Versek

Demény Péter versei a legutóbbi Műútból

El

Olykor ki kell
eresztenem az
őszt, ott motoszkál
a nyaramban, kikaparta
már a felét, sok
melankólia van bennem
amúgy is, bűntudat, rozsdás
szögek, nyálkás avar,
hát menjen csak, amíg
el tudom küldeni, utána
már úgyis semmi,
reménykedik az
ember, hogy ezen múlik,
pedig múlik mindenképpen,
el.

 

Skorpió

Mindig magasba törekszünk,
az égben láthatatlanul üldögélő
és utasítgató instanciához
fordulunk, tőle kérdezzük,
amit kérdeznünk kell, és ő
nem válaszol —
de mi van, ha a mélybe kellene
mennünk, és a legidősebb cethaltól
megkérdeznünk, hogy miért vannak
előbb a bűnök, és aztán a boldogság,
miért muszáj megsértenünk,
megsebeznünk, elhagynunk azt,
aki belőlünk fakadt, hogy miközben
végre nyugodtan ülünk a Senki szigetén,
és mézet és tejet szürcsölünk,
mérget kaparjon belénk egy
fáradhatatlan skorpió?