Horváth Márk: Dehumanizált líra és poszthumán játékosság

(Kerber Balázs: Conquest. Jelenkor, 2019)

Különleges kódok hemzsegnek a számítógépes nyelv alatt; a közérthető, megragadható jeleket valami emberen túli, dehumanizált erő járja át, egy olyan poszthumán áramlás, amely magát a közölhetőséget kezdte ki.[1] Mikor Arthur Kroker a poszthumanizmus eljövetelét az emberen túli Kívüliség felől ragadja meg, valójában a spekulatív poszthumanizmus egyik lényegi elemére mutat rá: „a magas fokon experimentális, egyértelműen utópikus technológia nyelve elhozott bennünket egy olyan jövőhöz, amely tagadhatatlanul újszerű: a genetikus tervezés hibrid kísérleteitől a komplex adatbázisok virális növekedéséig, a közösségi hálózati technológiák masszív diffúziójától a virtuális augmentáció réteges világáig reprezentálják a teljesen megvalósított technológiai társadalom új szakaszát”.[2] A 21. század digitális technológiája, DNS-kutatása és biotechnológiája, valamint a virtuális szórakoztatóipar mögött meghúzódó új Idegen Nyelv, a Kívüliség hívogató szava nem más, mint a humanizmus emberképét elbizonytalanító és felülkódoló poszthumán nyelviség feltűnése. Nagyon fontos azonban Kroker meglátását megfelelő mélységgel átgondolni, hiszen itt nem egy, az emberből kiinduló szándékolt változással vagy korszakhatárral van dolgunk, hanem a Kívüliség felől érkező, fenyegető és mégis felszabadító inhumán erővel, amelynek a megragadása lehet a poszthumán líra központi feladata.

A poszthumán költészet tehát egy nonhumán erő feltűnését igyekszik rögzíteni a lírai nyelvben, miközben ez az erőteljes behatás folyamatosan deterritorializálja a nyelviséget. A költői én dezantropomorfizációja és a nyelviség felbomlasztása az a mód, amelyen keresztül a poszthumán költészet elkerüli az emberen túli statikussá tételét vagy reterritorializációját. Kerber Balázs második kötete egy különleges kiber-mitológia megalkotásán keresztül dehumanizációs gyakorlatként is olvasható, amelynek valós tétjét a poszthumán és a spekulatív realista filozófia felől fejthetjük meg. A mitikus és a digitális kultúra egymásba robbanása (Nemes Z. Márió) nem egy centralizált, jól körüljárható territoriális szintet vagy feltérképezhető vidéket hoz létre, hanem egy fenyegető, játékos, fluid poszthumán virtuális deterritorializált zónát, amelyben a szavak és a mondatszerkezetek is feloldódnak ebben a — felszínesen vizsgálva — határterületnek (az emberi vagy az antropocentrikus értelmezés határának) tűnő határtalanságban. Kerber kiemelkedő költői teljesítménye abban áll, ahogyan plasztikusan hatni engedi ezt a Kívüliségből előtörő dehumanizációs energiát, nem megriadva az újszerű, kérlelhetetlenül spekulatív szóképektől és gondolattársításoktól.

Kerber kötetének törekvése sok téren rokonítható a Ccru és Nick Land cyberpunkból építkező filo-fikciójával, illetve annak a nem-matematikai, gépies számrendszerek irracionalizmusáról szóló részeivel.[3] Ezen teoretikus kvantifikáció mögött egy új matematizáció és számozási gyakorlat húzódik meg, amely a poszthumán gondolkodást és a matematikát összeomlasztva egy olyan számrendszer megalkotására törekszik, amely elzárkózik az antropocentrikus értelmezhetőség szűkösségétől. Robin Mackay és Ray Brassier szerint a poszthumanizmus és a cyberpunk szövegek egyik fontos jellegzetessége az alternatív nyelv-, valamint a logika-ellenes transzcendentális médiumként megjelenő számrendszerek, kódok és traumatikus „ellen-jelölő számozási praktikák” megalkotása, amelyek az írás és a logosz dekonstrukcióján keresztül egy inhumán gépi számolási technikát vezetnek be. A racionalitáson túllépő poszthumán számrendszer alapján elképzelhető egy olyan poszthumán nyelv kialakulása, amely túllép az antropocentrizmuson, és a közölhetőség határvidékeiről továbblendül egy virtuális, gépi kódrendszer felé. Kerber szövegeinek mitikus–virtuális poétikai ereje éppen ebből a gépi jellegből és az antropocentrikus nyelviséget meghaladó inhumán plaszticitásból származik, amely nemcsak az értelmezést tereli el a Kívüliség felé, hanem a szövegen belül is egy okkultista, kvázi-mitologikus irracionalizmust társít egy hiperfejlett mechanikus mesterséges intelligenciával egy különleges számítógépes játék virtuális terében: „RAWA király dombjai. Csövekből bújnak elő a barátok, épülnek a kastélyok, RAWA udvari pompája. Néhány játékasztal, kártyákon peregnek az arcok: hol a kapitány, hol a királynő, hol monitor, hol remegő ég.” (10) A poszthumán technológiai rendszer immár nem kötődik egy számítástechnikai eszközhöz, hanem kiterjed az egész világra: maga a horizont válik a poszthumán átformálódás korlátozhatatlan színterévé. Az antropocentrikus identifikáción és az azonosságon alapuló visszafogó, elnyomó reterritorializáló kultúrák helyébe Kerber mitikus–digitális ősrobbanásában a totális differencia nyelvileg redukálhatatlan poszthumán poétikája férkőzik, ami egy spekulatív poszthumán kultúra felé vezet. Így a poszthumán líra a technológiai vagy kiberpozitív textualitás és a dehumanizált szubjektum közötti átfertőződésnek vagy mutációnak is tekinthető.

R. L. Rutsky tanulmányában a kibertér kiterjedését „az egész világon végbement meghatározhatatlan, de letagadhatatlan […] mutációként” ragadja meg.[4] Kerber poszthumán „stratégiai versprózájának” mutációs mechanizmusát a valóságot feldaraboló és fraktalizáló kód azon „emésztési folyadéka” működteti, amelyet Martin Burkhardt és Dirk Höfer a „digitális világpusztítással” kötnek össze.[5] A világpusztítás a dehumanizált lírai szubjektumból kiömlő hibridizációs folyamként értelmezhető poszthumán líra heterotopikus terében kreatív világépítésként is felfogható, amely nem kapcsolódik a Bildung eszményéhez, hanem sokkal inkább egyfajta spekulatív decentralizált mutációként értelmezhető. A Conquest oldalain letagadhatatlan módon tárul fel előttünk egy új poszthumán világ, amely azonban folyamatosan felbomlóban és átalakulóban van. Kerber poszthumán lírája a rombolásból új, roncsolt életet és rizomatikus szenzuális kiáradásokat, valódi „hetero­didaktikát” alkot meg, amelyben a költészet eltűnése és az eltűnés költészete elválaszthatatlanul összefonódik egy sajátos kettős mozgáson. Egyes szövegszakaszok megragadó lírai szépsége egyértelműen utóbbi irányába mutat, míg a szöveg másik részeinek angol kifejezésekkel, játékosan feldobott városneveivel vagy kódjaival és őrült képleteivel egyértelműen előbbi felé vezetik az olvasót.

A kortárs költészet nonhumán fordulata mégis ott megy végbe legdrámaibb módon, ahol a költészet eltüntetése ezen eltüntetés lírai érzékenységével és megindító szépségével találkozik. Az életen túli Kívüliség és az antropocentrikusan értelmezhető temporális és territoriális viszonyrendszereket meghaladó kapcsolatok átélését teszi lehetővé Kerber poszthumán művészete, amely a maga mutációs, kreatív anti-logikai stratégiai gyakorlatával bennünket is eltüntetve alkot meg egy lírai idegenséget vagy dehumanizált másságot, amely a kötet egészét átjárja. Az átélhetetlen átélésére szóló poétikai kísérlet ezért paradox módon sokkal inkább átélhető, mint elemezhető, hiszen a kívülálló kritikai pozíció megkonstruálásával éppen a kötet fent jelzett kiemelkedő értékeit redukálnám és a dezantropomorfizációs gyakorlatait rántanám vissza a kritika szűkös eszköztárával.

Kerber és a Ccru törekvésének kapcsolatát jobban megérthetjük Mackay és Brassier egy, a cyberpunk ellen-logikájára rámutató meglátásának felelevenítésével is: „a gépiesen repotencializálódott numerikus kultúra egybeesik egy nomád háborús géppel”.[6] A Conquest virtuális világtörténelme egy decentralizált, non-lineáris időben játszódik különböző stratégiai játékok kaotikus helyszínein, valamint játékgépek képernyőjén kibontakozva, megalkotván a poszthumán realista mágia újszerű nyelvi alakzatait, miközben a háttérben egy fenyegető nomadikus ütközet húzódik meg. Nem az emberből indul ki ez a változás — radikálisan meghaladja a technológia új poszthumán nyelvének hipertárgya az antropomorfikus struktúrákat —, és nem is egy pontosan leírható vagy elgondolható változással van dolgunk, hanem utalván Kroker könyvének címére, „a poszthumán jövőbe való kilépésekről”. Eva Horn az antropocén művészet lehetőségéről szólván egy „globális furcsásításról”, egy teljes plasztikus átformálásról beszél, amelynek feladata annak az előre pontosan nem látható transzformációnak a megragadása, amely az antropocén poszthumanisztikus horizontján végbemegy.[7] Nemes Z. Márió a kortárs fiatal költészet poszt-antropocentrikus fordulatáról szóló kiemelkedő tanulmányában összekapcsolja a poszthumán, a nonhumán, valamint az antropocén fogalmait, amikor a poszt-antropocentrikus esztétika poétikai és antropológiai tétjéről ír.[8] Teresa Heffernan szerint „ebben a poszt-apokaliptikus periódusban a valós berobbant, a szubjektum eltűnt, és a történelem, kultúra és az igazság elnyelődött és felemésztődött a szimulált képben”.[9]

A Conquest oldalain egy, az antropocén során feloldódott, a technológia által teljesen befolyásolt térszerkezet villan fel, amely mégis radikálisan különbözik bármilyen e világi territóriumtól: „A nagyvárosokban villódznak a hirdetések. Felépült a NOTRE DAME SALT LAKE CITYBEN. Körönként több vallás, negyven misszionárius. Polytheism was founded in CANADA. Felépült a ZEUS STATUE PÁRIZSBAN.” (25) McKenzie Wark Hacker Manifestója alapján Kerber Balázs művét a dehumanizáció és a poszthumanitás kíméletlen erejéből szétrobbanó, kreatív rombolásból megmaradt darabok meghekkeléseként is értelmezhetjük, amelyben játék avatárokhoz hasonlóan a lírai nyelv is új szintekre és korábban nem tapasztalt képességekre, minőségekre tehet szert. A meghekkelt karakterek és világtöredékek a poszthumán líra plaszticitásán, valamint a spekuláción keresztül alkotnak valami egészen egyedülállót a Conquest lapjain. Az elképzelhetetlen eljövetelének spekulatív megközelítése — egyben különleges, eddig feltérképezetlen szökésvonalat megnyitva — a lehetetlent is lehetségessé teheti. A kötet értékeinek feltárásához egyértelműen a berozsdásodott fogalmi és gondolkodási struktúrák megbontására és a költészetről alkotott hagyományos nézeteink meghekkelésére van szükség. Kerber kötete rámutat, hogy meg kell nyílni a fennálló kontingenciák és nem teljes összeállások sokszor önellentmondó heterogenitásának, hiszen „a spekuláció nem más, mint ezen eredendően porózus, nem totalizálható adottságokkal való játék”.[10] Ezt a spekulatív meghekkelt líratechnikát és poszthumán kreativitást testesíti meg a kötet utolsó, A Nagy Termelő című fejezete, amely akár az egész mű mottójaként is szolgálhatna. Gombnyomásra zárójelbe rejtett új vidék nyílik meg, amelyet mágikus neon légfal szegélyez, folyamatos felsorolások és a dolgok realista mágiáját felmutató leírások alkotják. Kerber művében egy absztrakt adatbázis-logika keveredik egy végtelenül spekulatív és játékos cyberpunk anti-logikával, amely egy poszthumán virtuális teret nyit meg, amelynek felfényléseiben, kiterjedéseiben, nomád harctechnikáiban elmerülhet a lírai nyelv. A poszthumán lírában a valóságon és a rögzített jelentésen túllépő virtuális kiterjedés elbizonytalanító, önmagába csavarodó jellege villan fel, miközben az olvasó is elmerülhet „a köztünk és a világ dolgai közötti, klikkelés alapú konfigurációk” heterotópiájában.[11]

 

[1]  A poszthumanizmus különböző irányzatainak bemutatásához és a fogalom megértéséhez lásd: Horváth Márk – Lovász Ádám – Nemes Z. Márió: A poszthumanizmus változatai. Ember, embertelen és ember utáni, Prae, Budapest, 2019.

[2]  Arthur Kroker: Exits to a Posthuman Future, Polity Press, Cambridge UK és Malden, MA, 2014, 2.

[3]  A Ccru és Nick Land filozófiájának bemutatását lásd: Horváth Márk: A digitalitás paroxizmusa. Spektákulum, szimulákrum, kibernetikai állapot és a virtualitás hiperkaotikus okkultúrája, Savaria University Press, Szombathely, 2018.

[4]  R. L. Rutsky: High Techné. Art and Technology From the Machine Aesthetic to the Posthuman, Uniersity of Minnesota Press, Minneapolis, 1999, 1.

[5]  Martin Burkhardt – Dirk Höfer: Minden és semmi. A digitális világpusztítás feltárulása, ford.: Lénárt Tamás, Atlantisz, Budapest, 2018, 62.

[6]  Robin Mackay – Ray Brassier: Editor’s Introduction = Nick Land: Fanged Noumena. Collected Writings: 1987–2007, Urbanomic, Falmouth, 2011, 22.

[7]  Eva Horn: The Anthropocene sublime: Justin Guariglia’s artwork = Art, Theory and Practice in the Anthropocene, szerk.: Julie Reiss, Vernon Press, Wilmington, 2018, 3.

[8]  Nemes Z. Márió: Kacsacsőrű-emlős-várás Kenguru-szigeten. A kortárs fiatal költészet poszt-antropocentrikus viszonyai 1., Prae, 2017/1. (Antropocén), 90–107.

[9]  Teresa Heffernan: Can the Apocalypse Be Post? = Postmodern Apocalypse. Theory and Cultural Practice at the End, szerk.: Richard Dellamora, University of Pennsylvania Press, Philadelphia, 1995, 171.

[10] Patricia Reed: Seven Prescriptions for Accelerationism = #Accelerate: The Accelerationist Reader, szerk.: Armen Avenassian, Urbanomic, Falmouth, 2014, 526.

[11] Dominic Pettman: Infinite Distractions, Polity Press, Cambridge, UK és Malden, MA, 2015, 35.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.