Az ország, hová visszatérek,
a szétesés szélén áll.
A határ szántása megéget,
számból kicsordul a nyál.
Letört kiflivégnyi boldogság
szárad a földre esve,
dobozos tejet kínál hozzá
a felszolgáló este.
Régi idők tűnnek semmibe,
nem kalandvágyból indul,
kinek oda el kell mennie.
A jövő régi, nincs új.
A kiflit beáztatjuk tejbe,
aztán megszórjuk mákkal,
hogy földes, senki meg ne sejtse,
nyomja csak el a mákzaj
a sár együgyű mormogását.
Vannak szebb világok is.
A kíváncsi a múlton átlát,
de időt rá nem szakít.
Az országot, hová betérek,
szétesés tartja egybe,
a rémálom végre felébred,
s bámul a kiflis tejbe.
/2007/
(Vörös István: A kifli országa. in: Édes hazám, Magvető, 2012, 164.o.)