— Még talán mi vagyunk a bűnösök, mi, az áldozatok?! — s próbáltam néki elmagyarázni: nem bűn, csak be kéne látni, szerényen egyszerűen, épp csupán az értelem miatt, a becsület kedvéért, hogy így mondjam. Nem lehet, próbálják megérteni, nem lehet mindent elvenni tőlem, nem lehet, hogy ne legyek se győztes, se vesztes, hogy lehessen igazam, s hogy ne is tévedhettem volna, hogy semminek se legyek sem oka, sem eredménye, egyszerűen — próbálják meg belátni, könyörögtem szinte: nem nyelhetem le azt az ostoba keserűséget, hogy pusztán csak ártatlan legyek.
(Kertész Imre: Sorstalanság, Budapest, Magvető, 331.o.)