Versek

Marosi Andrea versei a legutóbbi Műútból

Egy nő, kétszer

Én és én
kétszer találkoztunk elsőnek.

Észre sem vettem, de
elsétáltam mellette.
Az övéi mind
kiszúrták az enyéimet.
A habcsók, fehér testemet,
mindkét lábamat,
mellemet.

Goromba arcüregű nő,
faképű,
színevesztett jellem.
Megrázkódtatás ez, olyan
nevetés keltette,
afféle
lelki szükséglet.

Mégis sértett a lüktetése,
az unott szemgolyója,
mi körül hiába keringtem,
hiába,
csak a hetek teltek el így
ebben a rohadt,
kitágult
hiábavalóságban.

Utcalakó, elveszett cukorbaj,
mélyre vágott zsebekkel,
ott, alul
a nedves posványban.
Mégis zuhantam lépésére
ostobán,
kettőről az egyre.

Elhittem, hogy velem együtt
minden
csak rá lett kényszerítve.
Túlzottan belém száradt,
még ragad,
éget.

 

Ifjú és hajadon

A méh vándorol.

Provokál.
                   Kikaparom.
Kanállal, aztán veszek
egy cukorbonbont.
Provokálok.
                        Szédülök.

Nyakam köré szorosan
egy harisnyakötőt.

Délre szép leszek.