Mátyási Róbert: Oké, de milyen színű vagy belül?

(Michael O. Hardimon: Rethinking race. The case for deflationary realism. Harvard University Press, 2017)

A rasszizmust nem kell bemutatni, találkozhatunk vele a villamoson, az utcai plakátokon, a tévében, vagy filozófiatörténetet olvasva. Legtöbben mégis úgy gondoljuk, hogy érdemes filozófiai eszközökkel vizsgálni: az úgynevezett „philosophy of race” – ami nagyon röviden összefoglalva az emberi rasszokkal kapcsolatos etikai, politikafilozófiai, ismeretelméleti és metafizikai vizsgálódások gyűjtőneve – ma már a filozófia egyik elismert részdiszciplínájaként van számon tartva. (Ezt jól szemlélteti, hogy a filozófiai publikációkat összegyűjtő és kategorizáló PhilPapers 2019 decemberéig nagyjából 4300 tanulmányt jegyez a témában, míg összehasonlításképp az okság klasszikus filozófiai kérdéskörében körülbelül 4700­-at.) Michael O. Hardimon könyve egyértelműen antirasszista vállalkozás, de a szerző kizárólag a társadalmi ontológia szemszögéből vizsgálja a jelenséget, azaz nem szándéka tisztázni, mi számít rasszizmusnak, és nem mond sok érdemlegeset azzal kapcsolatban, mit tegyünk vagy mit ne tegyünk a rasszizmus ellen. Viszont annál inkább szeretné tudni: vajon tényleg létezik-e olyan dolog, hogy emberi rassz. Hardimon rövid válasza pedig az, hogy igen, létezik. Persze, ahogy a kedves olvasó talán sejti, a hosszú, részletesen kifejtett válasz jóval izgalmasabb.

Hardimon javaslatát megfogadva rasszizmus helyett nevezzünk rasszrealizmusnak azt az ideológiát, amely a koramodern kortól egészen a közelmúltig meghatározta az emberiségről szóló tudományos, jogi, esztétikai, és hétköznapi gondolkodást. (Rasszizmuson szokás szerint több mindent szokás érteni, nem csupán az itt bemutatott nézetcsomagot, ezért használ a szerző új kifejezést. A „rasszrealizmus” értelmező túlfordítás, az eredeti szövegben az angol „racialism” kifejezés szerepel. Sajnos a „racializmus” furcsán, félreérthetően hangzana magyarul, ezért döntöttem e változat mellett.) A tisztázás kedvéért idézzük fel a rasszrealista ideológia alaptételeit! E felfogás szerint az emberiséget alkotó egyes embercsoportok lényegileg különböznek egymástól (a szakzsargon ezt úgy fejezi ki, hogy a különböző rasszok tagjai különböző biológiai esszenciával rendelkeznek), és e lényegi különbség egyaránt oka annak, hogy e csoportok tagjai máshogy néznek ki (például más a bőrszínük), és annak is, hogy másmilyen értelmi vagy erkölcsi képességekkel rendelkeznek. Hardimon könyvének első, nem igazán meglepő alapvetése: „ha van valami, amit mindenkinek tudnia kell” e témakörben, akkor az az, hogy ilyesfajta emberi rasszok nem léteznek (15).

De Hardimon könyvének fő célkitűzése nem az, hogy újból bebizonyítsa: a rasszrealizmus egyszerre kártékony és hamis álláspont; habár a könyv első fejezete rendkívül körültekintően összefoglalja a rasszrealizmus elleni legerősebb biológiai és filozófiai ellenérveket. Hanem az, hogy felismertesse az olvasóval: legalább két másik értelemben véve igenis léteznek rasszok. Ha ez sikerül, Hardimon szerint talán azt is elérhetjük, hogy „koherensen beszéljünk és gondolkodjunk a rasszokról” (3). Ez utóbbi igényt tökéletesen szemlélteti a könyvet indító anekdota: a recenzió címében idézett kérdést nagyjából négyévesen szegezték a teljesen megilletődött Hardimonnak egy játszótéren. A szerző egyik szülője fekete, másik fehér. Természetesen a négyéves fiú nem tudott érdemleges választ adni a kérdésre, de javára szóljon, hogy felnőtt szemmel sem egyértelmű, miképp kellene egyáltalán nekikezdenünk a feleletnek. Hardimon úgy látja, hogy a rassz témakörében nemcsak a magánemberek, de még a szaktudósok is gyakran elbeszélnek egymás mellett. Hogy megértsük, a tisztázás érdekében miért kellene elismernünk a rasszok létezését, először is tekintsük át, hogy mégis milyen értelemben léteznek rasszok a szerző szerint.

A legtöbb ma élő személy olyan felmenőktől származik, akiket a történelem során úgy kezelt egy-egy adott társadalom, mintha a rasszrealizmus helyes álláspont volna; azaz úgy, mintha különböző embercsoportokba lennének sorolhatók, amelyek lényegileg különböznek egymástól. Ez nemcsak történelmi tény; a mai napig befolyásolhatja a személyek életét, hogy a felmenőik melyik (rasszrealista értelemben vett) rasszhoz tartoztak. Mivel (ilyen értelemben vett) rasszok nem csak most nem léteznek, de korábban sem léteztek, ezért a jelenséget úgy kell leírni: a múlt téves elképzelései hatással vannak korunk társadalmi valóságára is. Tény, hogy voltak embercsoportok, amelyek tagjai igazságtalan módon – hamis rasszrealista elméletek alapján – különböző előnyökben vagy hátrányokban részesültek, és mindez a ma élő leszármazottak életére is hatással van. Ezeket a személyeket azonban tényleg különböző csoportokba sorolhatjuk: a rasszrealizmus felfogásától függetlenül valóban léteznek fehér európaiak, feketék, kelet-ázsiaiak, amerikai őslakosok stb. – anélkül, hogy bármilyen lényegi különbséget feltételeznénk köztük. Érdemes megjegyezni, hogy ilyen csoportként azonosítható például az európai cigányság is: nyelvileg és kulturálisan eltérő populációk összessége, amelyeket a történelem során a többségi társadalom közös, homogén, lényegileg elkülönülő csoportként kezelt (és sok esetben jelenleg is kezel). Hardimon egy angol neologizmussal élve „socialrace”-nek nevezi a rassz ezen társadalmi és történeti fogalmát (így egybeírva, amit magyarul nehézkesen a „társadalmi rassz” kifejezéssel lehet talán visszaadni, de az egyszerűség kedvéért az angol kifejezést fogom használni). Az angolul is szokatlan elnevezés használatát Hardimon azzal indokolja, hogy ezzel már első ránézésre is egyértelművé tehetjük: szigorúan történeti-társadalmi, emancipatorikus fogalomról van szó (141).

A rassz fogalmát azonban többnyire nem ebben a társadalmi értelemben használjuk – azaz a rassz hétköznapi értelemben nem socialrace. Mindemellett Hardimon érvelése szerint a rassz fogalmának hétköznapi használata sem feltétlenül kötelez el minket a rasszrealizmus mellett. A szerző úgy gondolja, hogy a rassz fogalmának úgynevezett „logikai magja” pusztán három, teljesen ártalmatlan feltételezésből áll: 1) vannak embercsoportok, amelyeket bizonyos külső jegyek alapján meg lehet különböztetni egymástól, és ezek a külső jegyek 2) olyan közös származásra utalnak, amely 3) földrajzilag meghatározható (28). Ezt a fogalmat Hardimon a szakirodalommal egyetemben a „minimalista rassz” („minimalist race”) kifejezéssel jelöli. Éppúgy, mint a socialrace esetében, ebben a minimalista értelemben is léteznek például kelet-ázsiaiak, fehérek, ausztrál őslakosok stb., és ez semmi mást nem von maga után, mint hogy ezek az embercsoportok – a földrajzi származásukra visszavezethető módon – különböző külső jegyekkel rendelkeznek. Mivel a minimalista rasszfogalom nem feltételez lényegi különbségeket a különböző rasszokhoz tartozó személyek között, ezt az elképzelést – a rasszrealista nézetekkel ellentétben – nem fogják aláásni olyan egyszerű tények, mint például hogy az emberi rasszokhoz társított külső jellegzetességek között nincsenek éles határok, mivel ezek a földrajzi származás függvényében fokozatosan változnak (36). De Hardimon azt is részletesen megmutatja, hogy a minimalista értelemben vett rasszok létezését azok a jól ismert, többszörösen alátámasztott tudományos eredmények sem cáfolják, melyek szerint az emberi rasszhoz sorolt csoportokon belül nagyobb a genetikai változatosság, mint amekkora eltéréseket e csoportok között találhatunk (66).

Hardimon persze nem tagadja azt a nyilvánvaló tényt, hogy egyes hétköznapi megnyilvánulásaink akaratlanul vagy akár szándékosan a rasszrealizmus tanait visszhangozzák. A szerző szerint épp ezért érdemes megkülönböztetnünk a rassz hétköznapi fogalmát ­– tehát a minimalista rasszfogalmat – annak különböző értelmezéseitől (29). A minimalista rasszfogalomra támaszkodva képesek vagyunk felismerni, hogy a rasszrealista ideológia támogatói nem alternatív valóságokban létező embercsoportokról beszélnek, hanem (cinikusan vagy tudatlanságból) félreértelmezik az egyes örökölhető külső jegyek és kulturális különbségek jelentőségét és okait.

Hogy a minimalista rasszfogalom és a socialrace miben különbözik, azt a következő két példával lehet szemléltetni. Köztudott, hogy az Egyesült Államok történelmében volt olyan időszak, amikor például az ír, az olasz, de még a kelet-közép-európai (magyar, cseh, osztrák, szlovák stb.) származású népességet is különálló rasszokként tartották számon, amelyek ma már társadalmilag „fehér európainak” számítanak (klasszikus képzavarral élve úgymond „kifehéredtek”). De a minimalista rasszfelfogás alapján ezek a népességek „fehér európainak” számítanak, éppúgy, mint például a holland vagy angol származásúak. Tehát az egyes embercsoportok a socialrace értelmében megváltozhatnak – anélkül, hogy a minimalista rassz tekintetében is változnának (136). A másik példa: a kortárs latin-amerikaiak a minimalista értelemben nem alkotnak önálló rasszt (39), mégis Észak-Amerikában társadalmi értelemben „rasszá váltak”, tehát elképzelhető, hogy joggal beszélhetünk latin-amerikai socialrace-ről (136). Így hát a minimalista rasszhoz tartozás nem pusztán nem elégséges, de nem is szükséges feltétele annak, hogy egy népcsoportot socialrace-ként különböztessünk meg.

Hardimon szerint a minimalista rasszfogalmat egyebek közt azért is hasznos elfogadnunk, mert az így leírt jelenség a természettudomány eszközeivel is vizsgálható. E tekintetben a minimalista rassz fogalma például a víz hétköznapi fogalmához hasonlít: ahogy víz fogalmának is van egy tudományos megfelelője, ti. a H2O szerkezetű anyag, úgy a minimalista rasszoknak is lehet valamilyen tudományos megfelelője. Jelenleg úgy tűnik, hogy a minimalista rasszok természettudományos vizsgálatára a populációgenetika eszköztára a legalkalmasabb, ezért Hardimon szerint érdemes egy harmadik, populációgenetikai rasszfogalommal is számolni (99). A kérdéses embercsoportok genetikailag örökölhető külső jegyekkel rendelkeznek, és mindezt (a tudományos részleteket nagyon leegyszerűsítve) úgy lehet magyarázni, hogy a történelem során egyes populációk távolabbi helyekre vándoroltak, és ezáltal nemcsak földrajzilag, de a biológiai reprodukció szempontjából is elkülönültek egymástól (105). Ezt úgy kell érteni, hogy jó ideig a különböző kontinenseken élő emberek csak a közvetlen környezetükből tudtak párt választani maguknak, így a részlegesen elkülönült populációkban más és más genetikailag örökölhető jegyek terjedtek el. De azt is tudjuk, hogy mindez nem von magával semmilyen lényegi eltérést a különböző embercsoportok között. Egyrészt a távoli népességek közötti reprodukciós elkülönülés csak esetleges tény, és ma már szinte csak kulturális okokból létezik; másrészt a külső jegyeken és az egyes betegségekre való esetleges immunitáson felül ezek a tipikus genetikai eltérések nem alapoznak meg semmilyen eltérést intelligencia, morális karakter, vagy egyéb képességek terén. Hardimon két fejezetet is szán annak alátámasztására, hogy ebben az értelemben igenis lehetséges, hogy létezzenek rasszok, de a kérdést végső soron a természettudomány fogja eldönteni.

A tájékozottabb olvasók talán ezen a ponton felhördülnek: vajon Hardimon könyve mond-e bármit azon a trivialitáson felül, hogy a rasszrealizmus hamis álláspont, ám a társadalmi hatásai mind a mai napig érződnek, illetve hogy igenis vannak örökölhető külső jegyek, ezért (ebben az értelemben) rasszok is léteznek? Vegyük észre: a könyv elsődleges célkitűzése nem az, hogy meghökkentő újdonságokat állítson, hanem az, hogy összegezze és tisztázza az eddigi ontológiai ismereteinket az emberi rasszokkal kapcsolatban. Hardimon ebben a tekintetben talán túl is teljesíti a célját: a szerző rendkívül pedánsan ír, ami azzal jár, hogy még a legkézenfekvőbb, 2-3 mondatos említésnél többet nem igénylő pontokat is külön alfejezetben taglalja, minden következtetést lépésről lépésre kifejtve. De éppen ebben rejlik a könyv egyik fő erénye is: a kortárs politikai légkörben úgy tűnhet, hogy egyszerűen lehetetlen ilyen érzékeny témáról higgadtan és tényszerűen beszélni, Hardimon könyve pedig megmutatja, hogy ez igenis lehetséges.

A könyv talán legérdekesebb utolsó fejezete pedig arról szól, hogy ez a fogalmi eszköztár nem csak a társadalomelmélet és a filozófia számára hasznos, hanem például az orvostudomány számára is. A socialrace jól használható egészségügyi kategória, amelynek segítségével például a rasszokra jellemző népbetegségeket a releváns társadalmi kontextusukban vizsgálhatjuk. Bizonyos kutatások megállapították, hogy a fekete-amerikaiak körében elterjedt magas vérnyomás nem genetikailag öröklődik, hanem többek között a társadalmi szegregáció hatásával magyarázható: a feketék által lakott területeken főleg olyan élelmiszerek voltak elérhetők, amelyek növelik a magas vérnyomás kockázatát (155). De Hardimon számos további példával szemlélteti, hogy a (minimalista értelemben vett) rasszokra jellemző, genetikailag örökölődő betegségek okaira jó eséllyel a populációgenetika fog rábukkanni.

A könyv fő üzenete tehát az, hogy érdemes rendet tenni a fogalmaink között, és tisztázni, hogy milyen releváns értelemben beszélhetünk rasszokról. Ha valaki a rasszizmus társadalmi vetületeiről szeretne állításokat tenni, akkor érdemes a valóban létező socialrace-ekre, és a megértésükhöz elengedhetetlen, de a valóságban nem létező, rasszrealista értelemben vett rasszokra koncentrálnia. Aki abban érdekelt, hogy kiderítse, miért más és más külső jellegzetességek öröklődnek az egyes populációkban, annak a minimalista értelemben vett rasszok létezéséből kell kiindulnia, és érdemes szem előtt tartania a populációgenetika eredményeit.

Végezetül a szerző fogalmait felhasználva vizsgáljunk meg egy (különösen bizarr) esetet a magyar közelmúltból! Természetesen a Magyar Állami Operaház 2019-es hírhedt nyilatkozatára gondolok, amelyben az aláírók deklarálták, hogy a George Gershwin Porgy és Bess című darabját előadó színészek identitásának „elválaszthatatlan részét képezi az afro-amerikai eredet és tudat”. (Hardimon könyvének vállalt célja, hogy segítsen eligazodni a rasszal kapcsolatos kérdések között, a szóban forgó esemény pedig remek példája a témára jellemző fogalmi zavarodottságnak.) Arra kérem a kedves olvasót, hogy tegye zárójelbe azt a problémát, hogy mennyire megalapozottak a botrányt eredetileg kiváltó szerzői jogi követelések. Koncentráljunk kizárólag arra, hogy mit is állít az idézett mondat. (Emellett tekintsünk el attól a lehetséges értelmezéstől, hogy a nyilatkozat nem állítja azt, hogy maguk a színészek fekete-amerikaiak lennének. Ez esetben ugyanis röviden megállapíthatnánk, hogy az állításnak nincs semmi jelentősége, csupán szósaláta.)

A nyilatkozat a rasszrealista értelmezés szerint annyit állít: az aláíró színészek lényegileg fekete-amerikaiak. Mivel tudjuk, hogy a rasszrealizmus téves elmélet, ez az állítás akkor sem volna igaz, ha a színészek amúgy tényleg fekete-amerikaiak lennének. De jogosan feltételezhetjük, hogy a nyilatkozatot elutasító emberek többsége nem rasszrealista, azaz nem a fekete-amerikai esszencia hiányát kifogásolja, így ezt az értelmezést el is vethetjük.

A szóban forgó állítás a rassz minimalista fogalma alapján is egyértelműen hamis, hiszen tény, hogy az aláíró színészek nem rendelkeznek sem a szükséges külső jegyekkel, se nem jellemző rájuk a külső jegyeket magyarázó földrajzi származás. De a minimalista rassz annyira lecsupaszított fogalom, hogy a rá vonatkozó téves állítások nem tekinthetőek különösen kártékonynak. Persze a minimalista rassz fogalmát nehéz elválasztani a rassz történelmi és társadalmi vonzataitól – ám ha mégis sikerül, akkor szerintem legfeljebb csak zavarba ejtőnek találjuk, hogy emberek egy csoportja a nyilvánosság előtt egyértelműen hamis állásfoglalást tesz a saját földrajzi származásáról és a külsejéről.

A socialrace fogalmára támaszkodva a szóban forgó állítás szintén hamis, de a fogalom segítségével világossá tehetjük, hogy a hamisságon felül milyen jogos erkölcsi ellenvetések szólnak egy ilyen nyilatkozat ellen – akkor is, ha feltételezzük, hogy a nyilatkozat megtételét végső soron jó szándék vezérelte. Az állítás hamis, mivel (feltételezem) a szóban forgó fehér-európai színészek felmenői nem voltak úgy kezelve, mintha lényegileg fekete-amerikaiak volnának, és emiatt nem is érhetik őket a mai fekete-amerikaikra jellemző társadalmi előnyök vagy hátrányok. A fekete-amerikai socialrace esetében főleg igazságtalanul elszenvedett hátrányokról van szó. Az, aki képes ezeknek a hátrányoknak a létezését felfogni, vagy esetleg képes ezeket műalkotásokban kifejezni, csupán ennek köszönhetően nem válik azon csoport tagjává, amely a kérdéses hátrányokat elszenvedi. Ráadásul mindebből az is következik, hogy ha valaki tévesen a fekete-amerikai socialrace tagjaként azonosítja magát, az a személy minden valóságos megalapozás nélkül áldozatként azonosítja magát. Komoly probléma, hogy a nyilatkozat – talán annak eredeti szándékával ellentétesen – azt is sugallja, hogy a szóban forgó igazságtalanságok súlytalanok, hiszen tulajdonképpen semmi akadálya nincs annak, hogy ezeket bárki a saját sérelmeiként tartsa számon.

A könnyen levonható tanulság: A rassz nem lényegi különbséget jelöl, de nem is puszta külsőségekre vonatkozik. Senki sem tudja „saját maga számára” meghatározni, hogy milyen színű „belül”. Például azért, mert nincs is olyan, hogy belső rassz. Viszont érdemes tudatosítani, hogy ennek ellenére a rassz létező kategória. És azért van belőle többféle, mert többféle módon viszonyulunk egymáshoz; például biológiailag és társadalmilag. Hardimon könyve pedig megtette az első fontos lépést, hogy minderről egy fokkal tisztábban gondolkodjunk.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.