Mészöly Miklósról szóló összeállításunkban különféle műfajú szövegekkel különféle módokon közelítünk Mészöly Miklós személyéhez és munkásságához: megszólítunk vele dolgozó, általa inspirált irodalmárokat, hangot adunk az ő műveiben elmélyülő elemzőknek is — az így született beszélgetéseket és tanulmányokat olvashatják a következőkben a Műút portálon. A lapszámban továbbá közlünk archív dokumentumokat és egy esszét, melyek Mészölynek Az ablakmosó című, Miskolcon bemutatott, majd betiltott drámájával kapcsolatosak. A következőkben az összeállítás előszavát olvashatják.
Író és integritás
Jövő év elején, 2021. január 19-én ünnepeljük Mészöly Miklós századik születésnapját. Mészöly a huszadik századi magyar irodalom és közgondolkodás legnagyobbjai közé tartozik: alakja egyedülálló módon ötvözte a megalkuvást nem ismerő írói és bölcseleti progressziót az általa választott írói és gondolkodói magatartásforma kikezdhetetlen integritásával. Az ünnepre nem csak az író irodalmi–szellemi örökségét ápoló egyesület készül különféle rendezvényekkel, nem csak számos irodalmár és kritikus tanulmányokkal és könyvekkel, hanem jó néhány határon inneni és túli irodalmi–kulturális lap és portál is különszámokkal vagy tematikus összeállításokkal.
Most, 2020 augusztusában, amikor ezeket a sorokat írjuk, és néhány hét múlva, szeptemberben, amikor ez a lapszám a benne közölt „anyagokkal” kikerül a nyomdából, még nem léptünk be a centenáriumi évbe, még nem zajlanak az ünnepi év eseményei, még nem jelentek meg az ünnepi év publikációi. Reméljük, hogy mind meg is valósul, reméljük, hogy sikerül nekik a maga összetettségében megeleveníteni mind az életművet, mind a szerző személyiségét, és reméljük, hogy sokféle, de mindig méltó és szakszerű visszhangot váltanak majd ki. Olyanokat, amelyek maguk is a mészölyi mű egyediségének és sokrétűségének megmutatásán fáradoznak, és nem csupán a történeti–művészi–közéleti hovatartozás kérdésének megválaszolásában érdekelve fogalmaznak meg leegyszerűsítő „üzeneteket”. Mert úgy gondoljuk, hogy az írásművészet összetettségének és a közszereplői integritásnak, sőt szuverenitásnak az az egyedi kombinációja, amelyből a Mészöly-jelenség kibontakozhatott, hogy aztán évtizedeken át a hazai irodalmi és közélet biztos tájékozódási pontjaként működjön, természetéből fakadóan alkalmatlan a leegyszerűsítő megközelítésre — az efféle „ráfogásokra”, ahogy maga a szerző mondaná.
Talán az lesz a hozadéka a centenáriumnak — ha egyáltalán kell, hogy hozadéka legyen, ha kell, hogy „hozzon” valamit, amit aztán kézbe tudunk venni, és fel tudunk mutatni, hogy: itt van, ez az! —, hogy Mészöly életművével újra és intenzíven szembesülve gazdagodik, többrétűvé és pontosabbá válik majd az, ahogyan az írószerepekről, az irodalom társadalmi funkciójáról vagy az irodalom és a különféle (nemzeti-, regionális-, európai-, nyelvi- stb.) identitáskonstrukciók kapcsolatáról gondolkodunk, beszélünk és írunk. Itt közölt összeállításunk célja, hogy segítse a ráhangolódást Mészöly Miklós írásaira, témáira és alkotói personájára: arra az írói és gondolkodói attitűdre, amely a világ dolgainak minél pontosabb, vagyis differenciáltabb megjelenítésére törekvő írásokat és megnyilatkozásokat eredményezett, olyan munkákat, amelyek a bennük gyakorolt leírás és elbeszélés könyörtelen pontossága ellenére — vagy talán épp ezért — végső soron mégiscsak a világ „tágasságának” fenntartásán munkálkodtak, miáltal az irodalmi ábrázolás Mészöly keze alatt a kulturális és társadalmi „nyitottság” megteremtésének és megőrzésének történeti és poetológiai szempontból egyedi terévé vált. Mészöly írásművészetének egyik, ha nem legfontosabb tanulsága, hogy a pontosság, a differenciált ábrázolásmód nem rögzít, hanem felszabadít, nem a magától értetődőség homályába taszítja a világ dolgait, hanem éppenhogy újraérthetővé és újrarendezhetővé teszi őket, ennélfogva az önkéntelen és kikerülhetetlen „ráfogások” egyetlen hathatós ellenszere.
Minél többeknek sikerül Mészöly olvasásán, hallgatásán és nézésén keresztül ráéreznie erre az attitűdre, amely nem csak az irodalmi művekben csapódott le, de amelyet a szerző esszéiben és interjúiban is újra és újra igyekezett megfogalmazni, vagy minél többekben sikerül felerősíteni ezt a személetmódot, akkor a kerek évforduló, a szerzőkultusz ápolásának ez a kitüntetett alkalma úgy működhet, ahogy Szkárosi Endre is kívánja a következő lapokon: nem mumifikálja a szerzőalakot, hanem éppen hogy felszabadítja a jövőbeli megelevenítések számára. Az így felfogott kultuszápolás nagyon is összhangban állna az említett mészölyi attitűddel, amelynek egyik — ha nem legfontosabb — dimenziója múlt és jelen olyan viszonya, amely alapján Mészöly számára egyedül bontakozhat ki valóban progresszív művészet. Elég kézbe vennünk a Hagyomány és forradalom (1967) című esszét, hogy világos képet kapjunk erről a viszonyról. Mészöly így érvel: ha elfogadjuk, hogy a modernitás legfőbb ágense az idő, és semmi sem vonhatja ki magát az idő mindenre kiterjedő cselekvőképessége alól, vagyis semmi sem kerülhet kívül a változékonyság és változtathatóság körén, akkor az a művészi eljárás, amely a változhatatlan értékek és változhatatlan jelentésű események hierarchizált szerkezeteként felfogott hagyomány újra- és újrafogalmazását célozza, tulajdonképpen inkompatibilis a modernitás alapeszményével, és valójában művészi–kulturális „stagnálást” eredményez, ami pedig egyenesen ellentétes a változásfüggő modernitás „közérzeti reflexeivel”. „S vajon a bizonytalan variációjú végtelent megkísérteni nem ösztökélőbb reménytelenség, mint a viszonylag áttekinthető végest újrafogalmazni, ha mégannyira újszerűen is?” — teszi fel a kérdést, és száll síkra egyúttal egy olyan művészi alkotásfolyamat mellett, amely szerinte a valódi művészi újdonság létrehozásának a letéteményese: egy zárt jelentés-összefüggésekből kioldott múlt-elemek variabilitásán alapuló kombinatorikus, elemsorokat előállító poétika körvonalazódik itt, amelynek műveletsorai a múltnak csak „megkísértései” lehetnek, vagyis csupán a múlt mindig esetleges és szükségszerűen átmeneti megjelenítéseit eredményezhetik. Egy olyan jelen előállításáról van itt szó a művészet eszközeivel, amelyet a múlt anyagának folyamatos mozgatása teremt meg, egy olyan jelen-térről, amelyben a múlt mesterségesen, a művészet eszközeivel felfokozott variabilitása biztosítja azt, hogy a jövő valóban nyitott lehetőségek halmaza maradjon: „A história folytonos megélésének tágasságával tudom így felforrósítani a jelent” — nyilatkozza Mészöly 1991-ben. Ennek a poétikának a kifejlesztéséhez persze fel kellett adni az elképzelést, hogy a művészi alkotásfolyamat valami abszolútnak vagy magának az abszolútumnak az ábrázolására hivatott. Mészöly be is vezeti az „alkalmi abszolút” fogalmát, amely nem jelöl nála mást, mint az időbeliségnek alávetett vagyis változékony eszmét mint a művészi alkotásfolyamat célértékét (máshol aztán a „modell” kifejezést használja ugyanerre a tartalomra), továbbá bevezeti a „beépített elévülés” kifejezést, amely az ilyen műalkotás specifikus időbeliségét hivatott megnevezni.
Már ebből a rövid példából látszik, hogy Mészölynek a saját poetológiájához új nyelvre van szüksége: a „beépített elévülés”, az „alkalmi abszolút”, a „modell” csupán néhány példa az általa bevezetett vagy újraértett fogalmakra, amelyek behálózzák kritikai, elméleti és poetológiai írásainak kifejezetten lassú olvasást megkövetelő, feszes és következetes esszényelvét. Ott van még a „realizmus”, a „parabola”, a „tonalitás” és „atonalitás”, a „rés” és a „tágasság”, de mindenekelőtt a „közérzet” és az „atmoszféra”. Mi sem jelzi jobban a mészölyi gondolkodás összetettségét és az egyszerűsítésekkel szembeni elemi ellenállását — sőt az egyszerűsítések és általánosítások, a „ráfogások” ellenében létrejöttét —, mint az az összpontosítás és munkamennyiség, amelyet ennek az esszényelvnek a megfejtése és feltérképezése igényel.
A mészölyi mű összetettségét és progresszivitását fentebb az alkotó személyes integritásával hoztuk összefüggésbe. Engedtessék meg itt egy gondolatkísérlet. Annak kísérlete, hogy analógiát fedezzünk fel a megjelenítés mészölyi poétikája és Mészöly választott írói magatartásformája között. Eszerint az analógia szerint ahogy a műalkotásnak a „beépített elévülés” jegyében végzett megjelenítő teljesítménye éppen azt célozza, hogy az ábrázolt elemeket ne kész narratívákba vagy megjósolható szemantikai hálóba rendezve mutatja be — gondoljunk a Nyomozások asszociatív prózájára —, úgy Mészöly elképzelései szerint az írói personának is voltaképpen integrálhatatlannak kell maradnia az őt körülvevő társadalmi rendekbe. Úgy kell megjelenítenie ennek a személyiségnek az őt körülvevő társadalmi rendek elemeit — életforma-elemeket és társadalmi praxisok elemeit —, hogy e megjelenítésen, megtestesítésen keresztül ezek fokozottan legyenek képesek kapcsolódni a lehető legtöbb fennálló társadalmi kontextushoz, pontosan azért, mert egyikbe sem integrálódnak végérvényesen. Így az ő esetében mintha az író társadalmi integrációjára is kiterjedne a „beépített elévülés” időbelisége. Nem a totális kívülállás, a társadalomból kivonulás a cél — mint ahogy a műalkotás sem tud ábrázolás nélkül megjeleníteni —, hanem „kívül maradni, de szenvedélyesen a körön belül”, „az emberi közügyek körén belül, de mégis kívül”. Személyként kell a társadalmi gyakorlatok és pozíciók olyan médiumává válni, amely a maga nyitottságával (tágasságával) állítja elő és garantálja a jövő társadalmának nyitottságát. Hogy ezt mennyire sikerült Mészölynek megvalósítania, az nézőpont és értelmezés kérdése. Bizonyára járható út azonban, hogy olyan ethoszként ragadjuk meg ennek a szerepfelfogásnak a magját a társadalmi–közösségi magatartás távlatából, amelyhez rokoníthatóval találkozhatunk ugyan a 20. és 21. századi magyar irodalmi és közéletben, amely azonban Mészöly esetében különösen szorosan, egyedi módon fonódik össze a saját poétikai–esztétikai programmal. A társadalmi integrálatlanság sajátosan mészölyi formája eredményezi Mészöly írói integritását.
Úgy gondoljuk, hogy a Mészöly által megtestesített szerep és társadalmi–poétikai program orientációs pont lehet ma, tizenkilenc és fél évvel Mészöly halála, és jövő januárban, száz évvel a születése után is. És ahogy Mészöly szerint a műalkotásnak nem az a feladata, hogy az ábrázolt világot „időtávlatba kényszerülő látványként”, valamiféle zárt, keretezett egészként mutassa, hanem az, hogy az ábrázolt világ maga és rajta keresztül a hagyomány mint olyan „inzultáló jelenlétté váljon”, úgy teljes szívünkből reméljük, hogy a centenárium évében a könyveken, tanulmányokon, beszélgetéseken és a megelevenítés egyéb formáin keresztül sikerül elérni Mészöly Miklós „inzultáló jelenlétét”. Mert megint csak Mészöllyel szólva, véleményünk szerint elérkezett a „nyomatékos magatartás ideje”.