Zelei Dávid: Kikötői hírek — spanyol nyelvű irodalmak


„Elnézést, ha megnyomom a szavakat, de nemrég havazott, és majd’ megfagyok. Borzasztó idő van”, mondta Bernardo Atxaga, mikor zalduondói házához tartva telefonon értesült róla, hogy 2019-ben, első baszk nyelvű alkotóként ő nyerte a negyvenezer euróval járó spanyol Nemzeti Díjat. A mindössze 186 lelkes baszk falu leghíresebb, s alighanem egyedül álnevet viselő lakosa (eredeti neve Joseba Irazu) szerencsés csillagzat alatt született: alkotói eszmélése egybeesett a Franco-korszak hanyatlásával, a diktátor halálát követően pedig a hosszú ideig hallgatásra ítélt kisebbségek ki voltak éhezve az anyanyelvi kultúrára. Jellemző, hogy Atxaga 1978-as, avantgárd korszakát lezáró verseskötete, a ma már kultikus Etiopia hat hónappal a megjelenése után már hanglemezen is kapható volt az énekes Ruper Ordorika tolmácsolásában — a nemzetközi áttörést mégsem ez, hanem az 1988-as Obabakoak („Obabaiak”) című novelláskötet hozta meg, melyet rövid idő alatt húsz nyelvre is lefordítottak. Magyarra ezt nem, csak a szintén kiváló A magányos embert ültették át — a ’82-es, spanyolországi focivébé alatt játszódó, baszk terrorizmust tematizáló regény fordítása és kiadása pedig egyaránt Pávai Patak Márta munkája (Patak Könyvek, 2006).

Atxaga legújabb regénye, az Etxeak eta Hilobiak („Házak és sírok”) a díj hírével egyidőben jelent meg (spanyolul februárban lesz olvasható), írója pedig kijelentette: ez volt az utolsó, amit írt. „Negyvenhét éve írok, nagy utazás volt. Most úgy érzem, elérkeztem egy pihenőhöz. Ahogy a flamencókban mondják, szeretnék leülni egy székre és gondolkozni.” A 68 éves Atxaga terve, hogy átnézze és összerendezze az elmúlt csaknem öt évtized alatt keletkezett, mintegy tizenöt ívnyi széljegyzetét — nem lepődnénk meg, ha ebből is összeállna egy kötet.

A teljes életművét baszkul író, majd azt saját kezűleg spanyolra átültető Atxagával szemben a spanyol nyelvű világ legnagyobb irodalmi kitüntetését, a 125 ezer euróval járó Cervantes-díjat idén elnyerő katalán Joan Margarit eleve két nyelven ír — és a spanyol–katalán együttélés vészterhes éveiben sem enged a gyűlölet nyomásának. Pedig ha valakinek, Margaritnak alapélménye a nyelvi diszkrimináció: a polgárháború idején született írót ötéves korában a nyílt utcán pofozta fel egy uniformisos közeg, mondván, „beszéljen keresztényül” katalán helyett. Margarit szót fogadott: első négy verseskötetét spanyolul írta (mint mondja: „a spanyol nyelv az egyetlen ajándék, amit Francótól kaptam”), míg egy másik költő, Miquel Martí i Pol rá nem beszélte, hogy próbálkozzon meg az anyanyelvén is alkotni — 1981-től így sorozatban nyolc verseskötetet írt katalánul. Bár ő maga mind a tizenkét kötetet kudarcosnak tekinti, a kritikusok ekkortól kezdik el felfedezni: első díját 1981-ben kapja, ezt pedig két hullámban, a nyolcvanas években, majd 2007 után tucatnyi katalán, spanyol és spanyol–amerikai díj követi. Az elismerések közti húszéves hiátus egyébként meglehetősen érdekes, mert Margarit legjobb kötetei közül több is ekkor született: közülük a legszemélyesebb és legmegrázóbb a 2002-es Joana, mely Down-kóros lánya elvesztését örökíti meg, aki állítása szerint a legnagyobb hatással volt rá nagyanyján kívül — a költő mindig kiemeli, hogy két olyan ember hatott rá leginkább, aki nem tudott olvasni.

Margarit nyelvek közti átjárása egészen egyedi: nem fordítja a verseit, hanem egyfajta oda-vissza játékot játszik velük. „Mindkét változatnak megvan a maga útja; a szikra, ami az elsőt ihlette, átterjed a másikra; a végső változatig vezető hosszú úton egyikben is, másikban is találok hibákat, melyek aztán mindkettőt módosítják”. A precíziós munka szeretete ugyanakkor aligha független attól, hogy a költő világéletében építészmérnökként kereste a kenyerét: többek közt részt vett a barcelonai Sagrada Familia és az olimpiai stadion építésében, valamint a Kolumbusz-emlékmű felújításában is, és évtizedekig tanított épületszerkezet-tani számításokat a barcelonai egyetemen.

Margarit költészete szerencsére az utóbbi időben a magyar irodalom horizontján is feltűnt: verseiből bő ötvenet Déri Balázsnak köszönhetően magyarul is olvashatunk (Natura morta: 111 kortárs katalán vers, L’Harmattan, 2015; a kötet Margarit mellett Francesc Parcerisas költeményeit tartalmazza).

„Azért jöttem Zapotalba, hogy egyszer és mindenkorra bevégezzem az életemet”, kezdi Mateo García Elizondo Una cita con la Lady („Randevú a Ladyvel”) című, frissen megjelent első regényét, erről pedig minden magára valamit adó mexikói irodalmárnak a Pedro Páramo kezdősorai jutnak az eszébe (Imrei Andrea fordításában: „Azért jöttem Comalába, mert azt mondták, itt él az apám, bizonyos Pedro Páramo”). A pazar felütést ugyanakkor még jócskán lehet fokozni, ha eláruljuk: a szerző két latin-amerikai sztáríró, Gabriel García Márquez és Salvador Elizondo unokája, kiskorában pedig későbbi négyszeres Oscar-díjas nagybátyja, Alfonso Cuarón tömhette cukorkával — macondói belterjre éhes olvasóimat csak az keserítheti el, hogy García Elizondo (egyelőre?) nem villantott malacfarkat az Instán. A Randevú a Ladyvelt mindenesetre máris ellátták a mágikus realista címkével, elvégre a főhősből az elfogyasztott ópium és heroin delíriumos látomások sorát váltja ki — no de hát a mágikus realizmus lényege épp az, hogy az emberrel józanul történik olyasmi, amire európai ember nem számít, nem külön erre a célra kifejlesztett ajzószerek miatt. Nekem így az interneten elérhető első oldalakat olvasva egyelőre úgy tűnik, hogy ebben a nagyon is mexikói pokolra szállásban García Elizondo egyszerre mutatja meg, hogy képes erős mondatokat írni („[e]l kell mondanom, milyen érzés meghalni, mert az emberek sosem képesek elmesélni, én viszont igen”), és hogy kiválóan ért a hatáskiváltás művészetéhez. Mindez a meglehetősen összetartó nagycsaládot ismerve persze nem olyan nagy meglepetés: a filmőrült García Elizondo 32 éves korára tapasztalt forgatókönyvíró — a torontói filmfesztiválon FIPRESCI-díjat nyert Desierto forgatókönyvét például (malacfarkas kontent alert!) együtt írta unokatestvérével, Jonás Cuarónnal, az egyik producer pedig a már említett nagybátyja, Alfonso Cuarón volt. A visszhangtalanságtól ennek megfelelően legalább annyira nem kell tartania, mint attól, hogy nem hasonlítják valamelyik nagyapjához: a kötet egyszerre jelent meg spanyolul az Anagramánál és olaszul a Feltrinellinél.

„[Gabriel García Márquez] 1976. február 12-én […] megjelent a Supervivientes de los Andes (»Az Andok túlélői«) című film bemutatóján. Amikor megérkezett, Mario Vargas Llosa, aki erre az eseményre érkezett a városba — ő írta ugyanis a forgatókönyvet — épp az előcsarnokban álldogált. Gabo kitárta a karját és felkiáltott: »Testvérem!« Mario, aki kiváló amatőr bokszoló volt, egyetlen hatalmas csapással szó nélkül leterítette őt. Miközben García Márquez félig eszméletlenül feküdt a földön — mivel esés közben a fejét is beütötte —, Mario azt kiabálta: »Ezt azért kapod, amit Patriciának mondtál«, vagy »amit Patriciával tettél« — a források különböznek” — írja a nagypapai minőségében már említett Gabo életrajzírója, Gerald Martin kiváló könyvében (Gabriel García Márquez egy élet. Magvető, 2009 — Bölcskei Erzsébet és Ureczky Eszter fordítását enyhén módosítottam). A „leghíresebb pofon Latin-Amerika történetében” évtizedekig a legrejtélyesebb is volt — a két jövendő Nobel-díjas az incidenst követően soha nem beszélt az okokról; Vargas Llosa fent idézett szavait is csak a már említett Martin rekonstruálta évtizedekkel később a felkeresett tanúk segítségével. A történetet ugyanakkor most nem Márquez, hanem Vargas Llosa életrajzírója, Carlos Enrique Freyre írta tovább, aki nem akármilyen figura: a perui hadsereg alezredeseként nem a mindenkori elnök megpuccsolása, hanem a fikciógyártás a kedvenc hobbija: egyaránt ír regényt, forgatókönyvet, képregényszövegeket, és cápázik elmesélhető kaszárnyatörténetekre. A júliusi limai könyvfesztiválra egyszerre jelent meg a 2016-os Vargas Llosa-biográfia képregényváltozata (melynek négy fejezetét négy különböző rajzoló, Jesús Castro, Dominco Pagano, Daniela Gamarra és Omar Carrillo rajzolta!), és a ¡Boom! Historia de un puñete („Boom — egy maflás története”), mely végre kihasználja a 60-as évek spanyol–amerikai sikerbrandjének („boom”) és Vargas Llosa öklösének fülzúgató egybecsengését, és két rajzoló, Eduardo Yaguas y Jugo Gástrico segítségével ismeretségük kezdetektől viszi színre a két latin-amerikai nagyágyú kapcsolattörténetét egészen a barátságukra végzetes jobbosig. Pazar borító!

 

S ha már egy könyvfesztivál és Latin-Amerika: november 30-án, a nyugat-mexikói Guadalajarában nyílik meg a világ második legnagyobb könyvfesztiválja a frankfurti után, melynek egyszerre célja, hogy a világ minden részéről összesereglett kiadók, scoutok és ügynökök ideális környezetben vehessenek jogokat, és hogy a mexikói olvasók találkozhassanak a könyvújdonságokkal és azok szerzőivel. Hogy a nagyságrendeket érzékeltessük: évek óta több mint nyolcszázezer látogató, húszezer szakmabeli és nyolcszáz fölötti író vesz részt az eseményen, melynek idei díszvendég országa India lesz, a fesztivál nagydíját pedig (többek közt Antonio Lobo Antunes, Norman Manea, Enrique Vila-Matas vagy épp Claudio Magris után) a mexikói költő–esszéista David Huerta veheti át. A közönség ugyanakkor messze nem csak vele találkozhat: a világ összes fellelhető mexikói íróján kívül (de tényleg: a Cervantes-díjas Elena Poniatowskától Juan Villorón és Óscar de la Borbollán át Antonio Ortuñóig mindenki) szokás szerint ott lesz Mario Vargas Llosa (ezúttal nem bokszolói minőségben), a mindig erős spanyol (Javier Cercas, Antonio Muñoz Molina) és argentin (Rodrigo Fresán, Guillermo Martínez, Eduardo Sacheri, Luisa Valenzuela) mezőny mellett egy-két portugál (Luis Quintáis, Afonso Cruz) és francia (Philippe Claudel, Jean-Claude Carrière) sztárt is sikerült elcsábítani. A mi szívünk azért fájhat, mert a három cseh és egy-egy szlovák, illetve szlovén vendég mellett idén sincs magyar résztvevő — latin-amerikai jelenlétünk így továbbra is sporadikus és véletlenszerű.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.