Lezáratlan dialógus

Balajthy Ágnes kritikája Térey János: Nagy tervekkel jöttem Rosmersholmba című kötetéről (Jelenkor Kiadó) a friss Műútból

Ha nem történik meg az, ami megtörtént, akkor Térey János 2019-es, Nagy tervekkel jöttem Rosmersholmba című kötetének olvasói valószínűleg örömmel konstatálták volna, hogy a szerző a dráma- és prózaíróként elért sikerek mellett továbbra is alkot költőként. Észlelték volna azt, hogy a friss könyv versei mind hangnemükben, mind témaválasztásukban rokoníthatóak az előző, gyűjteményes kötet Őszi hadjárat című ciklusának darabjaival, és felvetődött volna bennük az a kérdés is, hogy javára válik-e a Nagy tervekkel…-nek a műnemi tarkaság, a drámatöredékek, elbeszélések beillesztése a költemények közé. A szerző kétségbevonhatatlanul és fájóan valós halála azonban radikálisan átírta ezeket az interpretációs sémákat. A Téreytől szokatlan szerkesztői megoldás szintetizáló gesztusként, az életmű különböző szálainak végső összecsomózásaként válik értelmezhetővé. Baljóslatú, mögöttes jelentésre tesz szert a kötetcím múlt idejű igealakja, a „Te akarsz másodszor is élni?” kérdés a Beavatkozni tilos!-ban, vagy a kötetzáró Gyászmunkás címe. Miközben Mohácsi Balázs az Őszi hadjárat esetében még a „talán túl korán megkezdett létösszegzés”[1]-t emlegette, az új kötet visszatekintő versei immár jóslaterejűnek tűnnek. Az utólagosság távlatából jelekre vadászó, a verssoroknak profetikus tudást tulajdonító olvasásmód bizonnyal szervesen hozzátartozik a gyászmunkához, de be is fagyaszthatja a szövegeket — valahol itt indul meg a „szentté avatás” folyamata, amire épp Térey mutatott rá metsző iróniával. (Mielőtt szentté. Borbély Szilárdot.) Bármilyen nehéz is, igyekszem most tehát nem arról írni, hogy mit veszített a magyar irodalom a költő halálával (felbecsülhetetlenül sokat), nem záróakkordként tekinteni a műre, hanem (tudatában annak, hogy ez lehetetlen) Térey munkásságáért régóta lelkesedő kritikusként arra teszek kísérletet, hogy magát a kötetet vegyem szemügyre. 

A kötet négy ciklusra tagolódik: az elsőben, az Elfüggönyözött országban több olyan, életrajzi utalásokkal telített szöveget találunk, melyekben a vers-én saját eredettörténeteit veszi szemügyre. Beszámol a gyermekkort beárnyékoló apai szigorról (Málnaföldek mindörökre), a pályakezdés hányattatásairól (Te mit csináltál Diana hercegnő halálakor?), az Ady-reminiszcenciákkal telített A hajdú, a nagykun, a tót meg a jászban viszont éppen az öröklődés magyarázóelvét kérdőjelezi meg. A második ciklus tartalmazza a Vendéglő a Zöld Vadászhoz című, Zoltán Gábornak ajánlott prózaszöveget és az Ibsen-mű egy prózai és egy dramatikus formájú átiratát. Az Udvari kultúra címet viselő harmadik ciklust uralják leginkább a közérzeti–közéleti költemények, míg a kötetet záró Élete augusztusábannak nemcsak a címe révén idézi meg a számvetés gesztusát, de ebben a ciklusban szerepel a Kilencvenes évek, a Térey-életmű egyik nagyszabású visszatekintő, összegző indíttatású költeménye is, melyben a lírai beszélő immár negyvenen túli férfiként, családapaként lép színre. A narratív ciklus- és kötetépítkezés, mely korábban is kifejezetten jellemző volt a szerzőre, tehát itt is fellelhető, ugyanakkor az élettörténeti ív kibontakozásánál talán még érdekesebb az, ahogy a szövegek láncszerűen egymáshoz kapcsolódnak, párversekbe rendeződnek, idézik és parafrazeálják egymást.

Abban, aki kézbe veszi a könyvet, először valószínűleg az a kérdés vetődik fel, hogy a Téreytől szokatlanul hosszú, elsőre nehézkesnek, nehezen megjegyezhetőnek tűnő címet miért egy Ibsen-citátum alkotja. Azaz, hogyan és miért lép párbeszédbe a kötet a norvég szerző egyik kevésbé ismert és játszott drámájával, a Rosmersholmmal? Nos, a Nagy tervekkel jöttem… írásai a költő térpoétikai érdeklődésének megfelelően egy olyan mozzanatot helyeznek előtérbe, amelyet a darab hagyományos, a polgári értékrend válságára fókuszáló értelmezései talán kevésbé: Rosmer tiszteletes családi birtokának baljós atmoszféráját. Ahogy a házvezetőnőtől megtudjuk, Rosmersholmban nem sírnak, a csecsemők és nem nevetnek a felnőttek. Egy szigorúan puritán, az ősök tekintélyét őrző, nyomasztóan zárt világ ez (mint ilyen, a korai Térey-versek kálvinista Debrecen-képével is rokonítható). A józanság és a rend álcája mögött lappangó tébolyt jelképezi a családi legendárium szerint újra és újra feltűnő fehér ló — mely végül képletesen a tiszteletest és szabadgondolkodó szerelmét, a címben szereplő mondat megfogalmazóját, Rebekkát is elviszi. Azok a helyek, melyeknek nem szelleme, hanem inkább kísértetei vannak, jó ideje bűvkörükben tartják a költőt — amint arról az Átkelés Budapesten fejezete és a Bajor Gizi halálát felidéző Omlás tanúskodik: „Mintha az eső hajdani lakók / Piszkos titkait akarná napvilágra hozni: / Házunk tudatalattiját.” A ház, a birtok, a város tudatalattija Térey írásművészetében nemcsak privát, családi titkokat rejt, hanem kollektív elfojtások formálják. A két előbb említett szöveg a főváros nyilas múltjával kapcsolatos elfojtásokra mutat rá, és ehhez a problémafelvetéshez kapcsolódik a két, jelenünkbe áthelyezett Ibsen-átirat is. A drámaformában írott Átvétel kevesebb, mint négy oldalba sűrítve jeleníti meg azt a folyamatot, ahogy az új otthonába frissen beköltöző házaspárt egyre inkább hatalmába veszi a házfalakat átitató rettegés. A cselekményváz tehát már ismerős lehet a Térey-olvasók számára, a remekül kiválasztott Ibsen-intertextusok popkulturális utalásokkal („[e]bben a házban zavart érzek az erőben”), a 21. századi hétköznapokat tükröző mondatokkal, beszélt nyelvi fordulatokkal („[e]lmegy a net, megjön a net, / Bele kell zöldülni”) való vegyítése azonban izgalmas jelentéstani nyitottságot eredményez. A dramatikus formának köszönhetően különösen szembetűnővé válik a szereplői megnyilatkozások hangnemi kevertsége, egy-egy mondat jelentéspotenciáljának tágassága — vajon hogyan, milyen hanglejtéssel mondható ki az az egyszerre komikusnak és kétségbeesettnek tűnő kérdés: „Ki lappang a romlott karfiol redői között?”

A házat, melybe Térey Rosmer tiszteletese költözik be, a Svábhegyen helyezi el egy utalás, A Legkisebb Jégkorszak fő színhelyén, ugyanott, ahol a kötet legnagyobb lélegzetű darabja, a Zoltán Gábornak ajánlott Vendéglő a Zöld Vadászhoz is játszódik. Ez a töredékes formájú, versbetétekkel tarkított elbeszélés az Orgiánál sokkal kevésbé naturalisztikus módon számol be egy, a Szálasi-követők orgazdájaként működő vendéglős sorsáról, akit ’45-ben az oroszok lőnek le, neve pedig — a magyarországi emlékezetpolitika furcsa torzulásait példázva — egy emlékművön az ártatlan áldozatoké közé kerül. A valódi áldozatokat a szöveg terében csak az elkobzott vagyontárgyak jelölik: „vulkánfíber koffer, tömött, kapcsos vászon hátizsák és egyéb kézipoggyász. Női táska csak egy.” (32) A kegyetlenség direkt ábrázolása helyett olyan apró, ámde rendkívül találó részletek világítanak rá a nyilas mentalitásra, mint az, hogy a vendéglős kutyáját Négusnak hívják. A jelen idejű és a retrospektív narrációt folyamatosan váltogató, ezzel az 1944–45-ös események lezáratlanságát, feldolgozatlanságát érzékeltető szöveg arra is rámutat, hogy egy hely hány helyet foglal magába, időtávlattól függően hányféle arca mutatkozhat meg: „Sok évvel korábban egy kölcsönvillában itt hunyta le a szemét Erkel Ferenc; […] aztán egy szerény házban rendszeresen itt nyaralt Radnóti Miklós, akit nemrégiben, november elején erőltetett menetben hajtottak nyugat felé; már nincs életben. […] (ide Nádas Péter jár majd tíz év múlva.)” (39) Az elbeszélés további rétegét alkotják a Térey urbanisztikai írásaira hajazó reflexiók, melyek a svábhegyi épületegyüttes fokozatos romlását követik végig. A „lakhatás” jegyében elkövetett átalakítások, a „hullámpala kerítés”-ek, sufnik és garázsok elszaporodása egy allegorikusan értelmezhető hanyatlástörténet keretei közé illeszkedik.

Múlt és jelen térbe íródó összefüggései a kötet verseit is foglalkoztatják. Egy hely egykori és mai állapota között érzékelnek törést — „[á]tmenet nélkül fordul az út ennyire / Mélyre”, az In Situ jelenkori, „okádékba” hanyatló Athénjában — és feltételeznek folytonosságot is. Jó példa erre a következő két sor: „A homok a munkagödör mélyén / Mindig a Duna” — a Barbaricumban a folyó jelképezi a Kárpát-medence másfél ezer évvel ezelőtti és 21. századi barbárjai közötti kapcsolatot. A Nagy tervekkel… ezen darabjai azoknak a Térey-verseknek a körét gazdagítják, melyek a fizikai valójukban már nem, vagy csak romszerűen megőrződő épületek, tájelemek, városok (például Varsó, Drezda, az „újlipótvárosi teher”, az egykori debreceni villamoshálózat hétfelé futó nyomvonala) nyelvi újjáteremtésére vállalkoznak. „Képzelj ide a mostaninál / Négyszer-ötször szélesebb Dunát […]. Képzelj a medrébe tömérdek zátonyt és szigetet” — kínál fel egy olyan olvasói szerepmintát a Barbaricumot nyitó felszólítás, mellyel azonosulva nem egy makett, nem egy szimulákrum létrehozásába vonódunk be, hanem egy, az imaginárius anyagából megképződő, saját kitaláltságát el nem rejtő tájéba. (Ugyanakkor a képzelet játékai nem feltétlenül ártatlanok, sugallja az Avartalanítás, melyben a „jobban” kitalált, alternatív 20. század-víziót az önfelmentés, a „mindig kintről jön a baj” gondolkodásmódja hatja át.)

Az Ibsen-dráma egy másik fontos tanulságát közvetíti az a jelenet, melyben mikor az ex-lelkész immár a szabadelvűek képviseletében szeretne a közösség elé állni, az újságíró Mortensgard arra kéri őt, hogy hitének elvesztéséről ne tegyen nyilvános vallomást, hiszen az új mozgalomnak a keresztényekre is szüksége van. Akár ehhez az ibseni problémafelvetéshez — etikus-e egy jónak tűnő cél érdekében megtagadni magunkat — is kapcsolódhatnak a kötet versei, melyek gyakran egyén és szerep, privát szféra és nyilvánosság viszonyrendszerére fókuszálnak. Ennek megfelelően egy-egy cikluson, de akár egy-egy szövegen belül is váltakozhat a kifelé irányuló, kifejezetten retorikus jellegű megszólalásmód a vallomásosabb, szubjektivizált versbeszéddel, a rejtjelesebb életrajzi utalással és a közös, akár nemzedéki tapasztalatra való apellálással (Te mit csináltál Diana hercegnő halálakor?). A hangsúlyt a „közös”-re helyezném, a versek ugyanis gyakran olyan megfigyeléseket közvetítenek, melyek az aktualitás és az ismerősség érzetét keltik. (Akár olyan köznapi, és kifejezetten testies tapasztalatokra apellálva, mint az Átlagos magyar: „Az átlagos magyar lakások rákfenéje / A szűk, sötét és folyosószerű előszoba. […] Nem férsz a kabátodhoz.”) A kötet anyagába számos, a kétezertízes évek olvasójának jelenéhez tartozó nyelvi kifejezés, popkulturális és közéleti referencia szövődik bele. Ugyanakkor a szövegek „mai” jellege már eleve idézőjelbe kerül, elveszti evidens voltát. Azzal ugyanis, hogy a beszélő több versben is egy másik, az „arctalan” kilencvenes évekkel azonosítható időszakra tekint vissza, mintegy jelzi, hogy egy későbbi távlatából szemlélve a kortársiasság ezen kódjai is egy letűnt éra nyomaivá, a nosztalgia vagy az elutasítás tárgyává válnak, újraértésre (és -értékelésre) szorulnak.

A kor és a közeg nyújtotta szereplehetőségeket vizsgáló költemények — Kosztolányi zseniális Három szatírájára emlékeztetve — jellegzetes élethelyzeteket, attitűdöket és típusokat vesznek számba, megalkotva a „Ryan Gosling-hasonmás” vidéki frontember, a „fiatal főnök”, a „kereskedő” portréját, maliciózusan ábrázolva az Udvari kultúra lélektanát. A versek alapvetően ironikus hangoltsága a beszédpozíciótól (is) függően enyhül vagy erősödik fel: hol a korai Térey-versek sokat emlegetett arroganciáját idézve fordulnak oda tárgyukhoz, hol a személytelen, tárgyilagosként ható mondatok révén vázolnak fel egy figurát, vagy esetleg meg is képzik a címben megnevezett alakok szólamát. Ezt teszi a Régi színészek a kőszínházban, mely nemcsak a szerepvers olvasási kódját aktivizálja, de egy olyan kérdéssel zárul, mely szerep és szubjektum viszonyára irányul: „Nem az a kérdés, / Adod-e Poloniushoz arcodat; / Hanem hogy leszel-e Polonius?” A szembeállítás logikája jól követhető, mégis elbizonytalanodhatunk — hiszen a Hamletben épp Polonius az, aki folytonosan változtatja az arcát.

Még árnyaltabb és összetettebb önreflexív jelentésréteggel bír a Logisztika című szöveg. Kevés olyan darabja van a kortárs lírának, mely ilyen nyíltsággal kérdez rá arra, hogy miként tartható fenn a költő-/művészszerep egy olyan társadalmi–gazdasági berendezkedés keretei között, melyben a kultúra is fogyasztási cikk. A vers megszólítottja a „mester”, a megszólaló pedig az ő alteregójaként („[é]n vagyok a te tükröd. A térképed”), a nyilvános énjét megteremtő mechanizmusok összességeként pozicionálja magát. Azaz, habár a költemény kifejezetten élőbeszédszerű, explicit módon megtagadja azt, hogy megszokott líraolvasói rutinunkkal valamiféle szubjektum képzetét kapcsoljuk hozzá. A nem antropomorf karakterrel rendelkező vers-én létmódját egy lenyűgözően találó (és megint csak egy kifejezetten korunk tárgyi környezetéhez kötődő) metafora ragadja meg: „Én vagyok a te alkalmi, ikeás ceruzád, / Cikkanok a papíron, szaporázva.” A szöveg fordít egyet azon a perspektíván is, melyből a dilemma — maradhat-e önazonos az, aki sikeres — általában megfogalmazódik: „Hánysz tőlem? […] Nem laksz jól, ha nincs logisztika. / Nem fogysz el, ha nem teszlek kívánatossá.” A vers hangneme sorról-sorra egyre fenyegetőbbé válik, melyet a tagadószó többszöri, anaforikus ismétlődése is érzékeltet. A szöveg tulajdonképpen olyan beszédtettek sorozataként értelmezhető, melyek eredményeként a mester valóban elfogy, hiszen nem kap szót, hangját elnyomja ez a bizonyos, róla teljesen leváló másik hang. A Logisztika így nemcsak arra mutat rá maró gúnnyal, hogy marketing és imázsépítés nélkül alkotóként sem könnyű érvényesülni — ez a panasz artikulálódhatna a költői szubjektum vallomásaként is —, hanem jóval felforgatóbb módon inkább a tiszta, önazonos megszólalásmód lehetetlenségével szembesít. Az „Én vagyok a te tükröd” felütés további, a szereplétesítés problémájához illeszkedő interpretációs lehetőségeket nyit meg: az olvasó a vers újramondójaként, életre hívójaként a beszélő hatalmi pozíciójába kerül („[n]em látszol, ha én nem világítok”), de ugyanakkor, a tükörmetafora logikájának megfelelően azonosulhat a közvetítésre szoruló címzettel, a „te”-vel is.

Az (ön)megszólítás alakzata a Nagy tervekkel… egészében fontos jelentésszervező erővé válik. Gyakran kapunk útmutatást arra nézve is, hogy egy vers fiktív terében ki lehet a beszéd hallgatója/címzettje, sőt néhány szöveg dialógusformát ölt: a párbeszédes szerkezet egy újabb olyan vonás, mely kapcsolatot teremt a kötet különböző műnemű darabjai között. (Erre a kortárs magyar lírában kifejezetten ritka megoldásra Térey életművében már számos korábbi példát láthattunk. A Nagy tervekkel… mintha a folytonos idézőjel-használat által is jelölt költészettörténeti előzményeket helyezné előtérbe. Ady Két kuruc beszélget című versének folytonosan úton lévő alanyaival („[m]enjünk hát, menjünk cudar temetőkön”) helyezhető szembe a Gyászmunkás címszereplője, aki a maradást tekinti a lázadás legjobb formájának: „»Csomagolsz?« »Maradok.« »Mi az új munkád?« / »Temetem a birkatürelmet, / Mától lázadok.«”) A vershelyzetek dialogikusságával szorosan összefügg, hogy a Nagy tervekkel…-ben — az Ultrához vagy akár a Mollhoz képest — a szövegek nyelvi megalkotottsága gyakrabban kelti a beszédszerűség és egyúttal a meggyőzni akarás, a mozgósítás értelmében vett retorikusság hatását. (Sok esetben, mint például a fentebb idézett Gyászmunkásban, a verssorok tagolása is a valószínűsíthető hangsúlyhatárokat jelöli ki, az élőbeszéd ritmusát imitálja.) A versek felszólítanak és megszólítanak, instruálnak és faggatnak. Az önéletrajzi vonatkozások játékba hozása mellett az erőteljes retorizáltság keltheti bennünk azt a benyomást, hogy a költő ezzel a kötettel „visszafordult egykori önmagához”.[2] Az olyan karcos sorokból, mint a „[h]é, bloggerek és brigantik” (Udvari kultúra) egyenesen a korai rapszövegek nyelvi energiája sugárzik.

A mítoszok modernizáló újraírása (Perszephoné levele), az épített terek és tájak (A déli part) atmoszférájára irányuló figyelem, a műnemi kevertség, a narratív–allegorikus versépítkezés, a szerepvers olvasási kódjának előhívása tehát mind olyan vonások, amelyekkel az egész életmű, vagy annak legalább egy korábbi szakasza is jellemezhető. Ami viszont számomra az előzményekhez képest kifejezetten újszerűen hatott ebben a kötetben, az egy elsőre banálisnak tűnő dolog: a rövidség.

Egyrészt több olyan szöveg is olvasható benne, melyekben a rövid, néhány szótagos sorokra való tagolódásnak reflektáltan értelemképző szerepe van. Zseniális az, ahogy az Életművészet a nyugati jólétet és a civilizációs fölényt megtestesítő „luxemburgi / Első hegedűs” nyugodtságát, „komótos”-ságát a mondatrészek közé beiktatott tipográfiai szünetek révén viszi színre. A szerelem novembere című, formailag Weöresre hajazó költeményben a fokozatosan csökkenő szótagszámú strófák rövidségét ellenpontozza (vagy pont ezáltal nyer még erősebb kontúrokat) az őket alkotó egy-két szó emocionális telítettsége: „Te alattomos / Elektromos / Rája // Mondd, ma elúszunk / A szívünknél / Békésebb / Tájra? […] De van egy rossz hírem / Ott is mi leszünk / Te meg én / Egymás öblébe / Zárva”. A strófák záró sorainak egymásba csengése és a mondatzáró írásjel hiánya (ez az egyetlen vers a kötetben, melynek végén nincs ott a pont) egyszerre teremti meg a lebegés és az egymásba zártság érzetét. Továbbá a szerzőtől szokatlan módon, a Nagy tervekkel… olyan egy-két soros, aforizmaszerű szövegeket is tartalmaz, melyekben különösen megnő a cím jelentéslétesítő funkciója. Nem az összetéveszthetetlenül téreys versnyelvet működteti, mégis mintha a Térey-líra esszenciáját sűrítené magába az Anyakönyvi kivonatot alkotó egyetlen, hiányos szerkezetű mondat: „Amikor a tervrajz túléli a házat.”

Hasonlóan tömör, aforisztikus jellegű, csattanószerűen megfogalmazott (mondhatni, Instavers-gyanús) sorok a nagyobb terjedelmű szövegekben is helyet kapnak. Éppen ezért, miközben azt szokás mondani, hogy Térey életműve magányos szigetként rajzolódik ki a kortárs költészet térképén, versnyelve meglehetősen távol áll a fiatalabb pályatársakétól, a Nagy tervekkel…-ben alkalmazott poétikai megoldások fényében ez a távolság most kisebbnek tűnik. A kötet egyik csúcspontját számomra például az Imába! jelenti: ez a vers olyan szövegformáló eljárások — anaforikus szerkesztésmód, szuggesztív képhasználat, élőbeszédszerű lüktetés, fokozások révén előkészített zárlat — összhatására épít, melyek kifejezetten jellemzőek jelenünk lírai köznyelvére: „Ilyen állapotban szólsz vissza annak, akinek nem kéne. / Ilyen állapotban kormányzod a szembejövő sávba a kocsit. // Ilyen állapotban húzod a lomtárba az összes ikont a képernyőről. / Egy óvatlan mozdulattal. Úristen, késő.”

Jonathan Culler a Theory of Lyricsben a líra egyik ismérveként azt a képességét nevezi meg, hogy meg tud teremteni egy specifikus jelen időt, a vers történésének itt és mostját. Másik jellegzetességeként az epideiktikusságot emeli ki: eszerint a versek olyan állításokat fogalmaznak meg a világról, melyek az utánmondásra, az idézésre késztetik az olvasót. Az Imába! mintha a (maga módján természetesen leszűkítő, ámde lebilincselően kifejtett) culleri lírafelfogás mellett tenne hitet. A vers az ismétlődő deixisek révén mintegy meg is teremti a benne leírt baljós „állapotot”, olvasását a feszültségteljes várakozás hatja át. Majd egy olyan zárlatban végződik, melyet akaratlanul is emlékezetünkbe vésünk, mely nem hagy nyugodni, mely arra késztet, hogy idézzük és elidőzzünk nála: „Úgyis az vagy, amire az elalvás előtti utolsó / Negyedórában gondolsz. Amennyiben életben vagy.” Tulajdonképpen már az „az vagy” kezdetű (ön)meghatározás potenciális szállóigeként való olvashatóságát nyomatékosítja a következő oldalon olvasható Kilencvenes évek is, amikor újramondja és kiegészíti azt: „Pedig az vagy, amire az elalvás előtti utolsó negyedórában gondolsz, / Az a legnemesebb sóvárgásod. / Az imád.”

Térey gondosan összeállított kötetei közül talán egy sem lett ennyire felüdítően — és olykor zavarba ejtően — sokféle. Akad benne olyan írás, amely kifejezetten máshova kívánkozik: a Meghoztuk a leckét című, egyébként remekbe szabott novella helyét sokkal inkább a közelmúltban publikált memoárszerű írások között tudnám elképzelni. A Nagy tervekkel… szövegei azonban mindenképpen nyitottnak, mozgásban lévőnek és kockázatvállalásra késznek mutatják Térey írásművészetét. Ez most már így is marad.

 

[1] Mohácsi Balázs: Három profi: a veterán, a filológus és a méregkeverő, Műút, 2016057, 78–84.

[2] Bazsányi Sándor: Hanem tégla, Élet és Irodalom, 2019. 11. 18.