A vacsora nem volt vidám. Hiába díszelgett az asztal közepén Ester nagyanya negyven évvel ezelőtt hímzett kékfehér selyemkendője alatt a kosár, és benne a cseréptál a chárószet rituális „falataival”, az aranyvirágcsomókkal, a pászkával, a keménytojással, amelyet, mint elsőszülött fiúnak, nekem szántak. Igen gondosan terítettek, de talán éppen ezért az ebédlőasztal szinte teljesen olyan látványt nyújtott, mint Jom Kippurkor, amikor csakis Nekik, a család halottainak terítünk, akiknek csontjai ott pihennek a Montebello utca végén, a temetőben, de akik lélekben, jelképesen velünk vannak. Ám azon az estén mi ültünk a helyükön, az élők. De a közelmúlthoz képest megfogyatkoztunk, és nem örültünk, nem nevettünk, nem zajongtunk, szomorúak és gondterheltek voltunk, mint a halottak. Elnéztem apámat, anyámat: néhány hónap alatt mindketten nagyon megöregedtek; elnéztem Fannyt, már elmúlt tizenöt éves, de mintha valami titokzatos félelem megállította volna a fejlődésben, nem látszott tizenkettőnél többnek; sorjában, egyenként elnéztem bácsikáimat és unokatestvéreimet, akiknek nagy részét néhány év múlva a német krematóriumok kemencéi nyelték el; nem gondolták volna, nem bizony, hogy ilyen véget érnek, én sem gondoltam volna, mégis, bár oly jelentéktelennek tetszettek szerencsétlen arcukkal, polgári kalapjukkal, és polgárasszonyokhoz illő tartóshullámaikkal, s bár tudtam róluk, mennyire eltompultak szellemileg, mennyire alkalmatlanok rá, hogy felérjék ésszel a ma valóságos értelmét, és olvassanak a jövőben, mégis, már akkor, már azon az estén a titokzatos, szoborszerű végzetesség légkörében tűntek fel előttem, ugyanabban, amivel most az emlékezet veszi körül őket; elnéztem az öreg Cohèn kisasszonyt, amikor nagy ritkán ki merte dugni a fejét a konyha ajtaján: Ricca Cohènt, a hatvanéves, tiszteletre méltó vénlányt, aki elhagyta a Vittoria úti szeretetházat, és beállt cselédnek jómódú hitsorsosaihoz, de csakis arra vágyik, hogy minél hamarabb visszamehessen, és meghaljon, mielőtt még rosszabb idők köszöntenek ránk; és végül elnéztem magamat a szemközti tükör vizenyős homályában, én sem különböztem a többiektől, egy kicsit már én is őszültem, engem is ugyanannak a gépezetnek a fogaskerekei kaptak el, de én ellenálltam, nem törődtem bele sorsomba. Nem vagyok halott, mondtam magamban, nagyon is eleven vagyok. De ha még élek, akkor miért, hogyan maradhatok itt a többiek között? Miért nem menekülök el most rögtön a kísérteteknek ebből a kétségbeesett, groteszk gyülekezetéből, vagy legalábbis miért nem dugom be a fülemet, hogy ne halljam, amint mentestésekről, hazafias érdemekről, árjasági igazolásokról, negyedárja tanúsítványokról beszélnek, hogy ne halljam azt a sivár panaszkodást, azokaz az egyhangú, szürke, hiábavaló sirámokat, amelyeket családom tagjai és rokonaim mormolnak körülöttem? Számíthattam rá, hogy a vacsora még ki tudja, hány óra hosszat így folyik tovább, újra meg újra elmondják ugyanazt, apám keserű hangon, de tetszelegve időnként felidézi a különféle „sérelmeket”, amelyeket az utóbbi hónapokban kellett elszenvednie, kezdve azon, hogy Bolognesi milíciaezredes, megyei párttitkár a megyei pártszervezetben szomorú, bűntudatos tekintettel közölte vele: törölnie kellett a párttagok sorából, s végezve azon, hogy a Kereskedő Klub elnöke magához kérette, és nem kevésbé szomorú tekintettel hozta tudomására: úgy kell tekintenie, Mintha „lemondott volna” klubtagságáról. Apámnak rengeteg mesélnivalója volt! Lehet, hogy éjfélig, egy óráig, kettőig futotta volna belőle. És aztán? Aztán jön az utolsó jelenet, a búcsúzás. Szinte előre láttam az egészet. Mindannyian, mint valami szorongatott nyáj, egy csoportban lemegyünk a sötét lépcsőn. Amikor leérünk az előcsarnokba, valamelyikünk előresiet, talán én, kinyitja az utcai kaput, s mielőtt elválnánk, mindannyian, jómagamat is beleértve, még egyszer jó éjszakát és minden jót kívánunk, kezet szorítunk, összeölelkezünk, megcsókoljuk egymás arcát. De a sötét éjszakába nyíló kitárt kapun át, hirtelen szélroham tör be az előcsarnokba. Valóságos orkán, az éjszakából zúdul ránk. Nekiront a kapunak, áttör rajta, sivítva rohan át a vasrácsokon, amelyek az előcsarnokot elválasztják a kerttől, s erőnek erejével kisöpri azokat, akik még szívesen elidőznének közöttünk, vad üvöltéssel egyszerre elhallgattat mindenkit, aki örömest folytatná a beszélgetést. Vékony hangok, alig hallható kiáltások, máris elnémulnak. Mindet elsodorja a szél, mint a könnyű faleveleket, mint a papírdarabkákat, mint az évektől és a rémülettől megőszült hajszálakat…
(Giorgio Bassani: Finzi-Continiék kertje [részlet], Zsámboki Zoltán fordítása, Magvető, 1971, 197-198.)