Az igazságtalanság racionalitása – a racionalitás igazságtalansága

Janky Béla esszéje Cailin O’Connor: The origins of unfairness. Social categories and cultural evolution című könyvéről a Műút Kiskátéjában

Tavaly novemberben Reich Orsolya kiváló ismertetést közölt itt, a Kiskátéban Cailin O’Connor és James Owen Weatherall álhírterjedésről szóló 2019-es könyvéről. Az alábbi esszében O’Connor korábbi kutatási programját összefoglaló, szintén 2019-ben megjelent monográfiáját mutatom be. Az utóbbi könyvben a kaliforniai filozófus a nemi szerepek és a velük járó egyenlőtlenségek racionális értelmezésére vállalkozik.

Az álhírterjedés logikáját bemutató kötet tudományos bestseller lett, a Google tudományos műveket számontartó adatbázisában már száz olyan tanulmány szerepel, amely erre a könyvre hivatkozik; és a szerzők sokat beszélhettek könyvükről a médiában is.

A közvetlen aktuálpolitikai értelmezéseknek kevesebb teret hagyó The origins of unfairness eddigi visszhangja sokkal kisebb. Egyelőre elméleti kutatók köreiben terjed a híre, és még kevés olyan tanulmányt publikáltak, amely ezt a könyvet vagy O’Connor korábbi elemzéseit hivatkozza. Ugyanakkor úgy vélem, hogy az Unfairness kötet tudományos jelentősége és társadalmi hatása hosszú távon nagyobb lehet, mint a kurrens közéleti diskurzusra reflektáló, álhírterjedést magyarázó köteté. Ugyanis a nemi egyenlőtlenségeket magyarázó monográfiája radikálisan új módon tekint egy releváns és más módon sokat elemzett témára.

A tanulmány nemcsak jelentős, de jól olvasható is. Az általános elméleti újításokat és matematikai modellek eredményeit is alkalmazó gondolatmenet könnyen érthető. A szerző kiváló pedagógus, aki didaktikusan, lépésről lépésre halad, és nem kívánja meg az olvasótól az általa alkalmazott analitikus eszköztár előzetes ismeretét, sőt még a formális megközelítések iránti vonzódást sem. Gimnazista lányom egy műhelybeszélgetésen minden különösebb előképzettség nélkül hallgatta végig a szerző saját ismertetését a kötetben szereplő egyik modellről. Nem okozott számára nehézséget O’Connor téziseinek befogadása.

Az alábbiakban a zöld kályhától indulva próbálok rámutatni O’Connor megközelítésének jelentőségére. Ha valami az alábbiakban nem világos, bizonyosan azzá válik, ha fellapozzuk a kötetet.

A társadalmi igazságtalanságok – különösen az igazságtalannak tekintett egyenlőtlenségek – sok évtizede a társadalomtudományi kutatások fókuszában állnak. A kortárs egyenlőtlenség-kutatásokban pedig kiemelt helyet foglalnak el a férfiak és nők közötti viszonyokhoz kapcsolódó vizsgálatok. A pár évtizede önálló diszciplínaként elismert társadalmi nemek tanulmánya kifejezetten a nemek közötti diszkrimináció vizsgálatát tekinti elsődleges küldetésének. Az utóbbi időben a piaci alapú egyenlőtlenségeket sok tekintetben legitimáló modellekre építő közgazdászok is egyre élénkebben érdeklődnek e számukra korábban kevésbé attraktív téma, a „genderkérdés” és általában véve az egyenlőtlenségek iránt.

Egyes vezető szociológusok amellett érvelnek, hogy az egyenlőtlenség mindig is a társadalomkutatás központi kérdése volt, és annak is kell maradnia. Szerintük a tudósoknak fel kell vállalniuk az egyenlőtlenségek normatív elemzését. Ezt az álláspontot az erkölcs tanulmányozásának modern nyugati hagyománya igazolja. Ez a hagyomány kiemelt univerzális morális elvként kezeli az egyenlőséget és igazságosságot, amely segít megítélni különböző társadalmi berendezkedések morális értékét. Továbbá számos empirikus kutatás megmutatta, hogy a legkülönbözőbb kultúrákban élő emberek egyaránt különösen fontos morális elvnek tartják az egyenlőséget.

Ugyanakkor jó néhány szociológus, továbbá sok közgazdász, valamint egyre több laikus megmondóember és politikus kritizálja az igazságtalanságok elleni harcot vállaló kutatási programokat. Ők úgy gondolják, hogy az értéksemlegesség elvetése tudománytalan hozzáállás, amely károkat okoz a társadalomtudományoknak és a magának a társadalomnak is.

Ebben az esszében eltekintek az értéksemlegesség kérdésének tudományfilozófiai elemzésétől. Ehelyett az igazságtalanság-kutatások (és egyben az emancipációs mozgalmak) egyik empirikus problémáját emelem ki. Nevezetesen: az egyenlőtlen viszonyok gyakran olyan társadalmi rendek alapvető következményei, amelyeket az érintett közösségek tagjai normális, sőt bizonyos esetekben kifejezetten morális rendként érzékelnek, és legjobb meggyőződésük szerint – erkölcsi parancsokat vagy saját érdekeiket követve – szabad emberként tartanak fenn. Köztük a közösség olyan tagjai, akik számára az igazságtalanságok kutatói szerint ezek a szabályok és szokások előnytelenek. A nemi egyenlőtlenségeket támogató szabály- és szokásrendszerek kézenfekvő és fontos példái az ilyen típusú társadalmi rendeknek. De még a modern nyugati civilizáció is szolgáltat számos más, kevésbé látványos példát egyenlőtlenségeket támogató, széles körben elfogadott erkölcsi szabályokra.

Az elnyomó szabályok és szokások sok esetben megfigyelhető népszerűsége e rendek veszteseinek körében látszólag komoly elvi kihívás elé állítja a nemek közötti egyenlőtlenségek ellen küzdő mozgalmakat és a mozgalmakat támogató kutatási programokat. Ugyanakkor a közgazdaságtan modelljeinek analitikus eszköztárát adó, és több más diszciplínában teret nyert racionális döntés- és játékelmélet segítségével könnyen be lehet mutatni, hogy az emberek adott esetben miért fogadnak el számukra relatíve előnytelen helyzeteket. A rövid válasz az, hogy azért, mert mások számunkra kedvezőtlen viselkedése miatt még ez az előnytelen helyzet is előnyösebb, mint azok, amelyek mások adott viselkedése esetén még elérhetőek. Az összes pénzünket átadni egy idegennek nem jó opció. Sőt, kifejezetten rossz. De ha az alternatíva az, hogy az illető lepuffant minket, akkor ez még mindig a lehető világok legjobbika.

Bármilyen egyszerű is lenne megérteni az elnyomottak önkéntes hozzájárulását az elnyomáshoz, gyakorlatilag semmilyen kommunikáció nincs a társadalmi igazságtalanságok ellen küzdő kritikai társadalomtudományok és a racionális döntés- és játékelméletet alkalmazó kutatási programok között. A racionális döntés- és játékelméletet alkalmazó közgazdaságtan nem teljesen vak a társadalmi rendek kialakulásával foglalkozó más tudományterületek eredményeire. A gazdaság és általában a társadalom morális alapjaival foglalkozó közgazdászok sokat tanultak a morálfilozófusoktól és a szociálpszichológusoktól. Sőt, a társadalmi elvárások szociológusok által hangoztatott szerepére is odafigyeltek. Azonban a morállal és a szokásokkal foglalkozó közgazdasági modellek jellemzője, hogy a társadalmi rendek pozitív hozadékaira koncentrálnak. Ezt a kutatási programot az a rejtély hajtja lassan nyolcvan éve, hogy miképpen jöhet létre közjót szolgáló társadalmi rend önző és koordinálatlan emberek döntéseinek eredményeképp.

A kritikai társadalomtudósok tudnak a racionális döntéselméletről, nehezen tagadhatják termékenységét – ám nehéz elhessegetnem azt a sejtést, hogy legalább részben a tudományos közösségben terjedő előítéletekre alapozott elvárások nem engedik a nyitást a piaci egyenlőtlenségek legitimálásához használt, a neoklasszikus közgazdaságtan által is alkalmazott analitikus eszköztár irányába.

A nemi egyenlőtlenségek ellen küzdő kutatók és az emberi viselkedés racionális elemzői közötti kommunikációs csatornát építi a még mindig fiatal kaliforniai tudományfilozófus, Cailin O’Connor, aki kívülállóként jelenik meg ebben az előítéletekből építkező tudományos hidegháborúban. Pályáját feminista filmrendezőként kezdte, majd filozófiát tanult. Témavezetője révén a tudományfilozófia, konkrétan a biológia filozófiája lett a doktori témája. Az elméleti biológia tanulmányozása magával hozta a racionális döntés- és játékelmélet biológusok által kedvelt irányzatának, az evolúciós játékelmélet módszereinek a megismerését. A kör itt bezárult: ezt az analitikus eszköztárat alkalmazza az Unfairness tanulmányaiban a feministaként korábban feltett kérdéseinek megválaszolására.

A kötetben közölt elemzések azt próbálják érthetővé tenni, hogy miért alakultak ki élesen elkülönülő nemi szerepek a világ legtöbb társadalmában, és miért hátrányosabbak ezek a szerepek jellemzően a nők számára. Az alábbiakban a szerző több szálon futó válaszának fő vonalát alkotó gondolatmenetet mutatom be.

A tanulmány kiinduló tézise, hogy a társadalmi együttműködés hasznos. Együtt mindenki többre jut, mint egyénenként külön-külön. Ez az emberi társadalmak rendjét meghatározó alapvető összefüggés. Az együttműködéshez viszont koordinálnunk kell egymással a viselkedésünket. A következő állítás, hogy az együttműködés hasznának kulcsa nagyon sok esetben olyan típusú munkamegosztásban rejlik, amelynek során kiegészítjük egymást: az a fontos, hogy ne mind ugyanazt csináljuk. Ha ketten felemelünk egy szekrényt a két végénél megragadva, akkor a haladást az biztosítja, ha az egyikünk előre sétál, a másikunk hátra felé lépdel (illetve ha az egyikünk szembe fordul a szekrénnyel, a másikunk háttal áll neki). Egymást kiegészítő tevékenységek koordinálásához viszont egyértelmű szerepek kellenek: neked ez a dolgod, nekem meg az. A monográfia kritikus feltevése, hogy a korai emberközösségekben a nemek szerinti megkülönböztetés volt talán a legegyszerűbb és legideálisabb szerepelosztási mechanizmus. A szerző e tézis mellett több erős és gyenge érvet is felhoz. A leginkább meggyőző érv szerint a biológiai nem különösen feltűnő és nehezen manipulálható sajátosság.

A probléma ott kezdődik, hogy a szerepkategóriák azonosítása szükséges, de nem elégséges feltétele a sikeres együttműködésnek. Ugyanis a legtöbb esetben sokféle módon lehet meghatározni az egyes kategóriákhoz tartozó szerepeket (és a velük járó kötelezettségeket és jogokat). Kezdve azzal, hogy a különböző feladatok különböző nehézségűek; egészen addig, hogy az együttműködéssel szerzett javakat a legkülönfélébb elvek alapján oszthatjuk el.

A játékelméleti modellezés fontos sajátossága, hogy a tartalmilag ezerféleképpen leírható helyzeteket a döntések cselekvőknek okozott haszna és kára alapján modellezi. A sokdimenziós következményeket az öröm–szenvedés skálán ábrázolva feltárható a legkülönfélébb helyzetek mögött meghúzódó hasonló döntési logika. O’Connor is kihasználja ezt, hogy a nemek közötti munkamegosztás általános jellegzetességeiről fogalmazzon meg állításokat. A fenti munkamegosztási dilemmákat egyszerű alkujátszmaként modellezi, amelynek során mindenki jobban jár, ha együttműködik – azonban a feladatok (az együttműködés hasznai) többféleképpen oszthatóak fel a felek között. És ha a két fél együtt túl keveset ad (sokat követel), akkor nem lesz semmi az együttműködésből.

Ha kész a játék-játszma, a modellező veszi az emberek egy tetszőleges közösségét, amelyben mindenki, hosszú időn át minden nap (minden órában, minden percben) valamelyik másik emberrel egy-egy ilyen alku-játszmát játszik – azaz együttműködési lehetősége van. Nem mindig ugyanazzal az emberrel, és nem feltétlenül ellenkező neművel. Egy biszexuális swingerklubként kell ezt elképzelni leginkább. De ez csak a modellező egyszerűsítése annak érdekében, hogy a létező társadalmak komplex szerkezete mögötti alapvető működési logika láthatóvá, könnyen elemezhetővé és könnyen érthetővé váljék.

A modellező a feltételek rögzítése után útjára indítja a játszmák sorát. Először az emberek minden racionális megfontolás nélkül hoznak döntéseket az aktuális együttműködéssel kapcsolatban. Ezután viszont a kulturális evolúciós modellek sztenderdjeinek megfelelően mindenki azt figyeli, hogy milyen stratégiát követtek a sikeres személyek (tehát azok, akik sok hasznot szereztek az eddigi együttműködésekből). Az egyes viselkedésmódok sikerességével arányosan nő annak az esélye, hogy valaki az adott viselkedésmintákat követi. Egy ember sikerességét egy játszmában az határozza meg, hogy sikerült-e úgy szétosztani a feladatokat a társával vagy társaival, hogy az együttműködésnek potenciálisan eredménye legyen; továbbá az, hogy mennyire keveset sikerült beleadni az együttműködésbe (sokat kivenni az együttműködésből). A túl szerényeket kizsákmányolják, a túl gátlástalanok a gyakori pofára esést kockáztatják (amikor nem túl szerény emberekkel találkoznak). A viselkedésminták alakulásának itt felvázolt úgynevezett replikátor dinamikája mindig valamilyen egyensúlyi helyzet felé tart, amelyben már senki nem akar változtatni többé a viselkedésén, mert a saját szerénysége (gátlástalansága) optimálisan reagál a többiek átlagos viselkedésére – azaz a következő játszmapartner várható viselkedésére.

A szerző következő fontos feltevése, hogy a férfiak ezekben a játszmákban jobb alkupozícióból indulnak. A feltevés mellett kulturális antropológiai kutatások eredményeivel érvel. A férfiakra jellemző nagyobb testméret és fizikai erő nemcsak a partnerrel fellépő konfliktusokban jelenthet hiteles fenyegető tényezőt, hanem az izomerő növekedésével bizonyos gazdálkodási-technológiai környezetben az önálló (együttműködés nélküli) túlélés esélyei is nőnek. Azaz az erősebb embernek kisebb vesztesége keletkezik, ha a felek (egyikének) gátlástalansága miatt meghiúsul az együttműködés. De O’Connor hangsúlyozza, hogy a modelljében elegendő azt feltenni, hogy a férfiak alkuereje csak egy árnyalatnyival nagyobb a nőkénél.

Indítsuk el tehát az alkudozások sorozatát a fenti feltételekkel! O’Connor elemzései megmutatják, hogy olyan közösségekben, amelyekben az emberek elsősorban a saját nemük sikeres stratégiáit figyelik (ami egyéni és közösségi szinten is hasznos, azaz az evolúció által támogatott szokás), a férfiak árnyalatnyi előnyei – az alku-játszmák jellegzetességeinek függvényében – jelentős nemek közötti egyenlőtlenségek kialakulásának nyithatnak utat. Az elején az árnyalatnyival kisebb kockázat miatt csak kicsit lesznek gátlástalanabbak a férfiak, mint a nők, de ez a kicsi változás is sikeresebbé teszi a szerényebb nőket (kevesebb együttműködésük hiúsul meg túlzott gátlástalanság miatt), ami tovább növeli a gátlástalan férfiak előnyét – ami ismét visszahat a szerényebb nők sikerességére. És így tovább, amíg egy nagyrészt gátlástalan férfi és szerény női viselkedésmintákkal jellemezhető egyensúlyi pontot el nem ér a közösség. Az ebben az egyensúlyban megfigyelhető viselkedésminták fogják jellemezni a közösség kultúráját (szokásait, erkölcseit) – mindaddig, amíg a körülmények érdemi megváltozása ki nem billenti a csoportot az egyensúlyból.

A gondolatmenet nagyon tisztán mutatja meg a sokak számára ködösen hangzó strukturális erőszak működési logikáját. Az a tény, hogy az emberek önkéntesen, szabad akaratukból vesznek részt egy együttműködésben, és a tranzakciónak nincs negatív külsődleges hatása harmadik fél számára, még nem teszi minden szempontból morálissá a szóban forgó együttműködést. Ugyanis a fenti kritériumoknak megfelelő szabad együttműködés adott esetben nagyobb egyenlőtlenséghez (aránytalansághoz), több szenvedéshez, erősebb elnyomáshoz vezethet, mint a szabad alkuk valamilyen megfelelő korlátja. Ez nyilvánvalóan ütközik az említett társadalmi problémákat középpontba helyező morális elvrendszerek követelményeivel. A könyvben bemutatott, a kis képességbeli különbségeket szabad emberek együttműködése során nagy egyenlőtlenségekké transzformáló kulturális evolúciós modell nagyon fontos hozzájárulás az egyenlőtlenségekről szóló morálfilozófiai vitákhoz.

O’Connor nem áll meg itt. A tanulmány végén útmutatót kíván adni arra vonatkozóan, hogy miképp lehet elérni az általa támogatott morális elveknek megfelelő állapotokat. Ezen a ponton azonban feladja az egzakt modellezési logikát, és ad hoc feltevésekkel és informális gondolatmenetekkel próbálja segíteni érvelését. Ennek megfelelően ezek az útmutatók nem túl meggyőzőek és/vagy nem túl eredetiek. Úgy tűnik, hogy a szerző még nem rendelkezik megfelelő morálfilozófiai és szociológiai alapokkal ahhoz, hogy a konvenciók és a társadalmi normák közötti distinkcióra építve meggyőző modelleket építsen a csendes szokáserkölcs és a közösségi morális diskurzus kulturális dinamikára gyakorolt hatásáról. Azonban a társadalompolitikai útmutatók gyengeségei nem teszik semmissé a tanulmány fő eredményeit. Várom és remélem, hogy az Unfairness belátható időn belül egyaránt megtermékenyítőleg hasson mind a társadalmi nemek tanulmányának hagyományain nyugvó, mind a morális dilemmák racionális döntés- és játékelméleti modelljeit alkalmazó kutatási programokra is. E két terület közötti kommunikáció elengedhetetlenül szükséges lenne ahhoz, hogy a társadalomtudományok a mainál hatékonyabban járuljanak hozzá társadalmi patológiák gyógyításához.