A férjem a szája szélét rágta, Domján a tévé oldalát döngette, a szovjetek pedig egymás után lőtték a gólokat. Az utolsónál egymásnak futottak a játékosok, úgy borultak fel, mint a kuglibábuk, ami nagyon vicces volt, Domjánné kuncogott is közben, de a férje és a férjem úgy nézett rá, mint a véres rongyra. Én nem kuncogtam, mégis úgy éreztem magam, mintha én is kuncogtam volna, bűnösnek éreztem magam Domjánné kuncogása miatt is, pedig rám nem nézett úgy senki, mint a véres rongyra, legalábbis úgy emlékszem, hogy nem. Már a városban járunk, és a férjem még mindig nem szólalt meg, ami nem jelent jót. Ilyenkor úgy érzem, hogy még az is jobb lenne, ha gúnyolna amiatt, hogy összekeverem a bal kezemet a jobb kezemmel, hogy nem tudom rendesen beállítani az autórádiót, mert mindig serceg. A férjem nem szólal meg, csak néz maga elé, és a szája szélét rágja. A kislányomra gondolok, a legjobb lenne ott feküdni mellette, hallgatni a szuszogását, simogatni a haját, hozzábújni a forró, törékeny testéhez.
(Kiss Tibor Noé: Én nem kuncogtam [részlet], Élet és Irodalom, Tárcatár, 2020. január 10.)
Fotó: Tóth Zsófia