— Bandika a szép és tehetséges, én meg vagyok az ügyes és okos.
— A húgomnak valamiért tényleg az a fixa ideája, hogy ő okos — mosolyodott el finoman a bátyám, hogy jelezze, a másik állításban semmi kivetnivalót nem talál.
— Nekem is — fordult meg Elza, és átkukucskált a két ülés közötti résen, hogy cinkosan a szemem közé nézzen.
Az évődés kedvéért be akartam dobni a régi gimnáziumunk fiatal magyartanárnőjének nevét, aki évekig olvadozott a bátyám szépségétől, de aztán inkább tekertem egyet az előző állításomon.
— A mi családunkban a nők az okosak.
— A miénkben is — bólintott Elza.
Összenevettünk, közben Elza a most már kesztyűtlen kezével markolta a bátyám szép kezét, amellyel a verseket írta. Bandikát harmadjára sem vették fel sehová, de a múlt hónapban megjelent egy verse egy folyóiratban, amelyiknek addig a létezéséről sem tudtunk. Hármunk közül amúgy is ő számított a pesti művészvilág bennfentesének, mert egy színházban díszleteket pakolt.
— Egyformák vagytok — fordult el Bandika műbosszankodással.
(Szécsi Noémi: Egyformák vagytok, Budapest, Magvető Kiadó, 2017, 43-44. o.)
Fotó: Szilágyi Lenke