Egy hadifogoly pap árva német kisfiút hozott a fogadóközpontba. Kézen fogta, büszke volt rá, mutogatta, magyarázta, hol találta, és hogy ez az egész nem ennek a szegény kisgyereknek a hibája. A nők ferde szemmel nézték. Vindikálta magának a jogot, hogy már most megbocsásson, hogy már most feloldozzon. Nincs mögötte se fájdalom, se várakozás. Veszi magának a bátorságot, hogy a megbocsájtás, a föloldozás jogát itt helyben, késedelem nélkül gyakorolja, anélkül hogy tudomást venne a rettentő és jóságos, az istenhithez hasonlóan vigasztaló, mindenkiben lobogó gyűlöletről. De akkor miről beszél? Soha pap nem volt még ennyire korszerűtlen. Az asszonyok elfordultak, köptek a könyörület és tisztaság sugárzó mosolyára. Nem vettek tudomást a gyermekről. Kettéhasadt a világ. Ma egyik oldalon az asszonyok frontja, szilárdan, rendíthetetlenül. A másikon ez a magányos lélek, akinek egy olyan nyelven volt igaza, amit ezek az asszonyok már nem értettek.
(Marguerite Duras: Fájdalom. Fordította: Forgách András, Jelenkor Kiadó, 2019)