Egy költő, egy kritikus és egy regényíró — ideális trió a fórumhoz. Felmentünk a színpadra és leültünk. A hallgatóság tizenöt emberből állt, többségük tíz és tizenöt év közötti gyermekből, valamint a helyi iskolák mintegy tíz tanárából. A megegyezés szerint nekünk a hallgatóság kérdéseit kellett fogadnunk a beszélgetés egyszerűsítése végett. Több perc is eltelt, amíg valaki összeszedte a bátorságát, hogy megtörje a csendet. Ezalatt megfigyelhettem a székeikben fészkelődő, télikabátot és szőrmesapkát viselő gyerekeket, és a szintén kabátban, sapkában ülő tanáraikat: hiszen, mondanom sem kell, az előadóterem fűtetlen volt. Ez a tény sokkal odaillőbb tárgya lett volna a beszélgetésnek, mint a kortárs román irodalom helyzete. Egy öreg hölgy, aki katonai szabású vastag szürke felöltőjében és kacéran félrebillentett vadászkalapjában úgy nézett ki, mint egy osztrák házvezetőnő, feltette az első kérdést: „Mi a helyzet a Nobel-díjjal? Miért nem kapott még egyetlen román író sem Nobel-díjat?”
(Norman Manea: Románia. In: Bohócokról. Fordította: Jávorszky Mária, Európa Könyvkiadó, Budapest. 2003. 26. o.)