Miért fontos a társadalmi egyenlőtlenség?

A világ összvagyonának fele a leggazdagabb 1% birtokában van. Magyarországon a társadalom leggazdagabb 10%-a birtokolja összvagyon 48%-át. Sok fejlett országban a cégvezetők 2-300-szor annyit keresnek, mint egy átlagos alkalmazott. E tények hallatán sokan úgy érezzük, nyilvánvaló igazságtalansággal állunk szemben, amelyet a társadalomnak sürgősen orvosolnia kell. Mások a társadalmi egyenlőtlenségek felemlegetését üres demagógiának tartják, a zsigeri felháborodást pedig a puszta irigység jelének. „Nem az egyenlőtlenség a baj, hanem a szegénység” – hangzik el gyakorta az érv az egyenlőtlenség körüli vitákban. De csakugyan így van-e? Valóban probléma-e maga az egyenlőtlenség? T. M. Scanlon, napjaink egyik legnagyobb hatású filozófusa tavaly megjelent könyvében amellett érvel, hogy a válasz: igen.

Az egyenlőtlenség kérdései

A társadalmi egyenlőtlenségeket olykor következményeik miatt tartjuk problémásnak: számos kutatás támasztja alá például, hogy az egyenlőtlenebb társadalmakban rosszabb a lakosok egészségi állapota. Vegyük észre azonban, hogy amit itt problémaként azonosítunk, az nem maga az egyenlőtlenség – nem az a tény, hogy egyeseknek több jut, míg másoknak kevesebb –, hanem a lakosság rossz egészségi állapota. Van egyáltalán olyan eset, amikor is magát az egyenlőtlenséget kifogásoljuk, nem valamely esetleges velejáróját?

Tegyük fel, hogy egy önkormányzat tüzelőt oszt szét télre a lakosok között. A polgármester barátai és politikai szimpatizánsai annyit kapnak, amennyiből kényelmesen befűthetik az otthonukat egész télen, míg a polgármester számára ellenszenves, a politikai ellenzékhez, esetleg valamely etnikai vagy vallási kisebbséghez tartozók épp csak annyit kapnak, hogy meg ne fagyjanak. Világos, hogy itt egyenlőtlenséggel van dolgunk, amelyet az érintettek joggal tarthatnak igazságtalannak.

Vegyük észre, hogy az elhanyagolt lakosok nem azt fájlalják, hogy kevés tüzelő jut nekik – ha az önkormányzatnak minden igyekezete ellenére csak ennyire futná, és mindenkinek csak annyit tudna adni, hogy épp csak átteleljen, nem vádolhatnák igazságtalansággal. Az igazságtalanság nem abban áll, hogy nekik kevés jut, hanem abban, hogy eközben másoknak több. Az önkormányzatnak mint közhatalmat gyakorló szervnek kötelessége volna a közszolgáltatások nyújtása során egyenlő mértékben figyelembe venni a lakosok érdekeit. Ezt azonban elmulasztja: a polgármester kedvenceinek érdekeit nagyobb súllyal veszi számításba, mint az ellenzékiekéit. Ez az egyenlőtlen figyelem az egyenlőtlenség olyan formája, amely Scanlon szerint már önmagában is elítélendő – függetlenül annak következményeitől vagy esetleges velejáróitól.

Scanlon nem azt állítja, hogy az önkormányzatnak mindig mindenki számára hajszálra ugyanannyi tüzelőt kellene juttatnia. Ha valakinek valamilyen okból kétszer annyi fára van szüksége, hogy a lakhelyét kielégítő módon be tudja fűteni, mint másnak, semmi baj nincs azzal, ha ő kétszer annyit kap: az önkormányzat ettől még nem figyel kevésbé a rászoruló lakosok érdekeire. Ellenkezőleg, éppen azért juttat a rászorulóknak többet, mert az ő érdekeiket – hogy tudniillik ne fagyjanak meg – ugyanolyan súllyal veszi számításba, mint a kevésbé rászoruló lakosok ugyanezen érdekeit.

Ez rámutat az egyenlőségelvű vagy egalitárius gondolkodás egyik fontos alapvonására. Az egalitárius gondolkodók, politikusok, aktivisták nem azt állítják, hogy mindig mindenkinek minden szempontból pontosan egyenlő mértékben kell részesülnie a javakból – jóllehet az egyenlőségelvű gondolat konzervatív és libertárius kritikusai gyakran szállnak harcba az egalitarizmus ezen karikatúrájával. Az egalitárius álláspont szerint az emberek közti egyenlőtlenségek igazolásra szorulnak. Ha nem találjuk megfelelő igazolását annak, hogy bizonyos embereknek miért jut több, míg másoknak kevesebb, akkor a szóban forgó egyenlőtlenséget joggal tarthatjuk igazságtalannak, és követelhetjük a felszámolását.

A jelenkor társadalmait számos különféle egyenlőtlenség hatja át, amelyeket – mint Scanlon rámutat – más és más okból van okunk kifogásolni. A társadalmi státust vagy a politikai befolyást illető egyenlőtlenségeket más és más erkölcsi és politikai alapelvek szerint kell igazolni; a megfelelő igazolás hiányában pedig teljesen különböző természetű kifogásokat emelhetünk velük szemben. Scanlon e kifogások különféle típusait mind részletesen tárgyalja, itt természetesen nem tudok mindegyikre kitérni. A vagyon és a jövedelem egyenlőtlensége talán a társadalmi egyenlőtlenség legfontosabb, legtöbbet vizsgált fajtája. A következőkben bemutatom, hogy Scanlon szerint miféle igazolásra szorulnak a vagyoni típusú egyenlőtlenségek, és mikor tarthatjuk ezeket problémásnak.

Esélyegyenlőség

A kirívó vagyoni és jövedelmi egyenlőtlenségekkel – a továbbiakban egyszerűen: egyenlőtlenségekkel – szembeni kifogások gyakran az esélyegyenlőség elvére hivatkoznak. Eszerint az elképzelés szerint az egyenlőtlenségek annyiban igazolatlanok, amennyiben nincs mindenkinek egyenlő esélye különféle előnyös társadalmi pozíciókba jutni, jól fizető állásokat betölteni, jelentős magánvagyont felhalmozni. Más szóval: ha mindez olyan esetleges körülményeken múlik, mint hogy az ember milyen családba születik, milyen környéken nő fel, férfi-e vagy nő, fehér-e vagy színes bőrű, és így tovább. A fő kivetni való tehát nem a vagyon és jövedelem egyenlőtlenségében, hanem az ezekhez való hozzáférés esélyének egyenlőtlenségében van.

Mikor fér hozzá egyenlő eséllyel mindenki a magas jövedelemhez és a vagyonhoz? Az esélyegyenlőség egyik feltétele: ne tiltsa a törvény, hogy valaki nőként, cigányként vagy zsidóként jó iskolába járjon, jól fizető állásokat pályázzon meg. Ám ahogy Scanlon – csatlakozva olyan gondolkodókhoz, mint a 20. század legjelentősebb liberális filozófusa, John Rawls, vagy éppen Karl Marx – megjegyzi: a pusztán formális, kizárólag a törvény betűjében rögzített esélyegyenlőség elégtelen a társadalmi egyenlőtlenségek igazolásához. Scanlon az esélyegyenlőségnek sokkal összetettebb, háromlépcsős elméletét dolgozza ki. Eszerint valamely társadalmi egyenlőtlenség akkor és csakis akkor igazolt, ha a következő három feltétel teljesül:

  1. Intézményi igazolás: megfelelően igazolható azoknak az intézményeknek a léte, amelyek ezt a fajta egyenlőtlenséget kitermelik.
  2. Procedurális igazságosság: az egyének méltányos, nem pedig önkényes folyamat során tesznek szert egyenlőtlen mértékben előnyös intézményi pozíciókra.
  3. Szubsztantív lehetőség: az a tény, hogy valaki nem rendelkezett azokkal a képességekkel, vagy nem felelt meg azoknak a feltételeknek, amelyek alapján a 2. pontban említett eljárás kiválaszthatta volna őt az előnyös pozícióra, nem társadalmi igazságtalanság következményeképpen állt elő.

Ez így első olvasásra elég bonyolult, bogozzuk ki, miről van szó! Tegyük fel, hogy egy társadalomban a magas óraszámban dolgozó, sok munkahelyi stressznek kitett, folyton ügyelő orvosok az átlagnál magasabb bérezésben részesülnek. Ez jövedelmi egyenlőtlenség, amely igazolásra szorul. Először is meg kell mutatnunk, hogy az egyenlőtlenséget kitermelő intézményi berendezkedés igazolt. Például így: ha az egészségügyi intézményrendszer nem kínálna magasabb béreket a folyton ügyelő orvosoknak, akkor túl kevesen vállalnák e hivatás kihívásait, és nem lenne elég orvos. A társadalom jogos igénye az elégséges számú orvosra igazolja a jövedelmi egyenlőtlenséget kitermelő egészségügyi intézményrendszer létét. Ez persze csak egy lehetőség a sokféle igazolás közül.

Másodszor biztosítani kell, hogy az eljárás, amely kiválasztja, hogy ki kerül ebbe az előnyös jövedelmi pozícióba, méltányosan folyjon le, és a döntéshozók releváns szempontokat alkalmazzanak. A fenti igazolásnál maradva: azért akarunk jobban fizetett orvosokat, hogy az egészségügy ne küzdjön létszámhiánnyal, és jól működjön; ám az egészségügy nem működik jól, ha az egészségügyi intézményekben dolgozó orvosok nem rendelkeznek kellő szakértelemmel, hanem párthűség vagy vallási hovatartozás szerint válogatják ki őket.

Ahogy Scanlon megjegyzi: „ha a sajátosan előnyös pozíciókat azok a jótékony következmények igazolják, melyek akkor állnak elő, ha e pozíciókat bizonyos képességekkel rendelkező egyének töltik be, akkor a procedurális igazságosság megköveteli, hogy e pozíciók birtokosait e képességek alapján válogassák ki. Ha a pozíciókat nem ilyen módon töltik be, akkor e pozíciók működése nem felel meg az igazolásuknak.” (43.o.)

Végül a szubsztantív lehetőség követelményének értelmében az előnyös pozíciók mindenki előtt nyitva kell, hogy álljanak. Mindenkinek lehetősége kell legyen arra, hogy szert tegyen az előnyös pozíciók megszerzéséhez szükséges képességekre. Ám ez Scanlon számára jóval többet jelent annál, mint hogy a törvény senkinek sem tiltja, hogy például beiratkozzon az orvosi egyetemre.

A szubsztantív lehetőség elve azt is megköveteli, hogy az oktatási rendszer minden egyén számára biztosítsa a lehetőséget képességei kimunkálására – függetlenül társadalmi osztálytól, nemtől, etnikai vagy vallási hovatartozástól. Hogy minden egyén – illetve gyerekkorukban az őket nevelő felnőttek – hozzáférjen mindazokhoz az információkhoz, amelyek alapján megfontolt döntéseket hozhat képességeinek kimunkálásáról, döntéseinek előnyeiről és hátrányairól. Hogy káros sztereotípiák – mint hogy a nőkből nem lehetnek orvosok, a cigányok nem lehetnek ügyvédek – ne tántorítsanak el senkit attól, hogy az általa preferált tanulmányokat folytassa, a számára megfelelő foglalkozást űzze. Ha valaki azért nem sajátított el valamely képességet, amelyhez szüksége lenne egy jól fizető pozíció megszerzéséhez, mert a fentiek bármelyike megtagadtatott tőle, akkor az illető igazságtalanság áldozata, és az esélyegyenlőség feltételei nem teljesülnek.

Társadalmi igazolás

Mi a helyzet mármost az amerikai megacégek vezérigazgatóinak csillagászati fizetéseivel, melyek olykor az átlagdolgozók bérének 200-szorosára rúgnak? Mi a helyzet a világ gazdasági elitjeinek vagyonával, mely a tények tanúsága szerint egyre növekszik? Vajon az ilyen és ehhez hasonló egyenlőtlenségek Scanlon elmélete szerint igazoltak? A válasz azon múlik, hogy igazolt-e azoknak az intézményeknek a léte, amelyek az egyenlőtlenségeket létrehozzák; hogy a felsővezetői posztokra a releváns képességek és szakértelem – nem például ismertség, személyes szimpátia – alapján választják-e ki az embereket; és hogy a társadalomban mindenkinek, még a legszegényebb családok gyerekeinek is biztosítja-e az oktatási rendszer (és a tágabb társadalmi közeg), hogy e releváns szakértelemre szert tegyenek.

Vajon a világ legtöbb részén egyenlő esélye van-e a társadalom minden tagjának – beleértve a legszegényebb családok gyerekeit, a faji és vallási diszkrimináció áldozatait is –, hogy a gazdasági elit tagjává váljon? Bár úgy vélem, nem nehéz választ adni a kérdésre, most mégis az olvasóra bíznám, hogy a rendelkezésre álló tények fényében eldöntse, vajon egy leszakadó borsodi zsákfaluban élő cigány család gyermeke ugyanolyan eséllyel lehet-e milliókat kereső cégvezető, mint egy budapesti üzleti dinasztia sarja; hogy egy elszegényedő városi fekete közösségbe születő gyerek az Egyesült Államokban és egy elitegyetemet végzett, a legfelsőbb körökben járatos tőzsdecápa fia vagy lánya ugyanolyan eséllyel lehet-e a következő Elon Musk.

De még ha mindez így is lenne, még ha a legelőnyösebb gazdasági és üzleti pozíciók esetében fenn is állna a procedurális igazságoság és a szubsztantív lehetőség, akkor is kérdéses maradna Scanlon első pontja: az intézményi igazolás. Igazolt-e egyáltalán azoknak a gazdasági-üzleti intézményeknek, megacégeknek, tőzsdéknek és más hasonlóknak a léte, amelyek kitermelik ezeket az irdatlan jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségeket? Egyáltalán: melyek azok az általános követelmények, amelyeket egy ilyen intézménynek ki kell elégítenie ahhoz, hogy igazolt legyen?

Sokan úgy érvelnek, hogy az egyenlőtlenségek mindaddig igazoltak, ameddig a gazdasági szereplők szabad interakciói révén állnak elő. A modern kapitalista piacgazdaságban – szól az érv – az egyenlőtlenségeket piaci tranzakciók alakítják ki, melyek révén a gazdasági szereplők szabadon kereskednek a tulajdonukban lévő javakkal és képességekkel. Bármiféle egyenlősítő célú beavatkozás ezekbe a folyamatokba – például jóléti újraelosztás által – e gazdasági szereplők szabadságának megsértése volna.

Scanlon szerint azonban ez a felfogás a gazdasági tevékenység hibás értelmezésén alapul. A modern társadalmakban a gazdasági tevékenység már eleve előfeltételez egy olyan jogi, intézményi, sőt materiális infrastruktúrát, amelyet a társadalom minden tagjának közös munkája, kooperációja tart fent. A szabadpiacon való kereskedelem előfeltételezi a tulajdonjog, a bíráskodás, a jogalkotás, a pénzkibocsátás, a bankrendszer szabályozásának egész keretrendszerét – általában véve mindazon intézmények társadalmi előfeltételeinek a meglétét, amelyek a gazdasági tranzakciókat (a legegyszerűbbektől a legbonyolultabbakig) lehetővé teszik. E társadalmi feltételek mind az adófizetők és választópolgárok együttes erőfeszítésének, a társadalom fenntartására irányuló kooperációnak az eredményei.

Az a folyamat, amelynek során egy cégvezető az elvégzett munkájáért egy bizonyos összeget jövedelemként megkap, számtalan olyan jogi, politikai és társadalmi folyamattól és intézménytől függ, amelyben ilyen vagy olyan módon a társadalom tagjai mind implikálva vannak, és amely folyamatokat épp ezért a társadalom minden tagja számára igazolni kell. Ha egy lakatlan szigetre vetődött hajótöröttől a kalózok elrabolnák a termést, amelyet a maga által készített szerszámokkal megművelt föld hozott számára, talán joggal gondolhatnánk, hogy az illetőt súlyos méltánytalanság érte – bár korántsem nyilvánvaló, hogy pontosan milyen természetű méltánytalanságról van szó.

Azonban egy vezérigazgató milliós jövedelme egyszerűen nem esik ugyanabba a kategóriába, mint a balsorsú hajótörött terményei. Ahhoz ugyanis, hogy a vezérigazgató elláthassa a feladatát, és hozzájuthasson a jövedelméhez, a társadalom alapintézményeinek fenntartására és működtetésére, vagyis a társadalom minden tagjának közreműködésére van szükség – akik ezért joggal várhatják el, hogy a közreműködés feltételei méltányosak, kimenete igazságos legyen. Más szóval: a társadalom jogi és politikai intézményeibe ágyazott gazdasági tevékenység éppúgy társadalmi funkciót tölt be, mint az egészségügy vagy az oktatás. Ezért azok a folyamatok, amelyek a szabadpiaci gazdasági tevékenységeken belül elosztják a vagyonokat és jövedelmeket, a társadalom minden tagja számára igazolhatók kell, hogy legyenek.

Mi lehet a gazdasági tevékenység nyomán előálló egyenlőtlenségek megfelelő igazolása? Scanlon – többé-kevésbé Rawls által ihletett – nézete szerint az ilyen egyenlőtlenségek annyiban igazoltak, amennyiben szükség van rájuk egy olyan gazdasági rendszer fenntartásához, amely mindenkinek a javára szolgál. Gondoljunk ismét az orvosok példájára! Azzal igazoltuk az orvosok magasabb bérét, hogy ennek híján kevés lenne belőlük, és az egészségügyi rendszer nem működne megfelelően, ami mindenkinek rossz lenne.

Azt a kérdést kell tehát feltennünk, hogy a gazdasági elit – topmenedzserek, cégtulajdonosok és így tovább – hatalmas jövedelme és magánvagyona elengedhetetlen-e egy olyan gazdasági rend fenntartásához, amely mindenki javát szolgálja. Scanlon azokhoz csatlakozik, akik a szerint a válasz: nem. Megfelelő adópolitikával és újraelosztási intézkedésekkel létrehozhatnánk egy olyan gazdasági rendet, amelyben a társadalom középső és alsó rétegei a mainál sokkal jobb körülmények közt élhetnének, és sokkal jobb kilátásaik lehetnének. Mivel ez a lehetőség nyitva áll előttünk, a társadalom tagjai joggal ítélnek úgy, hogy a jelenlegi gazdasági rend nem mindenki javát szolgálja, hanem csakis a leggazdagabbakét, a társadalmi egyenlőtlenségek kedvezményezettjeiét.

Ez természetesen nem jelenti, hogy a „közüdv” kedvéért tetszőleges mértékben megsérthetnénk az egyének szabadságát. A cél éppen olyan társadalmi struktúrák kialakítása lenne, amelyek mindenki számára igazolhatók – márpedig amint egy társadalmi berendezkedés megfosztaná az egyéneket alapvető szabadságjogaiktól, menten igazolhatatlanná válna. Scanlon pusztán azt hangsúlyozza, hogy a vagyon és jövedelem kérdései a modern társadalmak komplex gazdasági, jogi és politikai viszonyai közt nem csupán az egyéni szabadság kérdései, hanem éppúgy a társadalmi méltányosság kérdései is – ha nem éppen jobban.

Számít-e az egyenlőtlenség?

A vagyoni és jövedelmi egyenlőtlenségek pusztán a társadalmi egyenlőtlenségek egyetlen típusát jelentik; társadalmainkat számtalan másfajta egyenlőség is jellemzi. E különféle egyenlőtlenségek ráadásul gyakran kölcsönhatásba is lépnek egymással: a gazdagok vagyonuk révén nagyobb politikai befolyásra tehetnek szert a szegényeknél, a státus egyenlőtlensége akadálya lehet az esélyegyenlőségnek, és így tovább. Ezek az egymással összefonódott egyenlőtlenségek mind más és más típusú problémákat vetnek fel, más és más okból igazságtalanok vagy elítélendők. Az így előálló komplex problémák megértése pontos és figyelmes elemző munkát igényel. Nem csupán azt kell megértenünk, hogy ezek a különféle egyenlőtlenségek hogyan termelődnek ki és maradnak fent, hanem azt is, hogy miért tartjuk őket problémásnak, milyen körülmények közt lehetnek igazoltak – és hogy általában véve pontosan mit is jelentene és miért volna kívánatos egyenlőbb társadalomban élni.

Az egyenlőségpárti diskurzus résztvevői gyakran elhanyagolják ezt a feladatot. Megelégszenek annyival, hogy a kirívó egyenlőtlenségek láttán hangot adjanak – alkalmasint jogos – zsigeri felháborodásuknak. Eközben persze az anti-egalitárius oldal is megéri a pénzét: a kérdéses szerzők gyakran minden egyenlősítő javaslatot csípőből elutasítanak a totális egyformaság uralta falansztertársadalom rémképére hivatkozva. Ebben a szellemi környezetben T. M. Scanlon komoly intellektuális szigorral megírt és világos erkölcsi megfontolásokra épített érvelése fontos segítséget nyújthat mindazok számára, akik a társadalmi egyenlőtlenségek politikai és erkölcsi problémájával komolyan szeretnének foglalkozni.

One Reply to “Miért fontos a társadalmi egyenlőtlenség?”

  1. Köszönöm az összefoglalót, a könyv iránt is felkeltette az érdeklődésemet, és az ügyet is érthetően megfogalmazta.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük