Owaimer Oliver: Élet, mű

(Peer Krisztián: Nem a sajátod. Jelenkor, 2019)

Peer Krisztián tizenöt év hallgatás után egy egészen páratlan, aligha megismételhető könyvsikerrel jelentkezett 2017-ben. Az újonnan megjelent kötet szorosan kapcsolódik a korábbi, 42 című verses könyvtárgyhoz. Aki valamennyire is figyelemmel követte az előző munka (valamiért megosztónak titulált) kritikai fogadtatását (azaz egyetlen, csakugyan megosztó és figyelemre méltó mozzanatát[1]) egyetérthet abban, hogy az új kötet befogadáskor sem mellőzhetők a régebbi könyv kapcsán felmerülő elsősorban társadalmi, politikai, irodalomszociológiai kérdések. Engem jelen írásban leginkább — az előbbi szempontoktól sem teljesen elválasztható — poétikai problémák érdekelnek, ezért a különböző diszkurzív jelenségek köteten érvényesített számonkérése helyett egy normatív elvárások nélküli olvasói stratégiával kívánok vizsgálódni. Azt hiszem, ebben az esetben egy ilyen hermeneutika lehet a legméltányosabb módszer a tárgyalt könyvvel, a szerzővel és az olvasóval szemben — aki majd minden bizonnyal magától is képes összevetni a versekkel kapcsolatos (nem világnézeti) felvetéseimet a saját világnézetével.

*

„Tudtál úgy előrefele járni, hogy hátrafele állt a lábfejed” — akár az új kötet címe is lehetne az előző kötetben megjelent Későn megértett bohóckodás zárlata. Továbblépés, visszatekintés és egyáltalán nem felhőtlen, groteszk bohóckodás — ezek a Nem a sajátod elsődleges ismertetőjegyei. Ám a 42 egy másik szöveghelyéből, a Meteorológia című vers utolsó sorából kapta a címét (az én ötletem mégiscsak hosszú lett volna): „Amíg az értelmét keresed, \ a szavakat sem találod \ Kiadtál egy hangot \ nem a sajátod.” A cím utal a poétikai elmozdulásokra: a kötet inter- és autotextuális vonatkozásaira és az intuitív, érzéki alapú szövegszervezésre. Emellett felveti — a 42-olvasók számára többnyire nem ismeretlen — tematikai problémákat is: a gyászfolyamat automatizmusainak (és a természetnek) való kiszolgáltatottságot, illetve a korábbi mondataink jóslatértékűvé váló kísértetiességét. A borító szintén a 42 egyik versére, a Lehet, hogy ez pont a negyvenkettedik nap? soraira utal. „Rohad a kert, felverte álmából a gaz. \ A sok esőtől megrepedt a szem.” A fekete alapon látható dombornyomott mag kisírt szemekre és a kertgondozásra emlékezteti az olvasót. Vagy akár egy kettétört követ is láthatunk, amely szintén a korábbi kötetben olvasható Vigyázok rád reminiszcenciája. Összességében elmondható, hogy a könyv külső megjelenése kifejezetten a korábbi kötet világára utal vissza, nem sejtet jelentősebb változást. Ott folytatódik, ahol a 42 befejeződött.

Ez viszont nem tekinthető egyszerű önismétlésnek: a könyv központi témáját, a továbblépés lehetőségét alapozza meg, ahogy a versek is egy gyászmunka történetét mesélik el. (A továbblépés motívuma nyilván elsősorban a versek narratív szálára, a Zsófi halála utáni — elsősorban szerelmi — élet lélektani nehézségeire vonatkozik. Ugyanakkor poétikai továbblépésként, a szerző önreflexív gesztusaként is felfogható, akinek a 42 nem mindennapi sikere után most igen magas elvárásoknak kell megfelelnie.) A könyv nem rendeződik ciklusokba: nehezen megfogható, egészen törékeny szerkezet. A narratív értelmezésre fogékony olvasóban mégis könnyen kirajzolódik három lazább egymást követő tematikai (és azokhoz tartozó esztétikai) egység — amelyeket kissé bátortalanul és kizárólag az elemzés megkönnyítése végett, de a továbbiakban is használni fogok. Az (amúgy rendkívül fantáziátlan címre keresztelt) Invokációtól a Majdnem-kanállal nem lehet levest enni című versig a gyász, az élet balesetszerűségeivel és azok poétikai–szemantikai problémáival való elszámolás, az új párkapcsolat miatti bűntudat és a halállal való farkasszemnézés köti le a lírai ént, aki végül, egy halálközeli élmény megtapasztalása után az életben maradás kényszerével, a korábbi önsajnálata — immáron nevetségesnek tűnő — elégtelenségével szembesül. A következő „ciklus” már jóval heterogénebb, a társadalmi- és lélektani mélyfúrásé — regresszió és rehabilitáció. Az elbeszélő újraértékeli a múltját, a jelenét, a szűkebb és tágabb környezetét. Tovább erősödik a narratív szál, ha az efféle rendkívül változatos irányból közelítő ön- és világértelmezést a lírai én betegágyban töltött lelki és fizikai felépülésének mindennapi, belső gyakorlataként értelmezi az olvasó. A kötet utolsó ciklusát alkotó hat-hét vers már a tényleges továbblépésé. A Végszükség-széldzseki és a Rottenbiller, február című versekhez érve a — gondolatilag és nyelvileg is — egzaltált, sokszor infantilis beszédmódot egy rezignált, nyugodt, szomorkásan idilli hangnem váltja. Kibontakozik a költözés motívuma, végül a lírai én Nagymarosról Kismarosra költözik, és az elhunyt Mocsár Zsófi helyét a beszédes nevű Mesés Dóri tölti be. A lírai én új ágyat talál magának: a „betegágy kényelméből” (a kötet első sora) a „szaporodás ígérete” (a kötet utolsó sora) mozdítja ki. A történet vége tehát bűntudattal vegyes obligát idill — szép.

A továbblépés szándéka figyelhető meg az új könyv szélesebb tematikai koncepciójában is. Nem előzmény nélküli, mégis a Nem a sajátodban — különösen a közepénél — jóval hangsúlyosabban jelenik meg a lírai én családtörténete, amelyen keresztül egy vidéki, kispolgári közösségbe született osztályváltó értelmiségi gyermekkorába és frusztrációiba nyerünk betekintést. Immáron az ember és természet viszonya néhol — az ember kiszolgáltatottsága, és a környezet mint belső tér jól ismert koncepciója mellett — egyféle ökokritikai szempontból is megvilágításba kerül. Illetőleg a kötet itt-ott kikacsint a politikai költészet irányába is (kár).

A tematikai gazdagodás hullámzó poétikai színvonalat eredményezett. Az újítások a kötet középső részében igazán merészek — és egyben igencsak problematikusak. A második ciklustól megszólaló gyermek- és kamaszhang a gyászfolyamat természetes reakcióformájaként értelmezhető. A derealizáció és az infantilizmusra–banalitásra épülő humor lehetőséget kínálnak arra, hogy a lírai én elmenekülhessen az elviselhetetlennek tűnő valóság elől, ugyanakkor azt is elősegítik, hogy az átélt traumák nehezen kifejezhető vagy felszínre hozható vonatkozásai is artikulálhatók legyenek. (Ilyen például a Sajnálatos állapotok című álgyerekvers-ciklus, amely éppen emiatt a Nem a sajátod egyik legizgalmasabb kísérlete.) Viszont úgy tűnik, odafagyott a grimasz a bohóckodó versbeszélő arcára. Kiváló az Életkor és társai című vers, ahol a lírai én egy kissé kemény istvános (értsd: valamiféle önlefokozó, rezignáltan önironikus, egyszer-bravúros-másszor-direkt-elhibázott egybecsengésekkel játszó) rímelésben elemzi az osztály(váltó)helyzetét, a családjához való viszonyát és a költői pálya kihívásait. „Ne lásd belém apukámat \ abból lesz az önutálat. \ Abból pedig — el se hinném, \ hogy mekkora — teljesítmény.” (33)

A Naplóban a rímelés elmarad, és már éles váltásokkal csapongunk komfortzónás köldöknézegetés és megrázóan pontos önelemzés között. A szentenciózusságra törekvő, mégis kissé ernyedt mondatokat („[d]e csak ott vagyok boldog, ahol apu van. \ De csak ott vagyok otthon, ahol anyu van” — 30) rögtön egészen megrázó felismerések követik („[a]zért lettem korán ilyen okos, \ hogy felismerjem, melyik apu jött haza” — 30). Az ügyetlenebb költemények állatorvosi lova lehetne az Évértékelő, amely elsőre mintha talán Petri György formanyelvét idézné („[e]zért kell az elvet elsőként demokratikusabbá \ tenni, nyelvtárs!” –– 40), mégis inkább a rap vagy a slam poetry műfajának átlagos nyelvi és intellektuális keretein belül marad. Ugyanígy említhető a Magyar betörés, amelynek a zárlatában olyan egyetemes laposságokig (elnézést) juthatunk el, amely szerint a politikusok is emberek, és ők sem vihetik sírba a vagyonukat: „Csak a házassága hosszabb, és a háza nagyobb. \ Más gondozza, hiába kertes. \ Ha majd nem fog meghalni, \ na, akkor lesz Rogán Antal nyertes.” (44) Továbbá a poétikai problémaérzékenység hiányát jelzi, amikor a természetvédelem ügye a repohár, a napelem és egyéb ezekhez hasonló, banális, praktikus környezettudatossági dilemmák motívumaiban jelenik meg — kivételként ismételten megemlítendő a Sajnálatos állapotok című verssorozat.

A szöveg „első ciklusában” úgy tűnhet, hogy az inter- és autotextualitás a korábbi költeményektől való függésre, az iterabilitás kísértetiességére (azaz a korábbi mondataink beteljesedett baljóslattá válására) és a poétikai véletlen sorson való csúfolódásaira mutat rá. Például a Mesterterv című versben — egy szerintem erőltetett Saint-Exupéry-parafrázis után — egy olyan Rilke-sor („Iszonyú minden angyal.”) parafrázisát olvashatjuk, amely már az előző kötet Újra írok című költeményében is megjelent átalakított formában: „Igazán jól csak a szikével lát az ember. \ Aggyal minden iszonyú.” (16) Ahogy az A vér-agy gát is a halott kedves, Zsófi halálának megjósolhatóságára, a szavak utólagos szemantikai kockázatára kérdez rá: ,,Június közepén jutott át rajta / egy meningococcus c baktérium. / Mit tudhattam akkor — / de magát a kifejezést sem vágja tíz bölcsészből kilenc.” (14) Azonban ha egy kicsit eltávolodunk a lírai éntől, az értelmetlen halál megértésének monomániás kísérletére ismerhetünk rá, amelyben a versbeszélő számára az életének korábbi eseményei — egy tökéletesen irracionális, teleologikus gondolkodás mentén — mind a trauma felé vezetnek, így afelől igyekszik magyarázatot találni még a legbanálisabb véletlenekben is.

A kötet első és utolsó szakaszához köthető versek ugyan nem vállalnak komolyabb poétikai kockázatot, mégis egészen meggyőzően sikerültek (személyes kedvenceim: Gyászmunka új szerelemben, A dobogó torta, Majdnem-kanállal nem lehet levest enni, Gyűjteményeim, Erre fogsz majd ébredni április másodikán). Csakhogy ezek többnyire a biografikus párhuzamok könnyen értelmezhetősége, az ismertetett kötetnarratíva és az előző kötethez való kapcsolódások segítségével kínálnak interpretációs örömöt az olvasónak. A versek önmagukban általában csekély esztétikai erővel bírnak — akárcsak az előző kötetnél (mindenképpen kiemelendő kivétel ez a textus: „Előre nem tekinthetek, arra a halál. \ Hátra nem pillanthatok, arra a halottak. \ Marad a jelen, \ bújj ide.” (56) Peer ismételten megkerülte a versírás- és olvasás hagyományos, a magukban álló költeményekre alapozó stratégiáit, és — a 42 esetében az életrajzi és a mediális, a Nem a sajátod esetében pedig az életrajzi mellett a kibontakozó életmű teremtette — kontextusból eredő lehetőségeket aknázta ki.

Mivel a poétikai újítások (infantilis beszédmód, lefokozott nyelvi–gondolati regiszter, inter- és autotextualitás stb.) csak részben tekinthetők sikeresnek, Peer Krisztián új kötetét leginkább a 42 szerves folytatásaként, az életmű újabb darabjaként érdemes értékelni. Ebből a szempontból a véleményem tökéletesen párhuzamos a kötet narratívájával: olykor jelentős (!) nehézségekbe ütközött, de sikeres volt a továbblépés.

*

E ponton viszont nem állhat meg a figyelmesebb olvasó. Fontos észrevenni, hogy Peer Krisztián új kötetét nem szerencsés egy klasszikus értelemben vett verseskönyvként értelmezni — ahogy már az előzőt sem lehetett. A szerző rendkívül tudatosan építi az életművét, még ha sokszor azt is sugallja, hogy az élet írja azt. Számomra úgy tűnik, Peer nem annyira verseskötetekben, annál inkább egy most formálódó életmű-egészben gondolkodik. Így talán az újabb életmű-darab megjelenése után a (visszatérés utáni) munkásság bizonyos általánosságairól, távlatairól is ejthetek néhány szót.

Rögtön meg kell említeni, hogy az imént hiába tettem kísérletet a versek esztétikai–poétikai bírálatára, mert a Peer-líra elbeszélői pozíciója lényegében minden kritikai észrevételt megtagad magától. Nem szereplírába menekül, hanem egy egészen sajátos alanyi költészetet gyakorol, amely kifejezetten azt tekinti feladatának, hogy a művészet és az élet közötti távolságot a minimálisra redukálja. Peer megkérdőjelezi a szépirodalom fikcionalitását és az élet valószerűségét, viszont nem a szépirodalmi fikciót rántja a „valós” szférába, hanem ellenkezőleg, önmagát is absztrakt szintre kívánja helyezni. Érdekes, ahogy az interjúiban is igyekszik összemosni a szépirodalmi fikciót annak referenciális olvasataival. Az A vér-agy gát című vers háttértörténete még a vers megjelenése előtt elhangzik egy interjúban — mintha teljesen irreleváns volna, hogy egy interjúkérdésre adott válaszában vagy egy verseskönyvben nyilatkozna meg, így az interjú bizonyos szövegszegmenseiből intertextus lesz.[2] Ebből következően a rossznak látszó költemények is — például a már említett, politikai témájú Évértékelő más megvilágításba kerülnek. A szerző — mintha egy Peer-vers lírai énje volna — az egyik interjúban azzal szemlélteti a politikai radikalizálódását, hogy (reflektáltan, de) eldicsekszik azzal, hogy miként inzultált egy kormánypárti értelmiségit egy üzletben.[3] — Az önreflexív kiszólások ellenére sem kap morális felmentést a (politika értelemben nem teljesen radikalizálódott) olvasóitól, inkább csak együttérzést, és elgondolkozhatunk, hogy milyen komoly frusztrációkkal kell megküzdenie egy politikailag kisebbségbe szorult művésznek. Az interjúrészlet így az Évértékelő pretextusává (!) válik, ugyan nem olyan explicit módon, ahogy azt az A vér-agy gátnál láttuk, azonban (amennyiben a „legjobbat” próbáljuk kiolvasni a versből) az elhangzottak módosíthatják a verselbeszélő lélektani állapotával és „komolyanvehetőségével” kapcsolatos elképzeléseinket. Ebben a szövegkörnyezetben pedig már a költemény is jobbára a lírai én politikai jellegű frusztrációjának költői lenyomataként értelmeződik. Ekképpen terel a referenciális olvasat felé.

Peer költészete valójában emberi esendőségeket, gyengeségeket mutat meg önmagán keresztül. Olyan hermeneutikát igényel, amely az irodalmi művet befogadó és szöveg párbeszédeként értelmezi. Úgy hiszem, az eddigi kritika tévedett, amikor a szerzőt az elátkozott költő archetípusaként értelmezte, mivel ez a reflektált „elátkozottság” is inkább a gyarló embert ábrázoló hiba-poétikai koncepcióba tartozik bele. Nincs az az emberi hiányosság, amelyet Peer Krisztián ne tudna önmagába adaptálni, ahol már elmosódik a határ referenciális valóság és a művészet között — így provokál.

Az a megérzésem, hogy Peer Krisztián lírája akár túl is mutathat önmagán. A szerzőség, a referencialitás és a művészet határainak kérdéseit sem hagyja teljesen érintetlenül. E költészet egyfajta performansz (irodalomtörténet?) alá rendeződik, amelynek alanya és tárgya voltaképpen a szerző többféle felületen mediatizált élete. (Így mintha megpiszkálná azt a még napjainkban is jelenlévő képzetet is, amely a „nagy költőink” életútjának összes mozzanatához valamiféle példaértékű erkölcsi integritást tulajdonít.) Azonban komoly kétségeim vannak e poétikai kísérlet eredményessége felől. Nem tudom, hogy Peer mennyiben haladja meg azt a mostanra tagadhatatlanul elavult, kultikus szemléletű irodalomfelfogást, amely szerint a szerző legfőbb műve maga az életrajza, és az olvasóra már csak a műremek apoteózisa vár. Az irodalomtörténet tanulságai arra hívják fel a figyelmet, hogy mű-életből nem igazán születik életmű. Mindenesetre várom a folytatást.

 

[1] Ezalatt Vida Kamilla és Kállay Eszter írását értem, amely a 42 köré szerveződő diskurzusmező és a szerző károsnak találtatott költőszerepe fölött mondott ítéletet. Kállay Eszter – Vida Kamilla: Költőként jobban tetszenék? (Peer Krisztián: 42), A Szem, 2018. június 18.; elérthető ITT

[2] „Volt egy előtte-vers, ami nincs benne a kötetben. Úgy kezdődött, hogy »A szív nem tud a véragygátról / anyám nem olvas verseket.« Tíz bölcsészből kilenc nem tudja, mi az a véragygát, én biológia tagozatra jártam, úgyhogy tudom. Ez egy többszörös féligáteresztő hártya, ami megakadályozza, hogy a vérből bármilyen nagyobb kórokozó átjusson az agyba. Százezerből egy embernél talán valamilyen genetikai elváltozás miatt mégis át tud jutni rajta a Meningococcus C baktérium, és olyankor már nincs mit tenni.” Rostás Eni: Peer Krisztián: El akartam kerülni a sorsomat, bassza meg, KönyvesBlog, 2017. április 7.; elérhető ITT

[3] „Egyszer a boltban a [G. Fodor Gábor] csajának besípolt a táskája. Ilyen kontúrtetovált-szájú, megvetően pillantgató, hivatásos jócsaj, haha. A NER nőképe is megérne egy misét, na, mindegy. Erre a biztonsági őr, de tényleg bocsánatkérően, belenézett. Amit ők baromira méltóságukon alulinak éreztek, nem is értették, hogy történhet ilyesmi velük, álruhás főrangokkal. Erre nyilván kiüvöltöttem a sorból, hogy: »az ötlet abszolút jó volt, a gnóm soha életében semmi mást nem csinált, mint lopott.« Ami nyilván nem igaz, sokkal rosszabb dolgokat is csinált a lopásnál. Hallom, hogy ez most dicsekvésnek hangzik, de látod, mi itt a probléma. […] Dehumanizálás, body shaming — mit kezdjek azzal, hogy tulajdonképpen fasizál az eszköztelenségem?” László Pál: Peer Krisztián: Lehet, hogy elviselhetetlenebb alak vagyok, mint a legnagyobb szétcsúszás közepén, 24.hu, 2019. június 26.; elérhető ITT

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.