Minden, amit a fikcionalizmusról tudni akartál

Dombrovszki Áron esszéje Frederick Kroon, Stuart Brock és Jonathan McKeown-Green: A critical introduction to fictionalism című könyvéről a Műút Kiskátéjában

(Frederick Kroon, Stuart Brock és Jonathan McKeown-Green: A critical introduction to fictionalism. Bloomsbury, London, 2018)

Néha előfordul, hogy céljaink megvalósítása érdekében olyan eszközöket kell használnunk, amelyekhez nem szívesen nyúlnánk. Ez nagy valószínűséggel az elméletekre is igaz: bár egyesek vonakodnak elismerni, hogy a valóságban léteznek olyasféle dolgok, mint a számok, mégis kénytelenek a matematikára támaszkodni; mások szkeptikusak az értékekkel kapcsolatban, ennek ellenére lépten-nyomon morális ítéleteket alkotnak. Mint hamarosan látni fogjuk, olykor még a leghétköznapibb állításaink is bajba sodorhatnak bennünket. A metateoretikus fikcionalizmus olyan elmélet, vagy még inkább attitűd, amely megmagyarázza, miért nem jelent problémát, ha mondataink ontológiai következményeivel nem értünk egyet.

A fikcionalizmus relatíve új elgondolás, mégis igen komoly karriert futott be a filozófiában. Ennek fényében meglepő, hogy mindeddig milyen kevés monográfia látott napvilágot a fikcionalizmusról. Mark Kalderon Fictionalism in metaphysics (2005) című antológiáját és R. M Sainsbury Fiction and fictionalism (2009) című könyvét leszámítva nem nagyon jelent meg önálló kötet a témáról – egészen mostanáig. A szakirodalomban mutatkozó űrt két új kötet is igyekszik betölteni: Bradley Armour-Garb és Frederick Kroon Fictionalism in philosophy (2020), valamint Kroon, Stuart Brock és Jonathan McKeown-Green A critical introduction to fictionalism című monográfiája. Recenziómban az utóbbit veszem szemügyre.

Valóság és fikció

A szerzők a bevezetésben az úgynevezett fogolyhelyzetekből indulnak ki. A beszélő első ránézésre ártalmatlan, hétköznapi kijelentést tesz, ám ezzel olyan ontológiai elkötelezettséget vesz a vállára, amelyet nem szívesen hordozna, ha ezt a tényt explicitté tennék számára. Nézzünk három példát!

(1) Az átlagos budapest közlekedő évente 162 órát ül dugóban.

(2) Valaki minden pillanatban használja a Google-keresőt.

(3) A nap július 5-én reggel 4:55-kor kelt.

Ha jobban belegondolunk, ezek az állítások maguk után vonják, hogy létezik az átlagos budapesti közlekedő; létezik valaki, aki minden pillanatot a Google-ön tölt; illetve létezik egy olyan Nap, amely a Föld körül keringve „felkel” és „lenyugszik”. Nem valószínű azonban, hogy a beszélők egyetértenének kijelentéseik ezen következményeivel.

A legjobb az volna, ha úgy szabadulhatnánk meg a fogolyhelyzetből, hogy megtartjuk az igaznak tűnő felszíni állítást, mégis el tudjuk kerülni a fajsúlyos elköteleződéseket. Ehhez pedig kézenfekvő segítséget nyújt a következő diagnózis: a problémának az az oka, hogy mind a beszélők, mind pedig a hallgatók szó szerint értik az állításokat. Ám ha ez így van, akkor a helyzet megoldása reménytelennek látszik, mert mindegyik alternatív értelmezés valamilyen módon erőltetettnek fog tűnni: az (1)–(3) kijelentések egy átlagos beszédhelyzetben nem metaforák vagy más alakzatok; mint ahogy azt is nehéz lenne elfogadni, hogy a mondatok „valódi” jelentése valamilyen más logikai formának lenne megfeleltethető. Egy másik – hasonlóan kevés sikerrel kecsegtető – kerülőút az lenne, ha nem állításnak, hanem valamilyen más beszédaktusnak tekintenénk (1)–(3)-at. De mégis micsodák lehetnének ezek, ha nem állítások? Az a tény, hogy ezeket a kijelentéseket igaznak vagy hamisnak tarthatjuk, határozottan arra utal, hogy igenis kijelentő (asszertív) beszédaktusokról van szó.

Mikor már minden veszni látszik, érdemes a figyelmünket a fikciók felé fordítani. A fikciók szigorúan véve nem hazugságok; a fikció kijelentő mondatait általában szó szerint értelmezzük, mégsem vállalnunk velük nemkívánatos elköteleződéseket. Ha valaki azt állítja, hogy „Emma Woodhouse Hartfieldben lakik,” majd sietve hozzáteszi, hogy „egyébként Emma Woodhouse nem létezik,” az nem keveredik önellentmondásba; mindannyian értjük, hogy bizonyos olvasat szerint mindkét állítás igaz. A fikcionalista elemzés lényege az, hogy analógiát állít a fiktív diskurzusok és más diskurzusok közt, s e megoldásnak köszönhetően – elvileg – élvezhetjük a szóban forgó beszédmód minden előnyét anélkül, hogy feltevésünk szerint a beszélő a mondataival nemkívánatos ontológiai elköteleződéseket venne a vállára.

Mi az a fikcionalizmus?

Némileg leegyszerűsítve: ha egy bármilyen elmélettel vagy beszédmóddal kapcsolatban fikcionalisták vagyunk, akkor úgy tekintünk a szóban forgó elméletre vagy beszédmódra, mintha a Sherlock Holmeshoz vagy a Harry Potterhez hasonló fikció lenne. A szerzők a könyv 3. fejezetében részletesen is megvizsgálják, hogy milyen jellemzői vannak a fikcionalizmusnak, valamint hogy egyáltalán mi célból választja valaki ezt a metateoretikus attitűdöt.

Kezdjük az utóbbi kérdéssel! Két fő oka lehet annak, hogy valaki fikcionalistává váljon egy diskurzussal kapcsolatban. Az első az ontológiai takarékosság: az illető nem kíván elköteleződni az elmélet kijelentései által feltételezett entitások vagy entitástípusok mellett, ezért úgy tekint rájuk, mintha pusztán fiktív létezők volnának (lásd a fentebb említett fogolyhelyzeteket). Ezen antirealista változatot erős fikcionalizmusnak is szokás nevezni. Érdemes megjegyezni, hogy az ontológiai takarékosság okán választott fikcionalizmus kizárólag akkor éri el a célját, ha általában véve az összes fiktív entitással kapcsolatban antirealisták vagyunk, ami korántsem minden filozófus által osztott vélekedés. Másfelől viszont a saját episztemikus korlátai is arra sarkallhatnak valakit, hogy fikcióként kezeljen egy elméletet: mivel nem biztos benne, hogy a kérdéses elmélet igaz, így arról sem lehet meggyőződve, hogy az elmélet igazságához nélkülözhetetlen entitások valóban léteznek. Ontológiai szemszögből ezek a filozófusok agnosztikusak a teoretikus entitásokkal kapcsolatban, így ezt az álláspontot gyenge fikcionalizmusnak szokás nevezni. Mindkét esetben az a praktikus gondolat húzódhat meg a háttérben, hogy a szóban forgó elmélet valamilyen pragmatikus haszonnal jár számunkra, ezért nem érdemes elvetnünk pusztán azért, mert később esetleg hamisnak bizonyulhat – inkább tekintsünk rá fikcióként! A tengeri navigáció esetén például hasznos eljárás a geocentrikus modellből kiindulni, amely egyszerűbb számításokat tesz lehetővé, jóllehet tisztában vagyunk vele, hogy az elmélet nem igaz.

Mind az erős, mind a gyenge fikcionalizmust megfogalmazhatjuk leíró vagy előíró módon. A hermeneutikai fikcionalizmus képviselői azt gondolják, hogy a kérdéses elméletet használó közösség tagjai – olykor saját tudtukon kívül – fiktív párbeszédet folytatnak egymással, így egyetlen feladatunk marad: explicitté tenni vagy elismerni ezt a tényt. Ezzel szemben a preskriptív fikcionalisták azt feltételezik, hogy az elméletet tárgyaló vagy használó személyek a saját bevallásuk szerint vagy a gyakorlatban általában realisták, de jobban tennék, ha inkább fikcionalisták lennének. Amennyiben a preskriptív fikcionalizmus valamiféle hibaelmélettel is kiegészül – amely szerint az elméletet használó közösség tévesen jár el, amikor névértéken veszi az állításokat, tudniillik az elmélet hamis –, akkor forradalmi fikcionalizmusról beszélhetünk. Kevésbé demokratikus álláspont a propagandizmus, amelynek képviselői előadnak ugyan valamiféle hibaelméletet, ám egyúttal azt is gondolják, hogy a szóban forgó diskurzus csak akkor képes betölteni pragmatikus funkcióját, ha használói nincsenek tisztában a tévedésükkel, azaz megmaradnak egyfajta „boldog tudatlanság” állapotában. Például a filozófus azt gondolhatja: a világban nincsenek morális értékek, a társadalom azonban csak akkor működőképes, ha az emberek nagy többsége mégis hisz abban, hogy igenis vannak ilyenek.

A szerzők ezek mellett további szempontok alapján is különbséget tesznek a fikcionalizmus egyes változatai közt, majd a 4. fejezet végére elérkeznek a fikcionalizmus egzakt meghatározásához. Persze elismerik, hogy a szükséges feltételek felsorolásával az elméletek csoportosítása óhatatlanul esetleges lesz, és kimaradhatnak olyan álláspontok, amelyeket hagyományosan fikcionalizmusnak szokás tartani. A könyvben olvasható meghatározásra ez kétségtelenül igaz, a szerzők a szokásosnál ugyanis erősebb feltételeket támasztanak a fikcionalizmussal szemben. Ám a definíció éppen ezért lesz alkalmasabb arra, hogy precízen körülhatárolja a vizsgálódás tárgyát – szemben azokkal a meghatározásokkal, amelyek egyfajta ernyőfogalomként tekintenek a fikcionalizmusra, melynek célja kategorizálni a nem-instrumentalista vagy nem-redukcionista antirealista álláspontokat.

A szerzők meghatározása szerint akkor tekinthetünk valakit fikcionalistának egy adott diskurzussal kapcsolatban, ha a következő három tézis igaz rá. (i) Faktualizmus: a kérdéses személy úgy gondolja, hogy az elmélet mondatai „valódi” kijelentések, vagyis propozíciót fejeznek ki, és igazságértékkel rendelkeznek. Azaz a fikcionalista szembehelyezkedik a nonkognitivista vagy instrumentalista álláspontokkal, amelyek szerint a szóban forgó elmélet kijelentései valójában nem fejeznek ki propozíciót, vagy ha kifejeznek is valamilyen propozíciót, úgy azok nem rendelkezhetnek igazságértékkel, mert az elmélet nem képes valós módon reprezentálni a világ állását. (ii) Hasznosság: a kérdéses személy úgy gondolja, hogy a diskurzusba való bekapcsolódás önmagában véve hasznot hajt a résztvevők számára, függetlenül attól, hogy az adott elmélet igaz-e vagy sem. A fikcionalista így szembehelyezkedik a realistával; ez utóbbi szerint ugyanis az elméletek legfőbb célja az igazság. A fikcionalista szerint az elmélet annak ellenére is megfelelő eszköz lehet bizonyos célok eléréséhez, hogy hamis – vagy legalábbis nem tudjuk, hogy igaz-e. A szerzők megjegyzik, hogy ezt a hasznossági elvet nem szabad szűken vett utilitárius keretek közt értelmezni: nagyon sok cél lehetséges, amelynek elérése szempontjából egy elmélet hasznos lehet, hovatovább, ezek nem is minden esetben „jó” célok. Azt azonban hangsúlyozzák, hogy a „haszon” robusztus fogalmával kell dolgoznunk: a fikcionalista nem jár el helyesen, ha kizárólag kényelemből tart meg egy elméletet, ennek ugyanis a precíz elméletalkotás láthatja kárát. (iii) Kvázi-fikcionalitás: a kérdéses személy úgy gondolja, hogy az elmélet mondatait a szó szoros értelmében nem gondoljuk igaznak, hanem úgy tekintünk rájuk, mint amelyek kizárólag a fikción belül igazak – hasonlatosan ahhoz, ahogyan az irodalmi fikciókhoz viszonyulunk. A kvázi-fikcionalitás a fikcionalizmus legmarkánsabb megkülönböztető jele. A szerzők három további megjegyzést fűznek a tézishez. Egyrészt, lényeges a „kvázi” jelző: nem arról van szó ugyanis, hogy az elméletet a fikcionalista szerint a szó szoros értelmében fikciónak tartjuk, pusztán arról, hogy erős analógiákat állíthatunk a kérdéses diskurzus és a fikció között. Másrészt a szerzők kiemelik, hogy a fikcionalista szerint a szóban forgó személyek a hittel szemben az akceptálás mentális állapotával viszonyulnak az adott diskurzus mondataihoz, vagyis csak úgy tesznek, mintha hinnének az elméletben. Harmadszor, több fikcionalista is úgy határozza meg saját fikcionalizmusát, mint ami szerint a kérdéses elmélet hamis, az általa posztulált entitások pedig nem léteznek (erős változat). A szerzők meghatározása ennél megengedőbb, a fikcionalizmus gyenge változatát is beengedi a játéktérre, amelyet elsősorban episztemikus kételyek motiválnak.

A faktualizmust, a hasznosságot és a kvázi-fikcionalitást együtt szükséges és elégséges feltételnek tekinthetjük: ha mindegyik teljesül, a szóban forgó metateoretikus álláspontot fikcionalistának nevezhetjük.

Fikcionalizmus a gyakorlatban: tudomány számok nélkül

A definíció megalkotása után a szerzők diakronikusan is szemügyre veszik a fikcionalizmus témáját. Bemutatnak néhány olyan – általuk tévesnek tartott – történeti elemzést, amelyek Kopernikuszhoz, Pascalhoz, Hume-hoz vagy épp Nietzschéhez kötik az első fikcionalista elmélet megalkotását. Álláspontjuk szerint a modern fikcionalizmus meglehetősen új fejlemény a filozófia történetében, kialakulását pedig 1980-ra datálják, amikor is két nagyhatású elmélet is megjelent a színen: Bas Van Fraassen konstruktív empirizmusa (The Scientific Image) és Harthy Field matematikai fikcionalizmusa (Science Without Numbers).

A fikcionalizmus általános bemutatása után a könyv néhány speciális elméletet is felvázol – a modális, a morális és a matematikai fikcionalizmust –, melyekre csak a „Három nagy M”-ként hivatkoznak; ugyanakkor sajnálatos, hogy a negyedik M, Demeter Tamás mentális fikcionalizmusa kimaradt a sorból. Vegyük szemügyre közelebbről az egyiket, a matematikai fikcionalizmust!

Tegyük fel, hogy valaki azt gondolja, hogy nem léteznek számok – mondjuk azért, mert ha léteznének, akkor absztrakt entitásoknak kéne lenniük, ám az ilyen természetű dolgoktól idegenkedik. Így azonban rendkívül nehéz lesz elmagyarázni, hogy hogyan létezhet egyáltalán tudomány: az elméletek többsége megkívánja a számok létezését, erősen támaszkodik rájuk; gondoljunk csak a fizikára. A Quine–Putnam-féle nélkülözhetetlenségi érv megmutatta, hogy matematikai entitások nélkül a legjobb elméleteinknek búcsút kellene mondanunk, ezért akkor járunk el helyesen, ha elfogadjuk a számok létezését.

Field ezzel szemben a mellett érvelt, hogy akkor sem kell megválnunk a tudományoktól, ha azt gondoljuk, hogy nem léteznek számok. Egyik fő tézise szerint a matematika igenis nélkülözhető, amit a szerző a newtoni gravitációelmélet nominalizálásával támaszt alá. Field a gravitációelmélet kijelentéseit olyan formára hozza, hogy azok ne hivatkozzanak számokra, csak logikai kifejezésekre és mennyiségekre vonatkozó komparatív terminusokra. A gravitációelmélet tehát jól működik számok nélkül is – azaz a számok kiküszöbölése nem befolyásolta az elmélet állításainak igazságértékét –, a módszer pedig általánosítható valamennyi tudományra. Valamiféle matematikai hibaelméletet is megfogalmazhatunk: mivel nem léteznek számok, és a tudományos elméletek is jól megvannak nélkülük, következésképpen a matematika hamis. Field azonban csupán ezért még nem szeretné száműzni a matematikát: használata jelentősen leegyszerűsíti az elméleteket, és megkönnyíti a teoretikus eszközök használatát. Így bár a számok alkalmazásával nem szerzünk olyan új ismereteket a világról, amelyeket ne szerezhetnénk meg nélküle is, ám praktikus okokból továbbra is szükségünk van a számokra.

Field saját bevallása szerint nominalista állásponton van a matematikai létezőkkel kapcsolatban – de vajon nevezhetjük-e a szerzőt egyszersmind fikcionalistának is az előző szakaszban ismertetett kritériumok alapján? Field úgy gondolja, hogy a matematika több egyszerű eszköznél: a matematikai diskurzus mondatait szó szerint értjük, és amikor „benne vagyunk” a matematikai beszédmódban, akkor a mondatokkal számokra (vagy más matematikai entitásokra) szándékozunk referálni. A faktualitás követelményének ezért megfelelünk. Továbbá Field azt gondolja, hogy a matematika nem azért hasznos a tudományok számára, mert igaz elmélet lenne, vagyis a második kívánalom is teljesül.

De a szerző nem említ semmiféle fikciót. Kései munkájában elismeri, hogy implauzibilis egyszerűen hamisnak tartani a „2+2=4”-hez hasonló kijelentéseket, hiszen ezek bizonyos értelemben mégiscsak igazak – hasonlóan ahhoz, ahogyan az „Emma Woodhouse Hartfieldben lakik” kijelentés egyfajta olvasata is igaz. Field megoldása: amikor matematikai kijelentéseket teszünk, mondataink valójában mindig „a matematika fikciója szerint p” formájúak, azaz egy implicit mondatoperátort tartalmaznak. Ezzel a megoldással a szerző kellően szorosra vonta az analógiát a matematika és az irodalmi fikciók közt, vagyis teljesül a kvázi-fikcionalitás kritériuma is. Field tehát joggal tekinthető fikcionalistának; korábbi kategóriáink szerint egy előíró, forradalmi fikcionalista elméletváltozatot dolgozott ki.

Ellenvetések és alternatívák

A matematikai, a modális és a morális fikcionalizmus mellett a szerzők egzotikusabb álláspontokat is számba vesznek, mint amilyen például a tudományos elméletekkel vagy a fizikai tárgyak létezésével kapcsolatos fikcionalizmus. Végül a szerzők a fikcionalizmussal szemben megfogalmazható általános ellenvetéseket tárgyalják; ezek – furcsa módon – szinte kivétel nélkül a fikcionalizmus hermeneutikai változatával állnak kapcsolatban.

Három ellenvetést szeretnék kiemelni. Az első és talán leginkább triviális probléma: az a személy, aki mondjuk matematikáról vagy különböző modalitásokról beszél, egyszerűen nem érzi úgy, hogy fiktív diskurzust folytatna. A hermeneutikai fikcionalistának valamilyen módon alá kellene támasztania, hogy a hétköznapi életünk során olykor saját magunk számára sem átlátható, hogy éppen igazságigénnyel fellépő mondatokat mondunk ki, vagy pusztán fiktív kijelentéseket teszünk – ilyen elemzéseket azonban ritkán látunk a hermeneutikai fikcionalistáktól. A második probléma egy empirikus megfigyelésre épül: az autizmus spektrumzavarral élők jelentős része nem képes felismerni a színlelést és a fikciót, ám ez nem gátolja meg őket abban, hogy részt vegyenek matematikai vagy másféle tudományos párbeszédekben. A harmadik ellenvetés szerint a legjobb szemantikai elméleteink megkövetelik a fiktív entitások létezését. Ám ha ez így van, akkor az erős fikcionalista álláspont képviselője nem nyer sokat azzal, ha egy kifogásolt entitást vagy entitástípust fiktívnek minősít – hiszen nem lesz képes megszabadulni tőle, továbbra is el kell ismernie a létezését. Ezek természetesen nem konkluzív ellenvetések, a szerzők hosszasan elemzik valamennyit, bemutatva a lehetséges válaszokat is.

A könyv utolsó fejezete a fikcionalizmus rokon elméleteivel foglalkozik, a kvázi-realizmussal vagy a konstruktív empirizmussal. A szerzők olyan szigorú követelményeket támasztottak a fikcionalizmussal szemben, hogy Stephen Yablo figuralista elemzése is (mely szerint a matematikai állítások nem szószerintiek, hanem metaforikusak) csak itt kerülhet szóba – amelyet egyébként a fikcionalizmus locus classicusának szokás tekinteni.

Kroon, Brock és McKeown-Green könyve az elmúlt évek egyik leghasznosabb munkája a fikcionalizmus lassan gyarapodó szakirodalmában. A tárgyalásmód világos, a szerzők kerülik a szakzsargon indokolatlan használatát, a fejezetek pedig logikusan következnek egymásra. Ráadásul a megfelelő helyeken párbekezdéses összefoglalók és szakirodalmi összeállítások segítik az olvasók tájékozódását. A könyv a fikcionalizmus iránt érdeklődő „profik” és „laikusok” számára egyaránt haszonnal forgatható.

A recenzió az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-20-3 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.