Hermann Veronika: Haza nélkül vígan élünk

(Kováts Judit: Hazátlanok. Magvető, 2019)

Az utóbbi évtizedek társadalomtudományos trendjeiből kiemelkedő mikrotörténetírás nemcsak azért vált népszerűvé, mert hétköznapi sorsok egyediségéből képes messzebbre mutató tanulságokat megfogalmazni, hanem azért is, mert ezzel a módszertannal fel lehet hívni a figyelmet a homogenizálásra hajlamos, nagyívű történeti narratívák hiányosságaira. Egyszerűbben fogalmazva, az egyéni sorsok elbeszélései nemcsak egyéni történeteket és marginalizált identitásmodelleket tesznek láthatóvá, hanem azt is leleplezik, hogy a történelem nem jók és gonoszok harca. Kováts Judit Hazátlanok című regénye — a szerző két korábbi munkájához hasonlóan — egy több szempontból is periférián lévő női elbeszélő–főszereplő szemszögéből meséli el a megalakuló Csehszlovákiából elüldözött felvidéki németek tragikus megpróbáltatásait. A szerző előző, Elszakítva című regénye már érintette ezt a témát, ebben a kvázi-folytatásban ki is bontja: a II. világháború után a közép-európai német lakosságot a kollektív bűnösség elve alapján internálták, erről azonban sokáig nem lehetett hallani. A történelemkönyvek általában a szövetséges csapatok győzelméig jutnak, arról sokáig igen kevés tudományos vagy művészeti alkotás beszélt, hogy a háború vége után még évekig nyomor és káosz volt Európában, és az újrakezdés éveiben több millió embert öltek meg vagy deportáltak ugyancsak esetleges okok miatt. Závada Pál Idegen testünk című regényéhez hasonlóan a Hazátlanok is azt a kérdést feszegeti, mi történik az állítólagos béke eljövetelekor, hogyan cserélődnek ideológiák és hitek egyik napról a másikra, milyen könnyen fordul át a történelem kerekével együtt a közhangulat, s lesznek hősökből árulók, áldozatokból gyilkosok és fordítva. A sors forgandósága a regény egyik visszatérő mondatában retorikai értelemben is megjelenik: az elbeszélő nagymamája folyton abban bízik, hogy „majd minden kiforogja magát”, ez azonban végül nem a megérkezés, csak a túlélés és a felejtés metaforája lesz.

Az irodalomnak nemcsak immanens esztétikai, hanem társadalomtörténeti tétje is van, s különösen igaz ez az identitáspolitikai kérdéseket feszegető alkotásokra. Most, amikor az Amerikai Egyesült Államok egy rasszista indíttatású gyilkosság miatt forrong, a kortárs hazai közbeszédben pedig rendre etnikai csoportokat és menekülő embereket démonizálnak, aligha kell ezt bizonygatni. Inkább az a különös, hogy mintha a világháború előtt, alatt és után jelen lévő gyűlölet ismétlődne azóta is, a történelem kereke pedig forog ugyan, de nem úgy tűnik, hogy kiforogja magát. Lilli, az elbeszélő-főhős maga sem érti, hogy miért büntetik meg csupán nemzetisége és származása miatt, ahogyan nem értették korábban zsidók milliói sem, és nem értik most sem azok, akik az éppen aktuális kolonializáló hatalom elnyomása alá kerülnek. Az újrahasznosított koncentrációs táborok mellett a jelszavakat is felszínre hozza a történelem forgó kereke: kifejezetten hátborzongató például a regényben a „Bajorország a bajoroké!” (226) felkiáltást olvasni, és arra gondolni, hogy a fasizmus nem megy ki a divatból.

A Hazátlanok elbeszélője, Lilli Hartmann késmárki német családból származó fiatal lány, aki ügyvéd édesapjával, háztartásbeli édesanyjával, nagymamájával és nála néhány évvel idősebb, már férjezett nővérével él egy idillinek lefestett polgárházban. A háború előtt (és alatt) a városi közösség megbecsült tagjainak számító családnak hirtelen menekülnie kell, hogy aztán — rajtuk kívül álló nagypolitikai okok miatt — mindent és mindenkit elveszítsenek. A regény eleje a háború legvége, a történet tehát ott kezdődik, ahol a történelemkönyvek vonatkozó fejezetei általában véget érnek. Lillit a többi, felvidéki német fiatallal együtt az akkor még a Harmadik Birodalom részét képező Ausztriába küldik evakuáló táborba. Már ennek értelmetlensége, illetve a „végső győzelemben” Hitler halála után is reménykedő, megrögzött nácik gyilkos vakhite elborzasztja az olvasót, pedig Lilli ekkor még tulajdonképpen átlagos kamaszlány, átlagos kamaszgondokkal. Szerelmes egy fiatal németbe, vérszerződést köt a barátnőivel, és állandóan az evésről ábrándozik — ez utóbbi végül a regény egyik legfontosabb motívuma lesz, de erről majd később.

Azonban — ahogyan a történelmi viharok kontextusába ágyazott felnövéstörténetekben szokás — Lillinek nagyon gyorsan sokkal komolyabb gondjai lesznek, mint a hiába várt szerelmi vallomás. Az egyik pillanatban Erwinről és családi házukról ábrándozik, a másikban viszont már tífuszban meghalt nővére névtelen sírja fölött áll. Hiába találja meg ugyanis családját a háború végén, nem mehetnek haza Késmárkra. Először bujkálniuk kell, utána évekre internálótáborokba viszik őket, az édesapja pedig először börtönbe, majd kényszermunkatáborba kerül. Közben meghal a nagymamája és a nővére is, de előtte még megszüli Martin nevű kisfiát, akinek édesapja — csak hogy teljes legyen a borzalmak tárháza — eltűnt valahol a keleti fronton, és jóval később is csak meghalni tér vissza. Egy adminisztratív tévedés miatt a gyerek anyjának Lillit nevezik meg: ez nemcsak a felnőtté válás leckéje, de az elvesztett identitás hazugságon alapuló traumája is lesz.

Felvidéki németként nemcsak a kollektív bűnösség hatálya alá esnek — németet megölni ekkoriban nem számít köztörvényes cselekedetnek —, hanem otthonuk mellett állampolgárságukat is elveszítik. Amikor végül sikerül a romokban heverő Németországba menekülniük, ott is az utolsó — az ötödik — kategóriájú csoport lesznek, és egykori koncentrációs táborokba költöztetik őket. Hátborzongató annak leírása, hogyan hasznosították újra a más emberek szenvedésére és megsemmisítésére létrehozott barakkokat, hogy újabb más emberek szenvedéseinek legyenek helyszínei. A Hazátlanok főszereplői a szó szoros, metaforikus és jogi értelmében is hazátlanná válnak, az elbeszélő a kitelepített magyarországi svábokat egy szöveghelyen „haza nélküli honfitársaknak” (207) nevezi. Ez a legfontosabb retorikai alakzat, egyben a legfontosabb identitásszervező erő: tudniillik, hogy az identitás csakis hiányként tud exponálódni, sem helyhez, sem csoporthoz nem kötődik. Ezt a hiányt még akkor is megőrzi az elbeszélő, amikor az 1950-es évek elejére normalizálódni látszik az élete: „[…] megvan minden, amire barakklakóként annyira vágytam, mégis hiányzik valami, folyamatosan valaminek a hiányát élem. Nem tudom, minek a hiányát, ha egyszer, csak egyetlenegyszer egyedül lehetnék, egyedül magammal, talán rájönnék, s nem kínozna ez az érzés […].” (379–380) Otthon és haza kettőssége végig meghatározó a regényben, a végső belátás azonban az, hogy hely nélkül nem létezhet önazonosság. Hiába találkozik leendő férjével, a medikus Juliusszal az internálótáborban, és lesz szerelmes, sőt, időnként boldog lehetetlen körülmények között, az integratív identitás hiánya miatt ez is legfeljebb a túlélés, és nem a megélés lehetősége marad.

A regény bátran beszél a csehszlovákiai pogromokról, arról, hogy a háború után a német nemzetiségi csoportoknak fehér karszalagot kellett hordaniuk megkülönböztető jelzésként, hogy nem mehettek a járdán, és nem kaptak élelmiszert — és ezek még a jobb esetek, mert gyakran megölték vagy meglincselték őket. Narratívaszervező elemmé teszi továbbá a přerovi mészárlást, amelyről szintén sokáig hallgatott a hivatalos történetírás: cseh és szlovák partizánok összesen 266, hazafelé menekülő felvidéki németet és magyart öltek meg és dobtak tömegsírba. A Hazátlanok így Pierre Nora-i értelemben vett emlékhellyé is válik, hiszen Lilli legjobb barátnője, miután elveszíti a mészárlásban egész családját, később visszamegy, megszerzi és közhírré teszi az áldozatok névsorát, amelynek egyes részleteit a regényben is olvashatjuk. Az egyik legmegrázóbb jelenet, amikor a már internálótáborban élő Lillit szlovák férfiak megverik, a hajába pedig keresztet borotválnak. A félelemtől bepisilő lány később ezt a történetet jelöli ki a felejtés origójának: az átélt borzalmak ugyanúgy képtelenné teszik a saját történet és a saját múlt elbeszélésére, ahogyan látjuk azt például Köves Gyurka esetében. A nehéz történeti idők tapasztalatstruktúrájának elbeszélésekor ez jelentős szövegalkotási gyakorlat, az elidegenítő rendszerek túlélésének zálogaként a dehumanizálódás, legalábbis az individualitás mérséklésének mintázatát kirajzolva. A Sorstalanság elbeszélője, Köves Gyurka számára ugyanúgy a kívülállás és passzivitás válik meghatározóvá, mint — újabb kézenfekvő példát hozva — W. G. Sebald Austerlitz című regényének elbeszélőjénél az egyenesen „szemlélődés-filozófiának” nevezett attitűd.

Csakhogy minden erénye ellenére Kováts Judit regénye távol van a Sorstalanság vagy az Austerlitz narratológiai és dramaturgiai bravúrjaitól. Amellett, hogy igen fontos történetet mond el, sok közhelyes megfogalmazást is találunk, az elbeszélés egyenetlenségei alkalmanként nehezen hihetővé teszik a főhős–elbeszélő gondolatait. A regény kevésbé jól sikerült részei a mostanában divatos nyomorpornó kifejezéssel is leírhatók, amikor — hiába a láthatóvá tétel fontos gesztusa — az olvasó inkább csak szeretne túljutni az újabb tragikus epizódokon. Az érdekes megoldások szerencsére oldanak ezeken az elbeszéléstechnikai esetlenségeken, ilyenek például a Lilli által (főleg) unokaöccsének mondott mesebetétek. A Tátra-mesék egyesítik az oral history sajátosságait a mitikus népi kultúra közösségszervező elemeivel, a varázsmesék vigasztaló feloldásaival, és visszavezetik az elbeszélőt a gyerekkorába. A mese, a régi otthonról, a cukrászsüteményekről és a karácsonyi citromos kolbászról való ábrándozás és Robert Schumann Träumerei című dala jelentik a folytonosságot a múlttal és a gyerekkorral, azonban hangsúlyosan el is távolítják azokat, lévén egyik sem az elbeszélt valóság része. Az álmot már címében is magában hordozó dalt játszotta a zongoristának készülő Lilli a késmárki Német Házban, és ezt idézi fel, amikor hosszas hányódás után, érettségit hazudva magának, tanárképzőbe felvételizik. A dal a német zeneszerző Kinderszenen, vagyis „gyermekkori jelenetek” ciklusából származik, fontos metatextusa tehát az eltűnt időt és helyet megtalálni képtelen elbeszélő történetének.

A borítón is kiemelik, hogy a szerző eredetileg történész, és ez a módszertani érdeklődés kétségtelenül érződik a szövegen. Ehhez tudnám kapcsolni a regény három fő motívumát is. A legfontosabb, egyben a beteljesíthetetlen női sors allegóriája Lilli nővérének fia, akit sajátjaként nevel, miközben folyamatosan a hazugságban eltöltött élet lehetetlenségéről beszél. Az álcázott anyasággal mintegy saját identitástalanságát is átadja a fiúnak. Ha a 20. század második felének egyik legnagyobb problémája a traumák elhallgatása, ez a megbicsaklott, már keletkezése pillanatában valótlanságra épülő leszármazási sor kiváló metaforája ennek. Az eleve hallgatásra ítélt történeteket már nem oldja fel az igazság vagy a láthatóság, hiszen generációk tanulták meg kényszerűen, hogy nem a múltnak, csakis a jelennek van létjogosultsága. Éppen emiatt hat talán kimódoltnak, hogy Lilli vér szerinti gyermekével elvetél, s végül kiderül, hogy Rh-összeférhetetlenség miatt nem is szülhet: a szöveg didaktikusan rágja az olvasó szájába a vérségi leszármazás kudarcán keresztül az egyéni, azon keresztül pedig a közösségivé tágított identitás elbeszélhetetlenségét.

 

A második fontos motívumot az éhezés, az éhség és az étel szövegbeli megjelenései rajzolják ki. Nemcsak a szó szerint értett éhségről van szó — amely a háború, a menekülés, a szegénység képzeteihez kapcsolódik — hanem általában az étvágy metaforájáról, amely ugyanúgy hozza létre a bekebelezés, mint a kirekesztés és megsemmisítés textuális gesztusait. Az étkezés minősége és az ahhoz kapcsolódó szokások a társadalmi helyzet pontos felméréseként szolgáltak, az éppen aktuális társadalmi hierarchiában elfoglalt hely biztos jelzője, hogy ki milyen minőségű és mennyiségű ételhez jutott. „Az éhség a legnagyobb úr, még az amerikaiaknál is nagyobb. Se ünnep, se vasárnap, folyton ennivaló után kajtatunk, éppen csak ennivalót szerezni egyre nehezebb, és egyre messzebb kell érte menni.” (224) Azt is mondhatjuk, hogy a regény az ételért folyó küzdelem különböző helyszíneiből áll össze. Ezen kívül az étkezésnek, illetve általában a gasztronómiának számtalan kulturális vonatkozása van, amelyek a szövegben is fontos szerepet játszanak. Nemcsak az egyes nemzetek étkezési sajátosságai, hanem a kulturális kisajátítás, a multikulturalizmus vagy az ételeken keresztül konstruálódó személyes és közösségi identitás vetületei is megjelennek. Ahogyan korábban utaltam rá, a karácsonyi menü vagy a késmárki cukrászda gesztenyés tortája (spanyol széltorta) a múlthoz, tágabban értve a normatív identitáshoz kötődő emlékek fontos építőkockái. Lilli az életük minőségét az ételeik minőségén keresztül osztályozza, az étkezési hierarchia tetején pedig az otthon — mármint Késmárkon — megszokott knédli és sült hús áll, amely fogások viszont inkább cseh és szlovák, mintsem német eredetűek. Az étel nemcsak a túlélés kulcsa, hanem az emberhez méltó élet fokmérője, és igen árulkodó, hogy több narratív csomópontban az emberiesség minimális gesztusai is ezen keresztül nyilvánulnak meg. Ilyen a kényszermunkát végző német foglyoknak egy padon péksüteményt hagyó nő, vagy a Lillit szolgának megvásároló szlovák házaspár, akik a táborban lévő családtagjainak is küldenek ételt hátizsákjában.

És ezzel meg is érkezünk a harmadik fontos motívumhoz: az édesapa által még Késmárkon vásárolt szürke hátizsák az állandó menekülés szövegbeli jelölője: abban viszik legszükségesebb dolgaikat Olmützből Késmárkra, onnan a Nováky-i internálótáborba, végül a bajorországi Blumenstadtba az egykori koncentrációs táborba, ahol ugyan nincsenek fogságban, de a körülményeik továbbra is kilátástalanok. A hátizsákba végül minden tulajdonuk befér, hiszen semmijük nem marad. Lilli szabadulásuk után, müncheni lakásukban is indulásra készen tartja a szürke hátizsákot, tele konzervekkel és meleg ruhával. Sorsa annak tanúsága, hogy a történelem nemcsak forog, hanem forgandó is, és talán senkinek nincs több élete, mint ami egy hátizsákba belefér.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük