Anya

Gaspar, a főnököm megosztja velem a vacsoráját. Anya nem gondol arra, hogy vacsorát csomagoljon nekem, még arra sem, hogy szenet rendeljen télire. Nem gondol semmi másra, csak Lucas-ra.
Tizennyolc évesen nyomdász leszek. Más szakmákhoz képest elég jól keresek. Havonta egyszer el tudom vinni Anyát egy szépségszalonba, ahol befestik a haját, pakolást tesznek az arcára, “rendbe teszik”, megcsinálják a manikűrt is. Nem akarja, hogy Lucas öregnek és csúnyának találja, amikor megjön.
Anya állandóan szemrehányásokkal illet, amiért abbahagytam a tanulást:
— Lucas folytatta volna a tanulmányait. Orvos lett volna belőle. Nagy orvos.
Amikor elhanyagolt házunk teteje átereszti a vizet, s az eső becsurog a lakásba, Anya azt mondja:
— Lucasból építész lett volna, nagy építész.
Amikor megmutatom neki első verseimet, Anya elolvassa őket, és azt mondja:
— Lucas-ból író lett volna. Nagy író.
A verseimet többé nem mutatom meg neki, elrejtem őket.

(Agota Kristof: Trilógia – részlet, Cartaphilus Kiadó 2011, 464. o.)