Vasárnap
Behajtott ablaktáblák mögött,
nyirkos frissességben,
a pizsamára nadrágot húzok, pulóvert,
és ajtót nyitok a szélben megdőlt nádra,
a nap nedvesen pislog.
Az almafán piros cseppekben dagad a pára,
a gyíkok még kövek alatt, dermedten
várják, míg a köd lassan eltűnik,
tíz felé előbújnak, mikor
észreveszem, nincs kenyér.
És rajtam két pulóver, júliusban,
tizenkét fokban,
az asszonyok között még így is keskenyen, félig
a sorban, bom dia, mondják, bom dia felelem.
Mélyre nőtt öregek, szélben, hidegben,
víztől koptatott, barázdált kövek, rám mosolyognak,
a turista.
Leginkább sehogy sem szólítanak.
A felszálló ködben a nap megremeg,
a veknis kocsi megérkezik,
az utcára lapos árnyékot húz,
szemközt a kávézóból Fatima integet. Tudo bem?
Minden a legnagyobb rendben,
a teraszon kávé és pastel de nata,
vasárnap reggel, Azóiában. Füvet vágok,
naponta húsz perc,
centivel kezemben méretre igazítom,
babra munka. Ezerkétszáz másodperc, vagy több,
nem tudom, fekszem a kertben,
közelről bámulom, ahogy a fűszálak elhajolnak.
Gondoltam, rég értem,
itt az emberek csak kényelmesen,
mint aranyhalak az akváriumban,
homályos vízben mozdulatlan
lebegnek,
a lassúlás elkerülhetetlen.
Saudade, ismétlem, miközben mérem a változást,
és látom magam a Múzeum körúton, február végén,
kilépek a Központiból, hónom alatt portugál-magyar szótár,
az ereszről váratlan lecsúszó hótömeg az orrom előtt puffan.
Budapest leesett, kisebb nagyobb darabokban,
mint ház faláról a vakolat, lehullott rólam,
nem maradt más, mint habarcs és tégla.
Hézagos lettem, bőröm alá világít a nap, átfúj a levegő,
kilencvenhét százalékos páratartalom,
impregnál.
Az egyik pulóvert leveszem, nyújtózom,
lábamra könnyű vásznat terítek,
és a rövidre húzott napernyő árnyékában,
a sapka és a napszemüveg közötti szűk sávban figyelem:
a víz jön-megy, habot hagy
a szélben,
remeg a levegő,
mellettem a sziklafalon az öttagú gyíkcsalád,
napoznak,
miközben a víz jön-megy, ütközik,
lomhán emelkedik,
a szörfös hirtelen deszkára ugrik, pont mielőtt
lapozok,
nem több, mint három óra, gondolom, amit a parton töltök,
a víz jön-megy, a homokban elmerül,
a homok a vízcseppekre tapad, magába zárja.
Homokszemcsék hajamban, lábujjak között,
póló alatt, a cipőben, nadrág zsebében,
ingujj hajtásában,
tapad a sóval, nem fürdöm le.
A pulóvert visszaveszem, tapad
a só, nagyszemű, karcol,
ahogy morzsolom. Ebédre
fokhagyma, rák, koriander és olívaolaj,
a teraszon terítek, széklábak között gyíkok,
cikázik az öttagú gyíkcsalád.
Kinyitom a bort, a kertkapun leesik a kallantyú,
Theo és Mirtill.
Ülünk hárman az almafa alatt.
Estére megjön a szél, pulóvert veszek,
beszedem a ruhákat mind, a lepedőket,
mielőtt a felhő, a mi felhőnk, ismét a kertbe lépne,
szorosan Theo mellé fekszem, lábunk között a villanymelegítő berreg.
Behúzott ablaktáblák mögött melegítjük az ágyat,
és öt perc után, de az is lehet, hogy órák múlva,
langyos párában, Azoiában,
félreálmodom, és a gyíkok eltűnnek.
Rekonstrukció
A kertkapun leesik a kallantyú,
hallom, zörren, egyszerűen bejött,
hallom, nem köszön, bekukucskál a nyitott ablakon,
nézi a bevetetlen ágyat, a bugyikat,
oldalt a függesztett karnisról férfiingek lógnak, zakók,
remélem, látja,
van, hogy kettőt is egymásra akasztok, a sok vasalt ruhát mind,
a bizsukat remélem nem veszi észre,
de a szőke parókát az ágy végében, közel az ablakhoz, biztosan,
s nem értheti, egy ilyen öreg házban marilyn-paróka,
talán eltévesztette a címet, mégis tovább kukucskál a napsütésben,
most a behajtott konyhaablakon,
hiába,
az ablaküveg tükrében csak sejtheti a képen a kakast és a kapirgáló tyúkokat,
tűzhelyen lábas, két napja odaégett a vacsora, az asztalon három pohár víz, négy,
fél doboz cigaretta, olívaolaj, citrom a konyhapulton, és só a teáskannában,
biztosan megzavarná,
a pepita mintás kövezetet, talán látja, és közepén a fél pár papucsot,
végre kilépek a teraszra, és látom, nem visel cipőt.
Nem visel cipőt,
így nem léphet a nappaliba,
nem bámulhatja a tálaló felett a pásztorlányt, se a tehenet,
mit bánom én, bár a rajzot megmutatnám,
tölgyfa asztalon papírok szanaszét, könyvek, számítógép,
fal mellett kínai faláda, a földön apró porcelán csetreszek, mindenhol,
az emeletig el se jutok, sietve ablakokat zárok mostantól mindig,
a kertkapun keresztbe vékony vasrudat fűzök,
párnám alatt konyhakés,
pedig rákiáltottam, takarodj,
s miközben hátrált kifelé a kertből, zokniban,
mégis magával vitte a házat.