Por és csillag

Hannes Böhringer: Por és csillag című esszéjét Tillmann J. A. fordította

Talp. Honnan, hová, kedves Phaidrosz? – Lüsziasztól, hogy újraolvassam új beszédét a szerelemről. – És ezt nélkülem, aki „betege vagyok a beszédek hallgatásának?” – ritkán volt a platoni Szókratész ennyire irónikus. A vitában szereti ugyan a rövid szóváltásokat, de a hosszú beszédeket nem. – Térjünk le itt – javasolja –, s menjünk, míg a folyó mentén egy árnyas helyre lelünk! Ott előadhatod nekem a beszédet. – Erre Phaidrosz így szól: „Látom már, éppen kapóra jön, hogy mezítláb vagyok; persze te mindig így jársz. Az lesz hát a legkényelmesebb, ha e kis patakban megyünk, lábunkat megnedvesítve, s ez még kellemesebb is lesz, különösen az évnek és a napnak ebben a szakában” (Platon, Phaidrosz 229a).[1] Déli hőség.

Szókratész csak katonai szolgálata idején hagyta el Athén falait. Halálos ítélete után elveti az ajánlatot, hogy elmeneküljön. A mezők és a fák, mondja, nem segítik önismerethez, „csak az emberek, ott a városban” (Phaidrosz 230d).[2] Ezért is szokatlan, hogy Szókratész kimegy a városból Phaidrosszal és az Ilisszosz partján egy platán alá ül.

Phaidrosz felolvassa Lüsziasz beszédét, egy olyasvalakihez fűződő viszonynak az előnyeiről szóló listát, aki nem-szerelmes. A szerelmes valamelyest el van szállva, kiszámíthatatlan, heves, féltékeny, egyszerűen fárasztó. Egész más a nem-szerelmes, aki megértő és így tovább. Szókratész nem bírja tovább. Ezt jobban tudom, veti közbe, és Lüsziasz beszédét a végsőkig hajtja: a szerelem vágy, betegség, megszállottság, az értelem és megfontoltság ellentéte, a szerelmes farkas, a szerető bárány.

Mivel Phaidrosz továbbra sem fogja fel ennek a beszédnek az ironikus voltát, Szókratésznek magát kell megszakítania és a folyamban megtisztítania. Ezután egy másik beszédet, a költő Sztészikhoroszét adja elő, akit ez hivatott megszabadítani vakságától. Szókratész szerint a beszéd művészete, a retorika feltételezi a dialektikát, az érvényes megkülönböztetés művészetét. A megszállottságban meg kell különböztetni egy betegeset és egy istenit. A szerelem az utóbbihoz tartozik.

Nemcsak az isteni és a beteges megszállottságot kell megkülönböztetni, hanem az igazit és a színleltet is. Az emberek képesek a tettetésre. Lüsziasz nem-szerelmesnek adja ki magát, hogy ily módon jusson közelebb vágyai céljához. Szókratész eljátssza az isteni megszállottságot Phaidrosznak – „te is úgy látod, ahogy én? Valami isteni dolog történt velem!?” (Phaidrosz 238c) [3] –, hogy a megtévesztés furfangjára hívja föl a figyelmet. Hogy lenne képes valaki az isteni megszállottságát megszakítani avégett, hogy rámutasson? De Phaidrosz nem érti az iróniát.

Aki megtéveszt, az magát is megtévesztheti. Ki vagyok én? Ismerd meg magad! Szókratész a delphoi mondást követi. Ki vagyok én? Egy ember a városból, még nem civilizálódott, valójában még nem polgár (cives). Platón Prótagorasszal, egy másik nagy szónokkal mondatja, hogy az állatokhoz képest „az ember csupasz, se cipője, se takarója, se fegyvere nincsen” (Prótagorasz 321c), egy ínséges lény. A természet nem gondoskodott róla, ezért kellett számára Prométheusznak ellopnia a tüzet az égből, a művészet, a technika és a fortély képességét, hatalma növelése végett. A lábbeli nélküli (anhüpodeton) szó szerint „nem akadályozott”, talpatlan, szandál vagy cipő nélküli jelentésű.

Szókratész és Phaidrosz, mindketten mezítláb, kimennek a városból. Athénnak már kövezett utcái vannak. Egy vízparti platán alatt Phaidrosz felolvassa Lüsziasz beszédét a szerelemről, melyben elővigyázatosságra int a szerelemben a szerelemmel szemben. Prometheusz, az „előregondoló” tanítására az emberek egy okosságból és előrelátásból álló bélésbe borítják magukat, védelemnek egy talpat kötöznek a talpuk alá. A talp, ez a vékony közbülső dolog, megtéveszthetővé teszi őket. A valóság talaját már nem érzik közvetlenül a lábuk alatt. Phaidrosz ezért nem veszi észre, hogy Lüsziasz a nem-szerelmes maszkjában akar egy kedvest elcsábítani. Szerencséje, hogy mellette van Szókratész, aki a valóság talaján áll, akárcsak Antaiosz, fáradhatatlanul, legyőzhetetlenül. A talaj az irónia támasztéka.

A technika, miként a szónokok technikája is, fortélyos. Hatalomnövekedést ígér, és az ember észrevétlenül kiszolgáltatja magát neki; átveszi a vezetést, és többé már nem hagyja magát lerázni. Önállósítja magát a szándékoktól, amelyek létrehozták. Az írás feltalálása, mondja Szókratész Phaidrosznak, a beszélgetésben történő ismeret felszedegetéséből, megolvasásából, a szedésből, gyűjtésből és megtartásból a betük megolvasásává változtatja. Az írás mintegy talpként nyomul a meggondolás alá. Szókratész nem írt semmit.

A szónok művészete abban áll, mondja Protagorász, hogy képes egy gyengébb dolgot erősebbé tenni és fordítva. De mely dolog az igazi – független a pillanatnyi kívánságaimtól és érdekeimtől? Az emberek számításból, cselességből és elővigyázatból álló burkot fejlesztenek a megrázkódtatással szembeni védekezésül. Megrázkódtatás csak másokat érhessen. De megrázkódtatás nélkül nincs szerelem, nincs belátás, mondja a platóni Szókratész.

A Szókratész nyomában járó fiatalok között nemcsak Platón volt ott, hanem Antiszhenész, az első künikosz is. A künikoszok alkotják a sztoikus filozófia aszketikus magját. Előképeik egyike a legendás Anakharszisz volt, egy faragatlan szkíta, akit Görögország hét bölcse közé számítottak. Úgy tartják, hogy Anakharszisz levelet írt a gazdag karthágói Hannónak: „Öltözetem egy szkíta lepel, sarum a talpam kemény bőre, fekhelyem a föld, inyencfalatom az éhség, tejjel, sajttal, hússal táplálkozom.”[4] (Cicero: Tusculumi eszmecsere V 90)

A természet tehát egyáltalán nem feledkezett meg az emberről. Számára is előre gondoskodott, állítják a sztoikusok. Csak meg kell tanulnia megelégedni magával. A művészet és technika akkor mintegy szaruhártya, magától nő és magának képez korlátot. A bőrkeményedés (callum) egy duzzadás, ami keménnyé és érzéketlenné válik. A sztoikusok tanítása az élet szerencsétlenségére keménység és rendíthetetlenség volt.

Más a mitikus „dagadtlábú” Ödipusz: sérülékeny, kitett, részvétre és segítségre szoruló, hazájában idegen, látó és mégis vak; a végén megvakult, de belátó, lobbanékony, fennhéjázó, erőszakos, bűntelenül bűnös, megoldja az emberek rejtélyét és mégsem ismeri fel magát. A tragédiaköltők incesztusként értelmezik azt, hogy dagadt lábbal jár az anyaföldön. „Megáldva a mesterség fortélyaival tör a jóra s a rosszra”, áll Szophoklésznél az emberről.[5] Bárcsak tudná, mi jó, mondja Szókratész. Ha tudja, képes korlátozni magát, mondják a sztoikusok. Csak az kell, hogy erős talpa legyen.

Ödipusz, Anakharszisz, Szókratész egyaránt lábra kaptak, úton vannak, álmodnak, beszélnek, vitáznak, cselekszenek, célt látnak maguk előtt és nem ügyelnek arra, hová lépnek „a jóra s a rosszra”. Így tipornak, de ültetnek is. Szókratész széttapossa az antik tragédiát és egy észvallást ültet, véli Nietzsche. A palánta neve latinul planta, mert talppal (planta) nyomják a talajba. Talppal történő pusztítás és ültetés.

Tehetetlenség, nehézkedés nyomja az embereket a talajhoz. Erőre van szükségük a felálláshoz és a járáshoz. A talpak keresik a talajt. A járás során megkérgesednek. Később egy mesterséges talpat szíjaz az ember a lába alá. A lábak így óvva lesznek, a cipők és csizmák nyomai keményebbek.

Talaj. Művészet és technika magában nem ismer mértéket. Maguktól nem tudják, mi jó. Egy istennek kell a költő ajkára adnia a helyes szót. Csak az isteni megszállottságra hagyatkozhatunk? Hogyan derítsük ki, ha a költők is képesek hazudni? A keresés éberen tart, még a déli forróságban is. Ezzel ellentétben a sztoikusok bizonyosak annak tudásában, hogy mi jó. Ezt a tudást magából meríti a filozófia, mondja Seneca. Nem a művészeteknek és a tudományoknak köszönheti. Ezek kedveznek a kényelemnek, a tékozlásnak és a bírvágynak, végül a szabadság hiányának, a szolgaságnak. Ezért mondhat le róluk a filozófia. „A filozófia nem kér semmit se mástól, egész épületét az alaptól kezdve ő emeli,” írja Seneca Luciliusnak (88. levél, 28). Philosophia nil ab alio petit, totum opus a solo excitat.[6]

A filozófia „az első alapok és okok” keresése, áll Arisztotelész Metafizikájában (982 b2). Németül az alap, okot Ursache (causa), de talajt Boden (fundus) is jelent. Az alapnak nincs alapja. Alap (Grund), mélység (Abgrund), feneketlen. Itt kapóra jön a filozófiának, hogy az alap talajt is jelent. Lévén, hogy szívesen gondol az építkezésre. A sztoikus egy biztonságos lélekvárat akar emelni. Descartes egy alapvető első filozófiát kíván konstruálni, amely „biztos és megrendíthetetlen”, „olyan talajon (fonds), ami egészen az enyém” (Discours 2,3). tulajdonképpen a filozófusé az egész világ. Semmi másban nincsenek otthon, világpolgárok. Nincs szükségük szilárd hajlékra, legfeljebb átmenetileg, amíg maguk nem válnak szilárddá. Ez annyit jelent, hogy a filozófia műve (opus) abban áll, hogy alapjában magát emeli fel: a solo excitare. Excitare – ez fel- és előidézés, felbolygatás, és felzaklatás, tevékeny csinálás, magasba nyúlás: talpra állás. A citare intenzívebbé váló ciere, ami rokon a görög kinein, megmozgatni igével. A felidézés mozgásba hoz, és rávezet az útra, ami a talajon terül el. Megmozdul és elevenné válik.

Solum a talaj, a föld felszíne, amire az ember fellép, a talp (Sohle) a lábak alatt. A talaj az alsó része egy dolognak, egy tortának, egy tetőnek, egy nadrágnak. Ha az ember eléri a völgy alját, talapzatát, akkor leérkezett. Onnan tovább már csak felfele tud menni. A talaj a kétségtelen valóságot képezi. A filozófia képes a végső megalapozás mélységeibe ereszkedni és az absztrakció magaslataiba emelkedni. Végül mint lábbelire vagy kérgesedésre van szüksége, hogy a hétköznapokban, a talajon helytálljon.

A filozófia egy cipőspolc. Itt állnak a hordott cipők. Látni azokat a helyeket, ahol szorítottak, ahol tágítva és javítva, talpalva lettek; különböző modellek variációi. Az új anyag és technikák mindegyre régi formákkal kapcsolódnak össze. Divatos cipő áll a praktikus mellett, vastag talpú, ami tartást ad a lábnak, vagy könnyű, szellős, és amiben érezhető a talaj a talpa alatt. A cipők életformák, amelyekbe belebújik az ember. A filozófia csak ezek egyike.

A filozófia nem a kezdettel veszi kezdetét, de mindegyre visszatér ahhoz. Szókratész azoknak a véleményét ragadja meg, akikkel beszélget. Nem teljesen téves és nem teljesen helyes vélemények. Megvizsgálja őket. A meghallgatás révén való vizsgálás egy olyan technika, amit a szónokoktól vesz át és átformál. Kezdetben abból merít, ami meglévő; nem feltevés vagy kitalálás, sokkal inkább rátalálás az élelemre, amit az ember magához vesz, a táplálékra. Átvenni annyi, mint magához venni, megemészteni és megérteni. Ezáltal elkerülhetetlenül megváltozik az, ami átvételre kerül. A filozófia „hipoleptikusan” jár el: valamit lentről, a talajról megragad és felemeli. Felértékeli, miközben felemeli; részeire bontja, felaprózza, szétszedi, vizsgálja, ízleli és lenyeli azt, ami belőle élvezhető. A felemelés (Aufhebung), mondja Hegel egyszerre semmisít és megtart.

Átvenni – ez egyáltalán nem elsődleges. Már mindig is van valami, amit az ember felvesz. Azt veszi át, amit hall és lát. Az utánzásból aztán ellentmondás és irónia lesz. Phaidrosz Lüsziasz beszédét idézi. Ez unalmas. Szókratész excitálja, felingerli, fokozza, az izgatottságig (excitement) eltúlozza és így űzi ki belőle fonákságát. Izgatottság, megrázkódtatás a szókratikus filozófia tevékenysége, a por felkavarása és felbolygatása a talajról. Phaidrosz és Szókratész egy árnyas fa alatt a víznél a fűben ülnek a talajon, és a szerelemről beszélgetnek. A szerelem is a talajon van, lesüllyedt; Lüsziasz mint egy betegséget értelmezi, a vágyak kalkulusát. Szókratész fogja és felemeli a talajról.

A talajon minden találkozik. Itt némelyek a napon hevernek, mások mélyebbre sem tudnak hullani. Por borít mindent. Le kell törölni. Sár gyülemlik, eltávolításra kerül, de csak a látómezőből tűnik el. Valahol ledobják, ott fekszik, akárcsak a letörölt por. A régi Athén sincsen rendben. Szókratésznek meg kell halnia, Senecának is. Cicero tetemét Róma utcáin vonszolják végig.

Előbb vagy utóbb minden elhanyagolttá, elhasználttá, lepusztulttá válik és végül padlóra kerül. Nézetek, magatartások, életformák, célok, erények, fogalmak túlhasználttá válnak, észrevétlen elmerülnek, elvesztik helyüket, ellenfelüket, benső gazdagságukat és már csak puszta héjak. A filozófia felemeli, reparálja, megtalpalja, kipróbálja őket, hogy még használhatóak-e. Ám maga a filozófia is padlón van, egy kitaposott cipő, porosodik már több mint kétezer éve. Fel kell ráznia magát és fel kell emelkednie, hogy másokat fel tudjon emelni. Hogyan maradhat eleven? Hogyan veszi és emeli föl magát? A felbolygatástól és a felbolygatottaktól élénkül fel.

Közelebbről nézve egyáltalán nem olyan rossz minden, ami itt lent van. A talajon nem minden lepusztult. Sok minden maradt meg beültetve, belenőve, erős haszon- és gyomnövények, hol ilyen, hol olyan. Lent a talajon zajlik szokásosan az élet, a jó és rossz, rend és rendetlenség, szerencse és szerencsétlenség összevisszasága. Mindenkinek ezen az összevisszaságon kell átküzdenie magát, és meglátnia azt, ahol marad. Az élet lehetne jobb. Ám a jobbítások nehezen sikerülnek és gyakran másutt nehezítik meg a helyzetet. A hétköznap a tökéletlen javítgatásával telik. Az élet be van nőve, nem egyenesen megy, hanem ferdén. A cipők alatti talpak egyenetlenül kopnak el. A ferde sík szakadatlan kiegyenlítő mozgásra, javításra késztet. Ami igazán jobb, csak akkor mutatkozik meg, ha már tudjuk, mi a jó, mondja Szókratész. Tovább kell keresni! Ez tart elevenen.

A talaj benőtt, egyenetlen, poros, sáros, csúszós. Vigyázat! Az emberek maguk elé néznek, arra néznek, ami előttük hever, de nem arra, ami alattuk van, ami járás és tevékenység közben letaposnak és beültetnek. A lábak először tartást keresnek. Az emberek egymás elé akarnak kerülni. Valamennyiük számára szűkössé válhat. Lehet, hogy éppen én rövidülök meg. Már az anyamellen is nyomulnak, mondja Augustinus. Az emberek cselekszenek. Az elővigyázat azt jelenti, hogy előbbre akarok jutni, mielőtt rosszul járnék, és az előnyömet akarom növelni, legalábbis megtartani. Az előrejutás csak nehezen szelídíthető sportos felülmúlássá és a fair versennyé. Akkor azonban a megtartóztatása, segítség felkínálása, mielőtt még kérnék: előzékenység.

Az erények a jó szokások, amelyek beváltak, mondja Arisztotelész; erős sarjadék. Leszedi és felveszi az etikájába. A sztoikusok feltételezik, hogy arról az embernek előzetes fogalmai vannak arról, mi jó és mi rossz, sőt ezek már a természettől belé vannak plántálva, tehát veleszületettek. A nélkülözhetetlen bátorság mellett Seneca hűséget (fides) még második jónak nevezi (Levelek 88, 29), és római módon harciasnak írja le. Ám a fides mindenekelőtt bizalom, alapvetőbb a szeretetnél, az élet igenlése. Az előzékeny bízik abban, hogy adott esetben ő is kap segítséget. Sőt talán elé is jön. A bizalom az a közös talaj, laza alap, amelyen az emberek együttélésüket berendezik, amelyet folyvást szilárdra taposnak, amelyet meg kell szilárdítaniuk. Se csizmára vagy tornacipőre, se parancsoló fellépésre vagy lopódzásra sincs szükség, ha van bizalom. Ekkor az óvakodás bizakodássá válik és az élet vidám.

Aphrodité kíséretéhez tartozott Peithó, a meggyőzés istennője. Neki kellett áthangolnia az érzéketlen szeretőket. A szónok Lüsziasz maga áll Peithó szerepébe. A felemeltetésre irányuló kérésből és könyörgésből retorikus lenyűgözés válik, továbbá az előnyök és hátrányok számítgatása. Platón számára a szónokok értelmiségiek, akik képesek mindenről beszélni, miközben mindenkit meggyőztek, noha mellébeszéltek. A meggyőzés a bizalmat akarja helyreállítani és aláássa így. Ecsetel valamit. Ez bizalmatlanságot kelt. A bizalom magától jön létre.

Seneca a filozófiát az alapokból akarja megeleveníteni. Elsőként a fides-t emeli fel a talajról és emeli magasra, a bizalmat, a humuszt a humanitás számára, az előzékenységet (Levelek 88,30). Ám Seneca egy dogmatika bélelt cipőiben halad. A talpát a cipőtalpak elemelik a talajtól. Számára a talaj sztoikus pecsét alatt rejlik. A természet, amiről beszél, nem az, mint amire lép. Semmi nem szorít. A sztoikusan értett természetben minden illeszkedik egymáshoz. A bőrkeményedés egy kemény, de kényelmes talppá vált.

Szókratész mezítláb jár-kel. Amit felemel, azok szituatív ismeretek a vég nélküli vizsgálódás során. Csak Platón vet véget ennek és ad neki célt. A szókratikus tudás „meteorikus” (Platón, Szókratész védőbeszéde 18b) – ezért vádolják meg –, „felemelt” tudás, nem-tudás, „lebegő” és „ingadozó”, mondja Arisztophanész – szkeptikus, ironikus. Szókratész érzi a talajt a lába alatt. Duplán rétegzett: tévesztés és önmegtévesztés. Hogyan képes valaki helyreállítani azt, ami el van állítva, ha nem is tudja, mi a helyes? Legalább a dupla rétegzettség ironikus felemelésével – azáltal, hogy szembetűnővé teszi. Ez a szókratikus gyakorlat, az öntudatos nemtudás megfontoltsága.

A fides és humanitas után Seneca is a megfontolásra (modestia) jut. Ez nem lehet káros. Az ember ugyanis arra hajlik, hogy fontoskodjék, felfuvalkodottan beszéljen, elterpeszkedjen, mindenüvé kiterjedjen: Ödipusz, aki zsarnokként kudarcot vallott és mégsem vált világpolgárrá. Filozófusok számára a világszemlélet a világ polgárjogának elnyerése, a csillagos égre felemelt tekintet volt. Ám ha a csillagok ragyognak, itt lenn a talajon, a világmindenség porában sötét van.

Tillmann J. A. fordítása

 

[1] Platón: Phaidrosz, Kövendi Dénes és Simon Attila fordítása, Atlantisz, Budapest, 2005. 12.

[2] Uo. 15.

[3] Uo. 28.

[4] Marcus Tullius Cicero, Tusculumi eszmecserék, Vekerdi József fordítása, Allprint, Budapest, 2005. 241.o.

[5] Szophoklész: Antigoné, in Szophoklész drámái 365, Mészöly Dezső fordítása, Európa, Budpest, 1979. 73.o.

[6] Manfred Rosenbach német fordításában a filozófia „az alapról építi fel művét”, „errichtet ihr Werk von Grund auf“.