Sztaskó Richard: Temegén


Várakozás közben a lábam előtt heverő szilánkokkal játszom, arrébb tolom őket, és ahogy recsegnek a talpam alatt, eszembe jut az az elgázolt puli, ami egy vidéki vasútállomás közelében hevert a sínek között, ott feküdt hetekig a bazaltköveken, hullott rá az eső, a hó, a nap teljesen kiszárította, végül a könnyű szelek széthordták az oszlásnak indult tetem gyapjas bundáját. Aztán egyik napról a másikra eltűnt a kutya, azt hiszem, egy pályamunkásra bízták: először gondosan kiemelte a maradványokat a sínek közül, majd egy erre rendszeresített, fekete szemeteszsákba helyezve elásta valahol a környéken. Erről azonnal eszembe jut: máskor meg szemtanúja voltam, miként gyűr maga alá egy galambot egy meginduló szerelvény. Akkoriban még egyetemre jártam, és a szabadidőmet azzal töltöttem, hogy kijártam a kisváros vasútállomására borozgatni, ücsörögtem két vágány közt egy padon és ivás közben kis kék füzetembe jegyzetelgettem az elhúzó mozdonyok számát. Rettentő magányos voltam és színpadias, hát ez van, ebből vagyok, s persze addig ittam, amíg rám nem esteledett, de szerencsére soha senki nem zavart. Ami a lényeg: a galamb — az elgázolt pulival ellentétben — nem találtatott arra érdemesnek, hogy megkapja a végtisztességet és szemeteszsákba helyezzék. Magányosan hevert valami különös, kicsavart pózban, békésen, egészen addig, amíg hónapokkal később már csak a sínek mentén heverő olajfoltos tollak és megfeketedett, picinyke csontok emlékeztettek korábbi önmagára. Egyébként a barátnőmet várom. Megbeszéltük, kimozdulunk a tóhoz, szép az idő, fölösleges bezárkóznunk a négy fal közé. Sajnos minden igyekezetem ellenére képtelen vagyok fölidézni azt a pillanatot, amikor teljes erőből elhajítom a fehérrumos-üveget, és az millió darabbá robban itt, az állomásépület sarkán. Míg egyetemre jártam, a szabadidőmet egyébként nem csak a pályaudvaron töltöttem; néha az egyik grafikus cimborámmal is eljártam berúgni. A kisvárosi romkocsmában, a rozéfröccsöt szopogató ál-bölcsészek között arra gondoltam, miközben hallgattam azok dagályos eszmefuttatásait a transzcendensről meg a szabad akaratról, hogy igenis le kellene szólítanom azt az első évfolyamos lányt, akit Bíbornak hívnak, pszichológusnak készül, vörös, vállig érő haja van, és aprócska szeplői, és mindig a zenegép mellett ücsörög egyedül. Tetszett nekem, és tudtam jól, hogy semmi esélyem nála. Le akartam vele feküdni (meg még nagyon sok mindenki mással is akkoriban), de gyáva voltam, nem mertem odalépni hozzá. Ráadásul — ahogyan azt könnyedén megállapíthattam — az ilyen „kaliberű” lányok úgy néztek át rajtam, mint mások egy kukába hajított, törött esernyőn. Akkoriban még nem tudhattam, hogy a vágyaimat kell az események alakulásához igazítani, és nem fordítva. Nem láthattam előre: lesz, akihez majd odalépek, és sok-sok évvel később lesz olyan is, aki odalép hozzám, leszólít és fölszed, és barátnőmként majd apró papírfecnikre jegyzetelgeti a fejéhez vágott szidalmaimat, hogy azokat gondosan megőrizze a pénztárcájában közös fényképek és szerelmes levelek helyett. A tó vizén megcsillan a nap. Állunk a parton, kéz a kézben, a tenyerem izzad, gyere, üljünk le, egy támla nélküli padon ülünk, odafordulok hozzá, a szemébe nézek, látom a feje fölött elröppenő madarak ívét, s eljátszom a gondolattal, ízlelgetem, a szemében magamat látom, visszatükröződik benne az arcom, termetem, közelebb hajolok, meg akarom csókolni, elhúzódik, várj, valamit még szeretnék mondani. Fölpattan, a vízhez rohan, és a partról egy kisebb kavicsot a vízbe rúg. Fáj a fejem. Mellé lépek, megszorítom a karját, gyengéden húzni kezdem, gyere, ne bolondozz, a tenyerem izzad, ott ülünk a támla nélküli padon. Odafordulok hozzá, a szemébe nézek, a szemében magamat látom, visszatükröződik benne az arcom, termetem, közelebb hajolok, meg akarom csókolni, elhúzódik, várj, valamit még szeretnék mondani. Fölpattan, a vízhez rohan, és a partról fölvesz egy fehér tollat, az egyik cséré lehetett, az ujjai között tartja, nézi, majd a vízbe ejti. És akkor nekikezd és elmondja. Két nappal ezelőtt úgy volt, hogy nála töltjük az éjszakát. Ide az állomás mellé beszéltük meg a találkozót, és negyedórás késéssel meg is érkeztem, teljesen elázva. A tóparton elmondottak szerint a következőket műveltem: a villamosról leszállva számhoz tapasztottam és meghúztam a nálam levő üveget, ezután a hónaljamhoz szorítva odaléptem a megálló pavilonja mellett levő sárga kukához, és mindenki szeme láttára belehugyoztam. Az utasok — és természetesen a párom is — döbbenten nézték végig, amint zavartalanul könnyítek magamon. Miután végeztem, egy határozott lendülettel elhajítottam a fehérrumos-üveget, amely néhány méteren keresztül zavartalanul siklott a kora esti levegőben, majd éles csattanással szilánkokra tört az állomás mellett a járdán. Ezután a gatyámmal babrálva odaléptem a barátnőmhöz és szájon csókoltam. Amikor mindezt egy óra múlva elmeséli, alig bír majd a szemembe nézni, helyettem szégyelli magát, ropog a kavics a talpa alatt, és nem tudja, hogy azon a támla nélküli padon, a tóparton mihez is kell kezdeni a ránk szakadó csönddel. De most még csak várom, hogy jöjjön, s várakozás közben a lábam előtt heverő szilánkokkal játszom, arrébb tolom őket, figyelem, ahogy a nap megcsillan rajtuk, és igen, jó lenne, ha már itt lennél, pörög a fejemben a gondolat, aztán megszólal a hangosbemondó, és recsegve tájékoztatja a tisztelt utazóközönséget, hogy a V… felől érkező személyvonat előreláthatólag tizenhét percet késik. Fogom magam és átsétálok a túloldalon levő restihez és kérek egy üveg sört. Iszogatás közben nem gondolok döglött galambokra, sem szétmálló kutyákra. A gesztenyefák lombjait nézem, a kéttenyérnyi zöld leveleket. Szerelmes vagyok és boldog, azt hiszem, ebben a korban ez a kettő még nem zárja ki egymást. Szerencsére nem látom, hogy majd öt év múlva — pontosan a születésnapomon — egy olyan lány szerelméért fogok könyörögni, aki soha nem lesz képes a kapcsolatunkat a nyilvánosság (úgymint közös barátok, ismerősök, a saját rokonsága) előtt felvállalni, és hogy az elutasítás meg az elmaradó születésnapi jó kívánságok miatt úgy lerészegedek az erkélyen, hogy mindent összehányok odakint. Reggel aztán a harmincöt fokos melegben, remegő szívvel, iszonyatos fejfájások közepette súrolom föl a csempére száradt, bűzös mocskot. Hideg, hűvös sörömet kortyolva a resti pultjánál a gesztenyefák lombjai alatt azt sem látom előre, hogy a takarítás után bőgve hívom majd a kerületi addiktológiát, kétségek közt, azzal a határozott és visszavonhatatlannak tűnő szándékkal, hogy segítsenek rajtam, mert nem bírom elviselni azt, amit nem tudok dadogás nélkül megfogalmazni, a telefon persze kicsöng, hosszú perceken át, hallom a fülemben a búgást, és természetesen — szombat lévén — nem lesz senki a túloldalon, aki fölvegye. Másnap délután majd egy helyi pincekocsmában, derűs nosztalgiával gondolok vissza mindezekre. A józan előrelátás mindig is hiányzott belőlem —

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük