni, hogy a bírákat a Misztikus Bárány mellett lássa. Elnyeri a feloldozást, tekintettel a szándékaira; megígéri, hogy halála napján felfedi a táblakép rejtekhelyét. Eljön ez a nap. Utolsó kenet. Beszélni akar. De hangja elakad. Érthetetlen szavakat mond és meghal.”4 A levélben említett „valódi történet” csak részleteiben valós. Az általam fellelt dokumentumok alapján a feltételezett tolvaj nem pap volt, és nem is ő vallott halála előtt a lopásról. Az bizonyított ténynek tűnik, hogy aki vallani akart, és akit szívrohama megakadályozott abban, hogy a tolvaj nyomára vezesse a hatóságokat, az egy Arsène Goedetier nevű hívő katolikus volt, aki ismerte az elkövetőt. Arra, hogy A. B. mire alapozza feltevését, nincsenek adatok. Mindenesetre Camus regényében Clamence ugyanezzel a ténnyel indokolja a lopást: „mivel ezek a bírák a Báránnyal való találkozóra siettek, márpedig ma már nincsen se bárány, se ártatlanság, vagyis a rafinált gazfickó, aki ellopta a képet, valójában az ismeretlen igazságosság eszköze volt csupán, annak pedig nem érdemes keresztbe tenni.” (144) Van Eyck festménye nemcsak az eltulajdonított Az igaz bírák, de maga az egész kép miatt kerül be A bukásba.
A kép eltulajdonításának tehát központi szerepe van a regényben. Ezért tartom különösnek, hogy Camus két legjobb életrajzában, amiket ráadásul olyanok írtak, akik a legjobban ismerték magát Camus-t és műveit, szinte semmit sem találunk a képről és történetéről. Roger Grenier Albert Camus tűző nap és árnyék, valamint Olivier Todd Albert Camus élete című műveiről van szó. Bár mindketten részletesen szólnak A bukásról, Grenier csak annyit jegyez meg a képről, hogy Clamence „a Mexico city nevű bárban stricik és képtolvajok jogi tanácsadója lesz”,5 majd később: „Az igaz bírák, akikkel A bukásban találkozunk, egy, Van Eyck oltárfaláról ellopott fafestményen szerepelnek, amely Clamence-hoz kerül mint orgazdához.”6 Olivier Todd pedig mindössze ennyit mond: „A szentség iránti fogékonysága [Camus-ről van szó] egy ellopott képben és Clamence keresztnevében — Jean-Baptiste — jut kifejezésre.”7 Ami még meglepőbb, hogy Jacqueline Lévi-Valensi, aki egy egész könyvet szentel A bukásnak, szintén nem ír a kép azon szerepéről, hogy a képlopás Clamence egyetlen olyan bűne, amiért bíróság elé állíthatják, azután fantáziálása szerint kivégezhetik. Lévi-Valensi — miután megemlíti, hogy eltűnt a kép a bár faláról, és hogy a képlopás valós történet — konklúzióként csupán ennyit jegyez meg: „a rejtély szigorúan vett rendőri megfejtése […] lehetővé teszi a morális és metafizikai problémák előtérbe helyezését, amit Az igaz bírák eltűnése illusztrál.”8
Térjünk vissza a fentebb említett Keresztelő Jánosra, elérkezve ezzel A bukás címében és a hős nevében már jelzett bibliai utalások rengetegébe. Mert a Keresztelő Jánosra való intertextuális utalások nem érnek véget Jean-Baptiste Clamence nevével és az ellopott képen ábrázolt alakkal. Clamence egy anti-Keresztelő János. Lukács evangéliuma szerint Keresztelő János anyai ágon Jézus rokona volt. Hat hónappal Jézus előtt született, apja, Zakariás, zsidó pap. Zakariást némasággal büntette Isten, mert amikor egy angyal közölte vele, hogy fia fog születni, ő nem hitte el, mert már nagyon öreg volt. Egészen János születéséig néma maradt. János a pusztában élt, mielőtt prédikálni kezdett. Teveszőr ruhát, dereka körül bőrövet viselt, táplálékául sáska és erdei méz szolgált és gyakran böjtölt. Maga Jézus is megkérte, hogy keresztelje meg, amit János — aki ekkor felismerte Jézusban a Megváltót — először nem akart megtenni, mert úgy érezte, hogy méltatlan rá, de Jézus ezt mondta neki: „Hagyd ezt most! Illő, hogy mindent megtegyünk, ami elő van írva.” (Máté, 3. 15)
Keresztelő János ostorozza a farizeusokat, a vétkezőket; bűnbánatra buzdítja a tömeget: „Amikor látta, hogy sok farizeus és szadduceus jön megkeresztelkedni, így szólt hozzájuk: »Viperák fajzata! Ki tanított benneteket arra, hogy fussatok a közelgő harag elől? Teremjétek a bűnbánat méltó gyümölcsét!«” (Máté, 3. 7–8) Az engedetleneket Isten haragjával sújtja: „A fejsze már a fák gyökerén van. Minden fát, amely nem terem jó gyümölcsöt, kivágnak és tűzre vetnek.” (Lukács, 3. 9) Clamence ennek pontosan az ellenkezőjét teszi. Kiábrándítja azokat, akik vakon hisznek a bűnök bocsánatában és az utolsó ítéletben. Keresztelő Jánossal ellentétben nem Isten mindenhatóságát, jóságát magasztalja, hanem a vallás feleslegességét „prédikálja”: „Vagyis szerintem Istent egyedül arra lehetne használni, hogy az ártatlanság garanciája legyen,” — mondja Clamence. (113) Keresztelő János mások megsegítésére buzdítja a hívőket. Felszólítja a megkeresztelkedni óhajtókat az adakozásra: „Ekkor megkérdezte a tömeg: »Mit tegyünk hát?« »Akinek két ruhája van — válaszolta —, az egyiket adja oda annak, akinek egy sincs. S akinek van mit ennie, ugyanígy tegyen.«” (Lukács, 3. 11–12) Clamence viszont azt vallja, hogy „boldogok csak akkor lehetünk, ha nem sokat törődünk másokkal”. Keresztelő János a pusztába megy, hogy bűnbánatra szólítson fel, Clamence ezzel szemben éjszakai mulatókban züllik és bujaságra buzdítja néma hallgatóját: „Valljuk be, az alkohol és a nők nyújtotta megkönnyebbülés volt az egyetlen, ami méltó volt hozzám. Most elmondok önnek egy titkot, amit ne féljen használni, ha úgy alakul! Majd meglátja, hogy az igazi kicsapongás azért felszabadító, mert semmilyen kötelezettséget nem von maga után.” (114) Keresztelő János a mennyek országát ígéri a hívőknek: „Ezekben a napokban Júdea pusztájában fellépett Keresztelő János, és így prédikált: »Tartsatok bűnbánatot, mert közel van a mennyek országa!«” (Máté, 3. 1–2) Clamence Dante poklát emlegeti, aminek tornácát felidézve megjegyzi: „Nos, hát épp ebben az előszobában vagyunk mi is, kedves barátom.” (79–80)
A pokol képe másutt is megjelenik a regényben. Clamence elviszi hallgatóját a Marken-szigetre, hogy bemutasson neki egy tájat, amely a bibliait idézi fel: „Íme a világ legszebb negatív tájképe: ugye? Nézze csak ott, balra, azt a hamurakást, amit errefelé dűnének neveznek, jobbra a gát szürke töltését, a lábunk alatt a fakó kavicsot, előttünk az állott mosogatóléhez hasonlatos tengerrel és a sápadt vizeket visszatükröző, hatalmas éggel! Maga a lágy pokol ez, kérem! Kizárólagos vízszintes vonalak, sehol egy kis csillogás, csak színtelen tér és élettelen élet. Az egyetemes megsemmisülés, a szemmel látható üresség, nem igaz? És sehol egy lélek, bizony, sehol egy lélek. […] Talán nem vette észre, hány millió galamb röpül a hollandiai égen […]. A galambok odafenn várnak, egész évben csak várnak. Az egész bolygót körberepülik, alkalmas leszállóhelyet keresve.”9 Clamence nem véletlenül mutatja meg ezt a kihalt tájat hallgatójának. A Dantéra való utalás mellett a bibliai kép is fontos szerepet játszik. A Bibliában több helyütt olvashatjuk, hogy a Szentlélek galamb formájában ereszkedik alá. Máté evangéliumában ez áll: „Megkeresztelkedése után Jézus nyomban feljött a vízből. Akkor megnyílt az ég, és látta, hogy az Isten Lelke mint galamb leszállt és föléje ereszkedett.” (Máté, 3. 16) Vagy Lukács evangéliumában: „Ekkor történt, hogy amikor már az egész nép megkeresztelkedett és Jézus is fölvette a keresztséget, és amikor imádkozott, megnyílt az ég, és a Szentlélek galamb alakjában leszállt rá. Szózat is hallatszott az égből: »Te vagy az én szeretett Fiam, benned telik kedvem.«” (Lukács, 3. 21–22)
A bibliai galamb Szentlélek formájában leszáll a földre. Amszterdam galambjai viszont nem tudnak leszállni: „Mais il n’y a rien, que la mer et les canaux, des toits couverts d’enseignes, et nulle tête où se poser” — olvassuk az eredeti szövegben.28 A Bibliában: „Amikor Jézus látta maga körül a sokaságot, meghagyta, hogy keljenek át a túlsó partra. Akkor odalépett hozzá egy írástudó és azt mondta neki: »Mester, követlek téged, bárhová mégy is.« Jézus így válaszolt: »A rókáknak van vackuk, az ég madarainak fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania.«” (Máté, 8. 18–20) A „nulle tête où se poser” (nincs hova fejét lehajtania) bibliai utalást a regény magyar fordítása félreértelmezi, hisz az nem a galambokra, hanem az „Emberfiára” vonatkozik: „Itt viszont nincs semmi, csak a tenger és a csatornák meg a cégérekkel teliaggatott házak, de sehol egy hely, ahol letelepedhetnének.” (80) Clamence prófétának tartja magát, de Keresztelő Jánostól eltérően „középszerű idők üres prófétájának”: „Mit van mit tenni, a magány, főleg a fáradtsággal karöltve, könnyen csinál prófétát az emberből. És végső soron tényleg az lett belőlem, ennek a kőből, ködből és poshadt vízből szőtt sivatagnak a mélyén — egy középszerű kor üres prófétája, egy messiás nélküli Illés, lázban és alkoholmámorban égve”. (130) Miért hivatkozik itt Clamence Illésre és nem Keresztelő Jánosra? Keresztelő Jánost a zsidók közül sokan Illés megtestesülésének gondolták. Illés próféta csodákat tett, halottakat támasztott fel. Az Úr tüzes szekéren egy forgószéllel ragadta az égbe a Jordán folyó partjáról. Illés, akárcsak Keresztelő János, keményen ostorozta a pogány gondolkodást, a bálványimádást, a bűnt, mindketten szőrcsuhában jártak, a természet ölén éltek és Isten gondoskodott róluk.
Clamence szereti magát a Mindenhatóhoz hasonlítani. Egy helyütt a Jelenések könyvére utal: „Vagyok a vég és a kezdet”. (131) A Jelenések könyvében ez áll: „Én vagyok az alfa és az ómega”. (Jelenések könyve, 1. 8) Mint láttuk, Clamence „hamis prófétaként” arra használja fel a Keresztelő Jánosra történő bibliai utalásokat, hogy rámutasson a vallási mítoszok mögé rejtőző polgárok álszent életének valamennyi bűnére. Elsődleges célját, az egyetemes bűnösség vallását, egy másik szent, Szent Ágoston példája szolgáltatja számára. Algír egyetemén záró dolgozatát Keresztény metafizika és Neoplatonizmus, Plótinosz és Szent Ágoston címmel írja Camus. Ebben elemzi az evangéliumi kereszténység, az időszámítás utáni első századok görög filozófiája és Szent Ágoston kereszténysége közötti kapcsolatokat. Mi késztethette Camus-t arra, hogy éppen Szent Ágostont válassza témául? Bizonyára az is szerepet játszhatott ebben, hogy mindketten Algériában születtek, mindkettőjüket ugyanazok a problémák kínozták: a gonosz, a halál, a sors, az ember boldogsága.
Clamence nyilvános kivégzésével kívánja megvalósítani az egyetemes bűnösség tudatosítását az emberekben. Az sem véletlen, hogy levágott fejét néma hallgatójával akarja felemeltetni, azzal, aki közvetítő lesz a „bűnös Clamence” bűneinek átruházásában az egész emberiségre: „És ahogy frissen levágott fejemet az összegyűlt sokaság fölé emelnék, hogy az emberek felismerjék magukat bennem, örök példaképként megint csak föléjük kerekednék. Akkor mondhatnánk, hogy minden bevégeztetett, én pedig észrevétlenül szintén felhagynék azzal, hogy hamis próféta legyek, aki a pusztába kiált, és nem hajlandó onnan kijönni.” (161) Clamence kívánsága, hogy levágott fejét beszélőtársa felemelje az egybegyűlt nép előtt, nyilvánvaló utalás Keresztelő János lefejezésére.
Camus művei közül a legellentmondásosabban A bukást értékeli a kritika, aszerint hogy a bal- vagy a jobboldalról közelíti meg. Tanulmányomban igyekeztem elkerülni a szubjektív megítélés csapdáit, és magát a művet bemutatni úgy, ahogyan azt Camus megírta.
1 Albert Camus: Essais. Gallimard, coll. Bibliothèque de la Pléiade, 1965, 371.
2 Albert Camus: Théâtre Récits Nouvelles. Gallimard, 1962, 2015. (A továbbiakban: OC.)
3 Albert Camus: A bukás, ford.: Dunajcsik Mátyás, Jelenkor Kiadó, 2020, 155. A továbbiakban a főszövegben hivatkozom rá zárójelben megadva az oldalszámokat.
4 Albert Camus: Carnets III, mars 1951–décembre 1959; elérhető: http://tlf.msk.ru/books/camus/CarnetsIII.pdf.
5 Roger Grenier: Albert Camus Tűző nap és árnyék. Albert Camus intellektuális életrajza. Budapest, Bethlen Gábor Könyvkiadó, 1994, 287.
6 Uo., 294.
7 Olivier Todd: Albert Camus élete 1-2., ford.: Mihályi Zsuzsa, Lőrincszky Ildikó, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2003, 2, 412.
8 Jacqueline Lévi-Valensi: La chute d’Albert Camus, Paris, Gallimard, 1996, 55.
9 Albert Camus: OC., 1528.