Emlékezni…

Még most is emlékszem egy versére, melynek Peregrino (Vándor) volt a címe, és a Bajo el ala del Sur (Dél szárnya alatt) című kötetből való.

Patakzó láthatár szemében
Morgó homok az ujjain
Tört álmú sarló íves éden
Reszkető gyönge vállain
Hegy és tenger mint két nyulacska
Futott elébe reggel
Ámult a hegy, ugrált a tenger…
(Szőnyi Ferenc fordítása)

Garfias egy szegényes kis szobában lakott az Humilladero utcában, a barátjával, Eugenio Montesszel. Egyszer délelőtt tizenegy felé meglátogattam őket. Garfias csevegés közben a mellén szaladgáló poloskákat fogdosta fesztelenül.
A polgárháború alatt hazafias költeményeket tett közzé, énnekem azok kevésbé tetszettek. Angliába emigrált, de egy szót sem tudott angolul, és egy olyan angol fogadta, aki egy szót sem tudott spanyolul; állítólag mégis órákon át beszélgettek, nagyon élénken.
A háború után sok más spanyol köztársaságihoz hasonlóan ő is Mexikóba ment. Sokszor láttuk, félig-meddig lerongyolódva, ahogy kávéházakba járt, és ott hangosan olvasta a verseit. Nyomorban halt meg.

(Luis Buñuel: Utolsó leheletem. Fordította Xantus Judit. Európa, 1979, 60-61.)