Halálfélelem


— Jack, nekem szörnyű halálfélelmeim vannak. Én örökös rettegésben élek.
— Én meg a fél életemet halálfélelemben éltem le.
— Mit akarsz ezzel mondani? Hogy a te halálfélelmed előbbre való, mert öregebb és bölcsebb is, mint az enyém?
— Verejtékben úszva ébredek éjszakánként. Kiüt rajtam a halálos verejték.
— Én meg azért rágózom, mert máskülönben összeszorul a torkom, és úgy érzem, megfulladok.
— Nekem ilyenkor nincs is testem. Csak testetlen lélek vagyok, meztelen öntudat, és valami hatalmas, üres térben lebegek.
— Kezdem érteni.
— Közben olyan gyenge vagyok, hogy mozdulni sem bírok. Nincs bennem se akarat, se szándék.
— Egyszer az eszembe jutott, hogy az anyám meg fog halni. Aztán meg is halt.
— Én meg arra gondolok, hogy mindenki meg fog halni. Nem csak én. És ilyenkor szörnyű rémálmaim vannak.
— Tele voltam bűntudattal. Arra gondoltam, hogy a halála valamiképp összefügghet azzal, hogy én arra gondoltam, meg fog halni. A magam halálával is ugyanígy vagyok. Azt hiszem, minél többet gondolok rá, annál hamarább bekövetkezik.
— Milyen furcsa! Tele vagyunk rettegéssel, hogy mi várhat ránk meg a szeretteinkre. De azért járunk-kelünk, beszélgetünk az ismerősökkel, eszünk és iszunk. Éljük az életünket. Holott közben nagyon is valóságos félelmeket élünk át. Nem az lenne a normális, ha megbénulnánk a félelemtől?

(Don DeLillo: Fehér zaj [részlet], ford.: Bart István)

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük