Prózák

Vidéki Bianka prózái a legutóbbi Műútból.

Lángos

Idén nem megyünk nyaralni. Valami gond van a műtrágyagyárban, aminek apám a főmérnöke. Kárpótlásul minden szombaton kijövünk a városi strandra. Mindjárt az első alkalommal óriási cirkusz lett, amikor közöltem, hogy én ugyan nem fogok fürdőruhára vetkőzni. Hálátlan disznó vagy, mondta anyám. És önző, toldotta meg apám. Duzzogva gubbasztottam a Misi mókusos fürdőlepedő alatt egész nap.
Mostanra beletörődtem sorsomba. Az osztálytársaim ebéd után járnak ki, a kötelező úszást igyekszem délelőttönként letudni. Dühödten rovom a hosszokat fel-alá a sportmedencében, örömet szerzek édesanyámnak és édesapámnak.
Harminc hossz után görbe háttal, karomat mellkasomon összefonva loholok vissza a nyárfa alá, és hasra vágom magam az árnyékban. Ez új, erre még nem kellett figyelnem előző nyáron. Te, Lados, jött oda hozzám aztán az év elején Gyimesi Robi gyanúsan barátságosan, asszem, elfelejtetted fölvenni a melled. Azóta napjában kétszer mérem a mellbőségemet, nem mintha bármit segítene.
Apa tollasozni hív, rázom a fejemet. Nem vagyok dedós, hogy a szüleimmel játsszak, fürdődresszben ugrándozni meg végképp nem fogok.
— Tavaly még szeretted, Maki — mondja megbántottan. Legalább ötszázszor kértem, ne hívjon Makinak. Pláne, ne mások füle hallatára. Rettegve várom, mikor terjed el a suliban, hogy a Ladost a saját faterja is lemajmozza.
A hangszórókból ordít a Brádőr Luji Luji Luji. Izzadságcseppek gördülnek az orrom hegyéig, a gyékény mintát nyom a combomba. Két könyvet hoztam magammal, nehogy úgy járjak, mint múltkor, amikor már délre kiolvastam a Sipsiricát, és a következő öt órában számolgathattam a pattanásaimat.
— Egy jó fokhagymás lángos? — ezt apa minden szombaton megkérdezi. A lángos, a rántott húshoz, a tojásos nokedlihez és az összes édességhez hasonlóan, tiltólistás. Nem csak mellem nincsen, derekam se. Utálkozva pillantok fel apára. Vigyorog, aztán megy, hogy rézszínűre sült keszeget és főtt kukoricát hozzon.
Fájó szívvel lemondok a Leó jégrémről. Anya körtét nyújt, kell a vitamin. Csurog le a ragacsos lé egészen a könyökömig. Kicsivel távolabb két bés lány összehajolva vihog, nyilván rajtam. Nem könnyű az igazgatónő gyerekének lenni.
Lopva nézek keresztrejtvényt fejtő anyámra. Az iskolában bálnának nevezik a háta mögött. Badarság, mondta apa, amikor egyetlen egyszer megpróbáltam vele beszélni erről, anyád úgy szép, ahogy van.
Hangyák gyűlnek a körtecsutkára. Ujjammal elnyomom az egyiket, nem sikerül, potrohát bénán húzza maga után. Kíváncsian figyelem vergődését. Le kéne csapnom, jár a fejemben, mielőtt elfordulok.
Gizi néni, a nyugdíjas orosztanár, anya volt főnöke kacsázik felénk: — Hát a kislány miért nincs a vízben? — harsogja messziről.
— Szégyelli a testét — nevet anyám. Ezzel az erővel a megafonba is beszélhetnének. Érzem, hogy az összes vér az arcomba áramlik.
A szüleim szerint túl sokat foglalkozom a külsőmmel. Pedig jövő évben felvételi, ha nem jutok be a városi gimnáziumba, akkor csak az egészségügyi szakközép marad. Majd cserélheted, fiam, élethosszig az ágytálakat!
Pedig igazán nem ezt látom tőlük, őket a külsőségek hidegen hagyják, hallom a háttérben anyám hangját. Ideje lenne észrevennem: az életben nem a testi adottságok számítanak. Apám a csíkos kempingszékből buzgón helyesel, jó volna, ha a belső értékekre figyelnék. A szépség mulandó, a tudás az, ami örökre megmarad. Erősen a szám szélébe harapok, hogy ne fakadjak sírva.
Itt van például a kabinoslány, szónokol tovább anya. Hajni a tanítványa volt, de nem vette elég komolyan a tanulást. Aztán mire ment a csinos külsejével? A középiskolából másodikban kimaradt, azóta hét közben a gyárban takarít, nyári hétvégéken meg az öltözőszekrények kulcsát osztja a nálánál szerencsésebbeknek.
A fogszabályzómat piszkálom. A filmsztárokat leszámítva Hajni a legszebb lány, akit valaha láttam. Nem számít a kitűnő bizonyítványom, vagy hogy mennyi édességet hagyok ki, sose lesz olyan alakom, mint neki.
Megérkeznek Gyimesi Robiék. A füzek alá telepednek, háttal nekünk, nehogy köszönniük kelljen. Maráth Tibi gondosan fának támasztja osztrákból hozatott BMX-ét, Veress Ati a krokodil matracot pumpálja. A Böjti-lányok flitteres kétrészesben vannak, és senkivel nem jött szülő.
— Miért nem mész az osztálytársaiddal játszani? — nyaggatnak apáék. Semmi értelme magyarázni: — Olvasok — közlöm inkább ingerülten.
— Mit?
Válasz helyett megbillentem a könyv borítóját.
Büszkeség és balítélet — olvassa fennhangon anyám. — Azt én is nagyon szeretem — mondja elismerően, és visszafordul az újságjához.
Apa nyújtózkodva áll fel, játszik egyet a Kareszékkal, jelenti ki. Anya lemondóan sóhajt, ha keresztapámmal egy asztalhoz kerülnek, órákig nem vesszük ki a kezükből a kártyát.
A hőségtől remeg a levegő a poros fűcsomók felett. Vidám sikongatás jelzi, a nagymedencében beindították a hullámot. Bennet-ék megpróbáltatásai nem kötnek le, elnyom az álom.
Labdapattogásra riadok, anya felnéz a Nők Lapjából:
— Keresd meg apádat! Elmúlt négy óra, mennünk kéne.
Törölközővel a mellemen, morogva tápászkodom.
Apa nem ultizik Karesz bácsiékkal a büfénél, és nincs a termálmedencében sem. Az öltözőkhöz kanyarodom, hiába. Sehol a kabinoslány, hogy megkérdezhetném, odabent van-e apám. Teszek egy kört a homokos focipálya felé, néhány nyolcadikos rúgja csak a bőrt a fülledt melegben. A gépház környéke üres, a parkolóban sincs egy lélek se. Tanácstalanul forgatom a fejem.
És akkor a strand bodzával benőtt sarkában, a régi palacsintasütő lakókocsiban meglátom apát. Szorosan a kabinoslány hátához simul, karja eltűnik a derékig gyűrődött fehér kabinos köpenyben.
Szarkák veszekszenek a mérleghinta tövében. Egyszerre viszket minden szúnyogcsípésem. Vissza kéne mennem a könyvemhez.
Közelebb sétálok. Apa arcát Hajni nyakába fúrja, bal keze a mellén. Ütemre ring a lakókocsi. Valahol távolabb hüppögve bőg egy kiskölyök.
— Mégis ennék egy lángost — mondom a szükségesnél nagyobb hangerővel.
Összerezzennek. A kabinoslány a szája elé kapja a kezét, aztán minden mozdulatlan. Majdnem felnevetek. A medencék felől kiáltásokat és vízcsobbanást hoz a szél.
— Pompás — nyögi ki nagy sokára apám.
Darázs zümmög a vállam körül, csípi a szemem a verejték. Hé, szexi lány!, énekli Zoltán Erika. Kihúzom magamat.
— Akkor adsz pénzt lángosra? — kérdem sürgetően.
— Mi? Ho-hogyne. Persze — apa hangja kongó, idegen, és gyorsabban is beszél, mint szokott.
Az övtáska a pulton, karnyújtásnyi távolságon túl. Hogy elérje, ki kéne bújjon Hajni háta mögül. Kínjában fejével a táska felé int: — Vedd el magad, Maki!
Méltóságteljesen a pulthoz lépdelek, és kikeresek két fémpénzt: — Magdi — javítom ki közben apát. Mintha nem magyarul beszélnék, értetlenül mered rám.
— Mag-di a nevem. MAG-DI — szótagolom türelmesen, mint valami visszamaradottnak, apa meg bólint végre, megértette. A kabinoslány szeme egyre a pulton. Elégedetten fordítok hátat.
Három lépés után megtorpanok, vállam fölött nézek rájuk: — Ja, anya üzeni, hogy indulunk.
A büfénél kivételesen alig állnak. Szól a Lambada, sóóóranduszifoj. Kedvem támad táncra perdülni. A mellem legalább két centit nőtt. Csípőmre kötöm a törölközőt.
Lobog a zsírpapír a kezemben, ballagok vissza anyához. Rágom a lángost, mintha üvegtáblát őrölnék a fogaimmal. A kiszáradt tészta karcolja a torkomat, meleg olaj tapad a szájpadlásomhoz. Képtelen vagyok nyelni, mégis újabb és újabb falatokat harapok kétségbeesetten.
Még négy szombatot kell kibírnom iskolakezdésig.

 

Elfekvő
 
A Fatmagült nézi, amikor hazaérek. Átkapcsolok a teniszre, meg se rezdül a tekintete. Míg apám velünk lakott, legalább emberközelben volt a lét. Kinyírlak benneteket, üvöltötte esténként, és ettől valahogy közünk lett egymáshoz.
Rendszerint nem törődtünk apámmal, amíg a szögbelövőt elő nem vette. Akkor az intarziás szék segítségével beszorítottam a hálószobába. Anyám közben számos rejtekhelye egyikéből előkotorta a kulcsot. A záráshoz mindketten kellettünk. Nem vállunkkal, egész felsőtestünkkel toltuk az ajtót. Hallottuk, ahogy a túloldalon apám apró szögeket lő a préselt falapba.
Férfiszépségversenyt reklámoznak a Davis Kupa szünetében. A kamera elidőzik az olajtól csillogó hasizmokon, narancsbarna bicepszeken. Hogy apám tulajdonképpen egész jóképű, csak későn tudatosult bennem, akkor, amikor a zongoralábú szeretőjével eljöttek a nálunk maradt holmijaiért. A szerető két óriási, kék ikeatáskába pakolta apám személyes tárgyait. A Tom és Jerry első részeit ismételték, apám leereszkedett anyám mellé, a karfára. A képernyőre meredve dirigálta a költözést. Szerettem volna, ha a szögbelövőt meghagyják nekünk, de nem volt ötletem miként adjam a tudtukra. Végtére is apámnak olyan kevés tulajdona volt.
A négyesen szakácsműsor megy, ha éppen nincsen egy sorozat se, anyám ilyeneket néz. Nem értem miért, mert sohasem főz. A hűtőszekrényben enyém alulról a harmadik polc, meg a jobboldali műanyagrekesz. A repedt. Ha nem jut el a boltba, az én polcomról lop. Szem paradicsomot, szelet sonkát. Azt hiszi, nem veszem észre.
Hanyatt dőlök a kanapén, megkeresem a nagyfilmet. Az ajánló romantikus kriminek hirdeti; a szőke, molett főhősnő sorozatgyilkossal randevúzik. A kolléganőim szerint a délelőttös portás néhány ezer forintért és egy vacsoráért bárkivel elmegy. Nem nekem mondták, egymás között beszélték. A portás tonhalas szendvicset evett virágmintás szalvétából, amikor odamentem hozzá. Ült a kis kalitkájában, én meg derékban meghajolva suttogtam befelé az üveglapba vágott ovális nyíláson. Állkapcsa mozdulatlanságba dermedt, kidülledő hüllőszemével végtelennek tetsző ideig méregetett. A halszag facsarta a gyomromat. Nem érek rá, mondta végül, és folytatta a rágást.
Dokumentumfilm kezdődik a tizenhetesen, Élet a krónikus belosztályon. Anyám belesüpped a fotelbe, évtizedeken keresztül apám ült benne, anyámnak nincs választása, kénytelen felvenni az apám préselte formát. A képernyőn egymás után halnak meg az öregek, egy filmsztárkülsejű lelki gondozó vigasztalóan duruzsol.
A Híradónál állapodok meg, közeledik a szeretet ünnepe, mondja a szakállas bemondó, én meg, hogy idén ne vegyünk fát, minek.