friss műút

-ról, -ről

Kószó Ádám

Kószó Ádám

1997-ben született, Budapesten él, jelenleg pszichológiát hallgat az ELTE-n.

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Próza

Kószó Ádám: Prózák

2019. november 29.

sorozatgyilkos

őt ismerem, mutat az egyik férfi a tévére, amiben éppen arról beszél a híradós nő, hogy kivégeztek egy sorozatgyilkost, majd elmondja, hogy hány áldozatról számolt be a tettes maga, és ebből mennyit bizonyított rá az ügyészség a haláláig. előbbi tíz, utóbbi hét, hencegős, mondja egy másik férfi, az előbbi barátja. együtt jöttek le a kocsmába, hogy megnézzék a meccset, mert otthon egyikük se tudja, a csatorna financiális okok miatt nem került be a szolgáltató kínálatába.
és honnan ismered, kérdezi a barát, hát tudod, válaszolja a férfi, a szomszédban laktak, az anyja tanító volt az iskolában, az apja a városban dolgozott futószalagmunkásként, utána meg ivott, aztán tudod, verte őket, biztos ez is benne van, hogy ilyen lett. de nálatok mindenki ivott, mondja a barát, aztán a többi mégsem lett sorozatgyilkos, erre a férfi, hogy bazmeg, mert te pesti vagy, nem kell azt gondolni, hogy vidéken mindenki alkoholista, jó, reagál védekezésképp a barát, de te mondtad, hogy a fél falu folyton részeg volt, jó, mondta elgondolkozva a férfi, de a fél falu az mégsem az egész. amúgy meg, folytatja, mindenkin meglátszik azért, például a másik szomszédunk, a sári, amúgy nagyon jó csaj volt, na ő öngyilkos lett pár éve, mások inni kezdtek, én például két éve járok pszichológushoz, komolyan, kérdez vissza a barát, igen, feleli a férfi, és jó, jön az újabb kérdés, erre a férfi meg, hogy hát járok még, nem.
aztán elkezdődött a második félidő, a hátrányban lévő csapat cserélt, az edző egy védő helyére hozott be egy támadót, na végre, mondta egy hang a kocsmában, nem kell itt szarakodni, majd a következő húsz percben a csapat még kapott három gólt, négy null lett a vége. hallod, böki oldalba a barát a férfit, mesélj már arról a fickóról még, tudod, akit a szünetben mutattak, végül is olyan ritkán van ilyen, hogy valaki egy sorozatgyilkos szomszédjával ül egy pultnál. hát, gondolkozik el a férfi, átlagos volt, nem volt vele semmi különös, mármint ezt úgy értem, hogy voltak balhéi az iskolában, verekedés, intők, de kinek nem. egyébként a gimnáziumig egészen jóban voltunk, ő két évvel idősebb, szóval előbb került el a faluból, először egy városi középiskolába, majd valami balhéja miatt nevelőintézetbe tették, akkor szakadt meg vele a kapcsolat is. arra emlékszem még, hogy kisebb korunkban volt, hogy együtt mentünk a patakhoz, aztán fogtunk békákat, amiket felboncoltunk, később biosz órán még jól jött ez a tudás, a tanár le volt nyűgözve, milyen rutinosan nyitom fel a kis zöld állatot. még annyi, ami eszembe jut, hogy igazából nem az apja volt az apja, mármint nem az a férfi volt az apja, aki nevelte, vagy hát az ő esetében inkább kiabált vele meg olykor verte, de nem úgy, ahogy a legtöbb apa, hogy kézzel, hanem ahogy a filmekben, hogy szíjjal. szóval hogy a nőt, aki az anyja volt, megerőszakolták tizenhét évesen, ő persze el akarta vetetni, de hát a törvény az törvény, szóval megmaradt. ú, bazmeg, mondja halkan a barát, majd rövid csend után folytatja, hogy tudod, az a furcsa, hogy akik az abortuszt ellenzik, azok a halálbüntetést nem. bár végül is, teszi hozzá, a disznót is előbb hizlalják, és aztán vágják le.
milyen lehet a szüleinek lenni, gondolkozik el a barát. hát nem tudom, mondja a férfi, mikor kicsi voltam, anyám azt mondta, hogy akkor is a gyereke lennék, ha embert ölnék, persze ezt úgy mondta, hogy nem öltem embert, a békákról sem tudott. meg anyám mást is mondott, például, ha buzi leszel, kitagadlak, mondja az anyja hangját imitálva a férfi, aztán pár éve az öcsém bevallotta, hogy meleg, majd alig telt el egy év, és már újra beszéltek anyámmal. pont a nagyapám temetésén voltunk, mikor kibékültek. mégsem hiába halt meg az öreg, ha akkor nem fullad bele a fürdővizébe, lehet, máig nem áll szóba egymással anyám meg az öcsém. hát nem tudom, mondja a barát, ha az egyik gyerekem megölne egy rakás embert, én biztos kitagadnám.
zárás, mondja a csapos, a férfiak felállnak, viszlát, mondják, a kocsma előtt elválnak egymástól, a férfi lakása alig néhány percre van gyalog. miután hazaért, levett a polcról egy fényképalbumot, a portól köhögnie kellett, majd leült a kanapéra, többször átfutotta, látszott rajta, hogy keres valamit. az egyik oldalnál megállt, és kivett egy képet, rajta két kisfiú ül a patakparton, a kisebbik kezében egy békával. olyan fél percig nézhette, majd megfordította, a hátoldalán kék tollal felirat: öcsi és bátyó, 1980.

 

ötven

most volt húsz, most volt harminc, de tényleg most volt negyven, erre gondolt a nő, miközben alapozót kent magára a fürdőszobában. fél nyolc, indulni kell, a táskájában kotorászik, megvan-e minden: víz, zsebkendő, irattartó, pénztárca, toll, notesz, telefon, kézkrém, alapozó, tükör (ami egyben fésű is). kilép a gangra, a kulcsával zörög, lassan négy hónapja él ebben a lakásban, de még nem jegyezte meg, hogy a lila jelölős kulcs tartozik a hevederzárhoz, még anno a férje mondta neki, hogy azt használja.
nem otthon ez, mondta egy kolléganőjének munka után, közben a gőzölgő kávéját kavargatta. az otthon az olyan, amiben élet van, tudod, hogy gyerekek láb alatt, férj a kanapén, kutya az udvaron. a kolléganője ezt nem tudta, egyedül neveli a tizenöt éves fiát egy negyven négyzetméteres albérletben a keleti pályaudvarnál, és úgy látja, hogy a gyereke egész nap a szobájában ül, a monitort bámulja, mikor a munka után hazaér, hall valami dünnyögést a fiú hangján, de az egyetlen általa ismert köszönésre sem emlékezteti. sose volt férje, a gyerek apja egy spanyol férfi, akivel úgy tizenhat éve mallorcán találkozott, a nő huszonkettő volt, és úgy gondolta, hogy ami mallorcán történik, az ott is marad.
a nőt, aki az otthonról beszélt, egy éve hagyta el a férje, éltük az életünket, aztán jött az a fiatal csitri, a férfi meg, tudod, hogy működik, megy a farka után, így foglalja össze ezt az időszakot, ha megkérdezik, miért. a férfi otthagyta a házat a feleségnek, nem akart pereskedni, csak a valóban fiatalabb nővel lenni minél előbb. mikor kettőt élt egyidőben, úgy mesélt a házasságáról a barátainak, hogy a nő, akit elvettem, és akivel a konyhában találkozom munka után, semmilyen közös halmazt nem mutatnak. és az hagyján, hogy külsőre, ez ilyen, nem tehet róla, persze közben azt gondolta a férfi, hogy igenis tehet róla a nő, hogy felszedett néhány kilót, meg hogy nem heti kétszer, hanem inkább kéthetente egyszer mos hajat, néha a vendégfogadás előtt sem, szóval belsőre is, mióta elmentek a gyerekek, szinte depressziós, pedig itt lehettünk volna mi, végre ketten, de ő meg folyton, hogy mikor jönnek már haza.
tudod, mondta ismét a nő a kolléganőjének, úgy van ez, hogy az ember érzi, hogy valami baj van, de nem gondolja, hogy tényleg vége lesz. tudtam, hogy nem a miénk a legjobb házasság, hogy vannak problémáink, de nem lehet folyton az egyik a másikkal, huszonöt évig összekötve a csuklónknál, érted. meg persze a szex sem volt már olyan, tudod, a test megváltozik, az enyém is, az övé is, az idő során felszedett jó néhány kilót. pár hónappal azelőtt, hogy elváltunk, elkezdett sportolni, megörültem, végre, mások férje sportautót vásárol, az enyém elkezd az egészségére figyelni. később persze rájöttem, hogy a kis csitri miatt.
szerinted lesz nekem még valakim, kérdezte az elvált nő a másikat, az meg úgy tett, mintha nem értené, hiszen nézz magadra, mondta, nem is tudja miért, hiszen ha a nőre nézett, jogosnak tűnt a kétség. az ötvenes pasik, folytatja a kétségbeesett nő, már foglaltak, vagy éppen valami fiatalt kergetnek, valami húszast, vagy ha szarabbul néznek ki, harmincast, vagy tudod, már meghaltak, a statisztikák szerint legalábbis előbb, mint mi, nők. a másik nő ezt tudta, az apja ötven se volt, amikor tüdőrákkal diagnosztizálták, onnan számítva egy év múlva meg is halt, a kemoterápiára menet elütötte egy kisbusz. ha van isten, biztosra ment.
néha csak ülök a konyhában, folytatja elkeseredve a nő, és azon gondolkozom, mikor ment el az élet, a ház, a férjem, a gyerekek, tegnap még mind megvolt, ma meg már egyik sem. hová lett az arc, amin nincs ennyi elfedni való, a bőr, ami feszes. utálom ezt a lakást, közben az arcán elkezdtek folyni a könnyei, de a házban is csak az üresség meg az emlékek vártak este. meg, teszi hozzá, fenntartani se lehetett, minek is, porszívózgattam hétvégén a szobákat, amikben senki se él, semmi értelme.
így ültek a kávézóban, a síró nő még a felét sem itta meg a kávéjának, a kolléganő csészéje már egy ideje üres. utóbbinak rezgett a telefonja, vissza kellene mennünk a cégbe, mondta, bent hagytam a lakáskulcsom. fél hét múlt néhány perccel, visszasétáltak a munkahelyre, el a porta mellett a folyosón végig, az irodához értek, ahol a kollégák láthatóan várták már őket, mind hangosan egyszerre: meglepetés, kezükben egy-egy betűvel, kiolvasva: HAPPY BIRTHDAY. a nő pedig a kisírt szemével nézett végig rajtuk, immáron ötven év tapasztalatával imitálta a mosolyt, és mondta, hogy köszönöm.

 

Szólj hozzá!