mint az az ELJÖVENDŐ IDŐK nevű szobor, amely hajdan a nyilvános parkban díszelgett, bronzból vagy patinás rézből kiöntött óriás, akin a galambpiszok szeszélyesen csordogáló patakokban folyt le, patakzott a válláról, a fenekéről, a combjairól, mintha csak arra lett volna kárhoztatva, hogy szakadatlanul kén- és ürülékesőben meztelenül, szemérmetlenül és feketén a gyerekek kiáltozása és a madarak távoli lármája közepette hajtson végre valami titáni és tökéletesen fölösleges munkát, kalapácsütésekkel keményen csépelve egy nyaláb kardot mondjuk, amelyet a bal tenyerében szorít össze, féltérden egy sziklára illesztve, amely üllő gyanánt szolgál és amelyen a kovácsolt és félig megolvadt pengék már kezdték egy ívelt, hajlított ekevas formáját ölteni …
(Claude Simon: Történet [részlet], ford.: Romhányi Török Gábor, Holnap Kiadó, 1998, 170-171.o.)