Miért higgyünk az áldozatoknak?

Amikor egy társadalmi mozgalom egyik pillanatról a másikra berobban az életünkbe, kisajátítja az újságok főcímeit és a Facebook-falunkat, nincs sok idő gondolkodni – és a legritkább esetben van szükség filozófusokra. Megyünk vele, hiszen az ügy fontos, és ki tudja, mikor lesz újra esélye a megsértetteknek, az elnyomottaknak, az áldozatoknak úgy megszólalni, hogy az egész világ figyeljen a hangjukra.

Gondolom, most, 2020 júliusában mindenki a Black Lives Matterre gondol – de ugyanezt tapasztaltuk 2017 végén is, amikor a #MeToo mozgalom – vagy inkább hashtag-kampány? online aktivizmus? még a szavakat sem nagyon találjuk – elindult. Azért nem voltunk teljesen óvatlanok, ma már talán nem is lehetnénk: amint a kezdeti roham csillapodik, minden hasonló kezdeményezés megteremti a maga „meta-diskurzusát” arról, vajon mennyiben megfelelő az a fogalmi keret és azok az aktivista eszközök, amelyeket a résztvevők használnak.

Ha nem is hangosan, de elég gyorsan feltétetett néhány fontos kérdés: Vajon lehet-e kizárólag a közösségi médiában forradalmat csinálni? Reális-e az az elvárás, hogy Hollywood forradalma igazságot tegyen a tyukodi anyakönyvvezető ügyében? Jó-e, célravezető-e, ha ugyanazon társadalmi probléma részeként kezeljük a füttyögő munkásokat, a „szereposztó dívány” jelenségét és a gyerekkori szexuális abúzust? Felszámolhatjuk-e a szexuális visszaéléseket anélkül, hogy erkölcsi kritika tárgyává tennénk az udvarlás és a szexuális közeledés „ártalmatlan” formáit? Az, hogy nagyobb hitelt kell adnunk az áldozatok szavának, azt jelenti, hogy mostantól „bemondásra” el kell hinnünk, bárki bármilyen vádat fogalmaz meg a nyilvánosság előtt? Ha igen, akkor hogy fér ez össze az ártatlanság vélelmének jogi és erkölcsi alapelvével? Hogyan kerülhetjük el a téma „bulvárosítását”, és hogyan érhetnénk el, hogy a konkrét elkövetők számonkérése mellett vagy helyett több szó essen azokról az informális és intézményes mechanizmusokról és hatalmi viszonyokról, amelyek a szexuális visszaélések eltussolásához, elbagatellizálásához, az áldozatok elhallgattatásához vezetnek?

„Majd erről is beszélgetünk, ha kicsit lecsillapodnak a kedélyek” – gondoltuk sokan. Ezekre a beszélgetésekre a mai napig nem került sor. Nemhogy a nagy nyilvánosság előtt, de még a kérdésben leginkább érdekelt akadémiai és aktivista körökben sem kezdődött rendszeres diskurzus arról, milyen tartós fogalmi és erkölcsi modellváltásokat várunk és remélünk a szexuális visszaélések kezelésével kapcsolatban.

Linda Martin Alcoff, a City University of New York filozófiaprofesszorának Rape and resistance című 2018-as monográfiája a fenti kérdések többségével alaposan számot vet – bár a megjelenés dátumából okkal következtethetünk arra, hogy a szöveg még nem a #MeToo-időszakban született (a filozófusok ennyire szinte sosem gyorsak). A szerző nem most kezdte el feltárni a szexuális erőszakkal – vagy ahogy ő nevezi, szexuális „erőszakossággal” (sexual violation) – összefüggő fogalmi, erkölcsi és diszkurzív problémákat: Alcoff a ’90-es évek óta a feminista filozófia, a társas episztemológia, a dekolonializmus és a rasszelméletek kiemelkedő teoretikusa, aki szexuálisabúzus-túlélőként részt vett az elmúlt évtizedek társadalmi mozgalmaiban, amelyek a szexuális erőszak megértésére és főként megfékezésére törekedtek.

Alcoff ebből a pozícióból teszi fel a könyv nyitókérdését: hogyan tudnánk a szexuális visszaélések iránti megnövekedett politikai, társadalmi és médiafigyelmet úgy használni, hogy az valóban az áldozatok érdekeit szolgálja, és elejét vegye a jövőbeni visszaéléseknek? Az ugyanis, hogy az áldozatok szót kapnak, bár valóban történelmi mérföldkő, de önmagában semmire sem garancia: egy olyan közegben, amely az érintetteket alapvetően nem tartja kompetensnek és megbízhatónak az általuk megélt tapasztalatok közlésében és értelmezésében, megszólalásuk körülményei és az a narratíva, amelybe a vallomásuk beágyazódik, könnyen további félreértéseket és károkat okozhatnak. És itt nemcsak azokról a – cseppet sem lebecsülhető! – közvetlen károkról van szó, amelyeket azok az nők szenvednek el, akiket vallomásuk okán kérdőre vonnak, zaklatnak vagy – igen gyakran – hibáztatnak úgy az online nyilvánosság résztvevői, mint az elvileg a védelmükre felesküdött hatóságok. A bántalmazásvallomások kurrens médiacunamija téves elképzeléseket kelthet a szexuális erőszak természetével kapcsolatban: például előtérbe helyezhet bizonyos típusú erőszaktípusokat (mint amilyen az ismeretlenek által, magas társadalmi státusú nők kárára elkövetett nemi erőszak), míg másokat elhallgathat (mint amilyen a közeli ismerősök és rokonok által elkövetett gyerekkori abúzus). Továbbá könnyen olyan – főként rasszista és xenofób, kisebb részt nacionalista-patriarchális („A magyar állam megvédi a magyar nőket!”) – politikai ágendák eszközévé válhat, amelyek a legkevésbé sem szolgálják a nők érdekeit.

Alcoff cizellált gondolatmenete, amely érzékenyen vegyíti a posztstrukturalizmus és a feminista fenomenológia belátásait az angolszász filozófiai nyelvvel, végső soron két fő állítás mellett sorakoztat fel érveket:

  1. A mostaninál sokkal árnyaltabb és pontosabb képet kell alkotnunk arról, miben áll a szexuális visszaélések során elszenvedett kár – ehhez pedig el kell határolnunk egymástól a káros és az „ártalmatlan” szexuális aktusokat.
  2. A szexuális erőszakosságról szóló diskurzusok kialakításában kiemelt szerepet kell juttatnunk az érintettek/áldozatok tapasztalatainak.

Egyik sem tűnik különösebben radikális tézisnek; ami igazán érdekes, az az, milyen eltökélten járja végig a szerző a hozzájuk vezető intellektuális utat. A kötet fejezetei ugyanazt a „dallamot” variálják: Alcoff igyekszik elkerülni mind a „naiv”, ahistorikus realizmus Szkülláját, mind a dekonstrukció relativizmusának Kharübdiszét.

A dilemma különösen az első pont tárgyalásában szembetűnő. Alcoff – Foucault-t idézve, továbbgondolva és fontos pontokon korrigálva – hosszan tárgyalja, milyen változatos fogalmi keretekben, változó diskurzusoknak és normáknak alávetve gondolkodtak a globális Észak lakói történelmük folyamán arról, mi számít „normális” szexualitásnak, és hogy ezek a diskurzusok milyen ellenőrző funkciót töltöttek be a társadalomban (gondoljunk csak a házasságon kívüli vagy a homoszexuális viszonyokkal kapcsolatos tiltásokra!). Adva tehát azt, hogy a gyönyörről, a beleegyezésről, a szexuális normalitásról alkotott elképzeléseink milyen mélyen vannak beágyazva az adott kor domináns diskurzusaiba, naivitás azt gondolni, hogy képesek lennénk a kortárs kontextust hátrahagyva, azon felülemelkedve univerzálisan érvényes határt húzni „jó” és „rossz” szex között.

Mi több, sokak szemében már maga az ötlet is prűd, represszív csendőrködésnek tűnhet: jelenünk – Alcoff kifejezésével élve – szexuális libertarizmusa lassan semmifajta erkölcsi ítéletet nem enged meg a szexualitás terén. Az „anything goes” szabadsága azonban semmivel sem tűnik ártalmatlanabbnak, mint a korábban fennálló merev és elnyomó szexuális normák, ugyanis – és ez Alcoff valódi hozzájárulása a dilemma feloldásához – bizonyos szexuális élmények éppen azt gátolják meg, hogy az illető szabad és autonóm szexuális ágenssé válhasson. Ez utóbbit nevezi Alcoff szexuális szubjektivitásnak; szexuális szubjektivitással bírni sokkal többet jelent annál, mint hogy önkéntes résztvevői vagyunk a szexuális aktusoknak; és többet jelent annál is, hogy egyszerűen élvezzük a szexet. Szexuális szubjektumnak lenni annyit tesz, hogy én magam adok értelmet és jelentést a vágyaimnak, a gyönyörömnek, a szexuális igényeimnek – annak, hogy szexuális lényként hogyan vagyok benne a világban. Ez a szubjektivitás sérül akkor, amikor egy gyerek azt tapasztalja meg, hogy a gondoskodás és a szeretet ára az ő szexualizálása; vagy amikor egy fiatal nő azt éli meg, hogy puszta használati tárggyá válik valakinek a számára, akiben megbízott. Ezek az élmények alapjaiban formálják át az áldozatok szexualitáshoz való viszonyát, és tartósan meggátolják, hogy az illető aktív cselekvőként formálja a szexualitáshoz való viszonyát, és mindazt, amit számára a szexualitás jelent. Pontosan ezért károsak.

No persze egy ilyesféle definícióval nehéz lenne a bíróság elé vonulni; már csak azért is, mert meghatározó szexuális élményeink olykor csak hosszú idő elteltével nyerik el végső értelmüket – ha elnyerik egyáltalán. Alcoff, aki számos, szexuális erőszakot átélt nőknek szóló túlélőcsoport munkájában vett részt, pontosan erről számol be: az erőszakos szexuális élményeket az áldozatok folyamatosan újra- és újrainterpretálják, meglévő tudásuknak és későbbi élményeiknek a tükrében, mindeközben pedig a hozzájuk társuló érzések is megváltozhatnak (például a szégyen érzését a düh váltja fel).

Mindebből azonban, érvel Alcoff, sem az nem következik, hogy az áldozatok hazudnának vagy tévednének, sem az, hogy pusztán interpretáció kérdése lenne, vajon egy aktus erőszakos volt-e. A könyv második, hatodik és hetedik fejezete hasonló dilemmákat vet fel a tapasztalat és az emlékezet működésével kapcsolatban; ezek szintén kérdésessé teszik, mennyiben hagyatkozhatunk az áldozatok beszámolóira. Tapasztalatainkat és emlékeinket ugyanannyira nem tekinthetjük a társadalmi kontextustól független, elemezhetetlen érzéki adatnak, amelyet érintetlenül hagynak az egyén által használt fogalmi keretek és önmegértési módok, mint amennyire a szexualitásról szóló elgondolásaink sem valamilyen ahistorikus, univerzális igazságot fejeznek ki. Élményeinket és emlékeinket ugyanúgy strukturálják és formálják társadalmi viszonyaink és nyelvi diskurzusaink, mint absztrakt elméleteinket.

De ha nem tekinthetjük az áldozatok beszámolóját kontextus- és elméletfüggetlennek, akkor miért kéne elhinnünk, hogy amit ők erőszakosnak éltek meg, az valóban erőszakos volt? Következésképpen van-e egyáltalán értelme arról beszélni, hogy egy bánásmód „objektíve” erőszakos? A szerző válasza a feminista fenomenológia világába vezeti el a olvasót: a tapasztalatok „realitását” végső soron azok „fizikai” megélése, megtestesülése biztosítja. A szexuális erőszak tapasztalatai nagyon erőteljes fizikai tapasztalatok – ám az, ami a testünket éri, egyben arról is elárul valamit, hogy ez a test miként van benne a világban, és milyen módon érintkezik másokkal; hogy milyen támadásoknak van kitéve, és hogyan tételeződik úgy, mint ami a személyről leválasztható. Ez utóbbi feltevés – e fenomenológiai hagyomány perspektívájából – merő tévedés: a fizikai tapasztalatok bennünket magunkat változtatnak meg. A szexuális erőszak túlélői pedig azért vannak episztemikus fölényben másokhoz képest az erőszak természetének leírásában, mert közvetlen testi tapasztalatuk sajátos tudással ruházza fel őket.

Mindazonáltal ahhoz, hogy ez a sajátos tudás felszínre kerülhessen, megfelelő körülményekre van szükség. Ahhoz, hogy a szexuális bántalmazás túlélői képesek legyenek a saját szavaikkal, eredeti módon artikulálni a tapasztalataikat, és a kárt, amelyet elszenvedtek, olyan hallgatóságra van szükségük, amely kompetensnek és megbízhatónak tartja őket, és nem vitatja el tőlük sajátos tudásukat. (Alcoff gondolatmenete ezen a ponton nagyban támaszkodik a Miranda Fricker által kidolgozott episztemikus igazságosság fogalmára.) Egészen addig, amíg a nyilvánosság úgy tekint az áldozatokra, mint puszta adatközlőkre, akiknek a tapasztalatait a „szakértőknek” (legtöbbször pszichológusoknak) kell megmagyarázniuk és értelmezniük, vagy mint vádlókra, akiknek rögtön bizonyítaniuk is kell állításaik igazságát, addig az áldozatok tudása nem képes hasznosulni. Ha nem tudjuk megváltoztatni a szexuális erőszak nyilvános reprezentációjának kereteit, akkor a szexuális erőszakosságról szóló tudás nem lépi át azon kisszámú, bizalmi viszonyokon alapuló női körök határait, amelyek megfelelő környezetet biztosítanak az áldozatoknak a megszólaláshoz.

Alcoff a szexuális szubjektivitás fogalmának kidolgozásakor tehát a túlélők fenomenológiai és önértelmezési tapasztalataira épít (lásd a 2. pontot) – és ezzel tudatosan elhatárolódik a szexuális erőszak bevett jogi és erkölcsi meghatározásaitól. Rámutat: azzal, hogy az önkéntesség és a beleegyezés fogalmához kötjük a szexuális erőszakosságot, valójában megkerüljük a lényegi kérdést, tudniillik hogy mitől rossz és hogyan tesz kárt a szexuális erőszakosság – ehelyett azonnal átugrunk arra a problémára, hogy miként védheti meg magát valaki a szexuális erőszakosság vádjával szemben. Olyan, mintha a szexuális visszaélések kapcsán kizárólag egyetlen dolog foglalkoztatna minket: a tettes felelősségre vonása és ezzel együtt a felelősség elkerülése. Ha ezzel szemben az a célunk – márpedig Alcoff könyvének az a célja –, hogy a szélesebb közönség megértse, milyen okok és indokok állnak a szexuális visszaélések hátterében, továbbá miért kell megfékeznünk az erőszakot, akkor az a kvázi-jogi perspektíva, amelyet eddig felvettünk, nem lesz elégséges.

Ebből kiindulva a szerző kimerítő bírálatát adja annak az elképzelésnek, hogy a „beleegyezés” fogalmának segítségével elhatárolhatnánk egymástól a szexuális erőszak eseteit az ártalmatlan esetektől. (Lásd „A nem az nem”, illetve újabban Észak-Amerikában a „Csak az igen jelent igent”-kampányokat, vagy magyar kontextusban a „Kérsz teát?!” című színdarabot és a hozzá kapcsolódó érzékenyítő foglalkozásokat.) Egyfelől – érvel Alcoff – a beleegyezés nemhogy megszüntetné, de megerősíti azt a képzetet, hogy a nők passzív szerepet játszanak a szexuális érintkezésekben. A beleegyezés fogalma azt sugallja, hogy az ajánlatokat a férfiak teszik, a nők cselekvési lehetőségei pedig kimerülnek abban, hogy elfogadják vagy elutasítják ezt az ajánlatot. Másfelől a beleegyezés fogalma a szerződéses megállapodások logikáját idézi meg – márpedig közel sem evidens, hogy legintimebb szexuális interakcióink jól megragadhatók ezzel a fogalomkészlettel. Úgy kellene elképzelnünk egy szexuális együttlétet, mint egyszeri megállapodás eredményét? De mi mindenbe egyezünk bele ilyenkor? És mi van, ha menet közben meggondoljuk magunkat? Vagy inkább úgy kellene elgondolnunk a szexuális érintkezést, mint explicit beleegyezések hosszú sorát, amelyben minden új gesztus vagy mozdulat előzetes egyeztetést igényel? Ezt az elképzelést nem véletlenül tartjuk életszerűtlennek és nevetségesnek. Sokkal inkább a kölcsönös odafigyelés és a törődés terminusaival lehetne leírni a „jó” szexet – ezzel azonban már el is távolodtunk a beleegyezéses modelltől. Ráadásul – ez Alcoff harmadik kritikai észrevétele – a beleegyezésen alapuló elméletek szexuális viszonyaink egy jelentős részét helytelenül írják le, vagy nem is képesek leírni. Mi a helyzet akkor, amikor ugyan megtörtént a beleegyezés, de az illető burkolt fenyegetés vagy manipuláció hatására adta hozzájárulását? És mi a helyzet a gyerekekkel, akik az esetek komoly százalékában ténylegesen beleegyeznek az őket ért abúzusba? Ha nem gondoljuk, hogy ezek az esetek erkölcsileg problémamentesek lennének, akkor a beleegyezéses modell legalábbis kiegészítésre szorul.

Ironikus módon miközben a Rape and resistance tartalmas és izgalmas megoldásokat és válaszokat ad a szexuális visszaéléseket övező ellentmondásokra és kétségekre, talán épp gyakorlati szempontból okozhat hiányérzetet. A szexuális szubjektivitás fogalma revelatív, de rendkívül illékony – nemcsak a jogi vagy intézményes felelősségre vonás kereteinek meghatározására nem alkalmas, de arra sem, hogy a saját életünkben értelmes útmutatóként szolgáljon. Mindebből az a szomorú tanulság következik, hogy még ha sikerül is megfelelően érzékeny, a túlélők tudására alapozott leírását adnunk a szexuális visszaéléseknek, további feladat, hogy meghatározzuk, hogyan kerülhetők el a szexuális visszaélések. De arra a kérdésre sem kapunk valódi választ a könyvben, hogy a mostani, nem-ideális körülmények között hogyan kellene értékelnünk az áldozatok értelmezését az ellenük elkövetett vétségekről – hiszen ezek nagyon sokszor ugyanazokból a készen kapott ideológiai panelekből építkeznek, amelyeket nem tartunk elégségesnek és autentikusnak a szexuális erőszak leírásához. Ám arra nagyon tisztán rávilágít a kötet, hogy miért vagyunk tele ennyi kétséggel a témát illetően: pontosan azért nem tudunk választ adni ezekre a sürgető és feszítő kérdésekre, mert annyira sokáig nem hallottuk meg a szexuális erőszak áldozatainak hangját, hogy most hibás intellektuális és érzelmi reflexekkel és hiányos fogalomkészlettel kell nekifognunk megbirkózni a feladattal. Ha engedjük az áldozatokat szóhoz jutni, talán egyszer végre válaszaink is lesznek, nem csak kérdéseink.