emlékszem, ahogy bevonszoltak Brundisiumba, mit érzett a gerincem, a nyelvem és a körmöm minden egyes ujj begyógyult begyének tövén, hogy mit érzett a szent akarat, és hogy forrósodott a szöveg, titkos rejtekem, a hús remegő térközeiben, a cserzett bőr rovátkáiban, a kéz csempéjén, a nyelv és az íny és a fogak és a pillák minden rezdülésében, mert azt hitték, úgy hordom magammal, mint valami pajzsot, leírva, bekötve juhbőrbe merész kis énekem, de erről szó sem lehetett, csábító és éles és riadt, egyedi pillanat volt, amikor a bikafejű Augustus megkérte, hogy adjam át, mintha át lehetne adni, mintha nem adtam volna át korábban annyiszor,
Aeneas megy közben tovább, vonszolja testét előre, nyakában fonnyadt atyjával, a légmozgás szegényes, gondolataim ennek megfelelően ritkásak, esetlegesek, illuzórikusak és konkrétak egyszerre, olykor fájdalmasan idéznek fel valamit, ami nincs itt és nem is lesz többé, noha még ebben sem lehetek biztos, nincs kényelmesedés a véglegesség baldachinja mögött, nincs hűsítő ital a mennyei erdőségek torkában, a hipnózis ölében álom helyett csupán az emlékezet tériszonya, és azt, mintegy igazolva, a feledés,
itt meg kell álljak ismét, hogy kitérjek erre a rendkívüli férfiúra, Augustusra, akinek gondterhelt ábrázatát üggyel-bajjal láncolta össze sűrű és rövidre nyírt szemöldöke, akinek a szemében az értelem sárgás villogása mögött félreérthetetlenül lüktetett a gyűlölet, amely azonban nem szilárdult meg soha, nem dermedt jellemmé, lévén kereste méltó ellenfelét és tárgyát, amit a történelem megtagadott tőle, egy láthatatlan hídon összekötve önnön jövendője túlpartjával, a memorabiliák számlálatlan növekvő, kifogástalan áradatával, egy másik, eljövendő világgal, amely sosem történik meg, mert ahhoz, hogy megtörténjen, férfiakra volna szükség és hatalomra, egyetlen férfiúra és az ő birodalmára, ehelyett mi lesz ebből, illó vágyak fátyolvékony kupolacsarnoka, törékeny szándékok terméskőből faragott mauzóleuma, pillanatnyi mennydörgés, amikor a fény istene közbeavatkozik szorongva, és igazít valamit a költészet folyamából kitévedt jambusain, kijelöli netán utódait az égzengés bárányoktól körbeijedezett éji fövenyén, ahol átszakíthatatlanul tiszteli a csődület ostyákba burkolózó héroszait, a jámborság szerencsevadászait,
mert Brundisium, bizony, Hebronra nyílik, és ponyvákkal takarjuk magunkat kétezer éve és ponyvákkal takarózunk még kétezer évig, nem azért, amit Egyiptom sugallt, nem mintha az állam jámborsága vallott volna kudarcot a valóság ércfalán, bármilyen államé és bármilyen valóságé, nem azért, mert hőseink, Aeneas, immár partra szálltak nagy, zászlóvivő oroszlántermetükkel, a távolban halott nők zengik a szolgáló szeretet feltétlen énekét és csalódással teli panaszdalát, pontyoktól duzzadó tavak, szarvasokkal teli lugasok, ember nélküli táj fogad e határon,
ahol nem szakad meg a nemzedékek gondosan összefűzött sora, és ahol a bomba a kés a gépfegyver a szurony a falanxok lassú menetrendje és a könnygáz és a vakítóaknák és a szőnyegek és az oltárok szentségtartóinak méretével vetekedő robbanóanyagok tétovasága, örökös és elkerülhetetlen rossz időzítése nem jelent semmit sem, vagy egészen keveset csupán, patkók csattogását esetleg, a nép tiszteletére kirótt adók szükségessé vált megemelését, amely adó aztán nem a nép, hanem egy valósággal ellentétes hatalom kincstárát gyarapítja és hírnevét öregbíti,
és Aeneas, iszkol tovább az istenbarma, azt mondja, amikor elindultam, a kavicsok még nedvesek voltak az esőtől, csúszott rajtuk a gumitalpú cipőm és benne én is, vékonyka hájtömeg, szerény tok szerény reményekkel intettem búcsút a háznak, mert hosszú út volt előttem, ropogott a kavics, majd nemsokára csak a por és a homok fújtatva előre a porban és homokban a kavicsban, milyen oxigéndús végre a levegő
a kavics eltűnt hamar csak a por és homok maradt egyetlen hatalmas felperzselt tengeröböl néha látni vélem a peremét, de a távolságokat nem tudom megállapítani, térérzékelésem roncsolt és jelentőségét veszített tulajdonságaim egyike csupán, a tengeröböl kiszáradt ez egy világos megfigyelés, ilyenekből kellene még, hogy többé-kevésbé felmérjem az irányokat és távolságokat
homok szállt fölöttem mint a mákony éjjelenként, bár az éjjelek nem nyúltak hosszúra, olyankor aludni kellett, őrültség lett volna nappal aludni mozdulatlanul kitéve mindenféle mozgékony dolognak, amik jönnek ilyenkor feléd tűhegyes rothadó szuvas fogsorukkal, nem élő talán, dehogynem hiszen hogy lehet ilyen mozgékony ami nem él hogy lehet ilyen fenyegető,
a józsuafák és az olajfavirágok, a korai ébredés és a déli órák kínzó ékessége, ahogyan a termőföld megbocsájt dolgozóinak, eriggyetek pihenni, mindenki a ponyvák alá, mert én nem azt cselekszem, amit akarok, hanem a gonoszt cselekszem, melyet nem akarok, a bennem lakozó bűnt, sírja a föld és mérget terem, zokogja a nádas és az északi szél és a hullámok talpa kicsiny öblökben kikötőink bíborszínű éjszakái körül, a természet lázad ellenünk, felkel államunk ellen, egyúttal nemet mond önmagára, hiába annyi várakozás és segítség, hiába mondta el annyiszor, hogy Róma miatt létezik egyáltalán, hogy ezernyi, apró keze ezt az egyetlen, emberi kezet akarja szorítani, mint varrónő kezében a tű, fonja fel magát az emberi kéz gyalult süvegére, egy régi ország halványuló emlékének csipkeszegélyén, arctalan consulok riadt és kötelességtudó gesztusaiban, amelyek arra irányultak, hogy gyönyörködtessenek, anélkül, hogy kár essen bármelyikük ágyasában, unokaöccsében, feleségében vagy aranymajmocskájában, amelyet háziállatként tartottak selyemláncon, mint én egykor zarándokom, minthogy a rettegésre mindig kész nép megkövetelte az állatok behozatalát, és a tigrisek is többek voltak puszta látványosságnál és az atyai szigor távlatokat nem ismerő tükrénél,
mert a tigriseket olykor szabadjára engedték, helóták, jöjjetek, helóták, fussatok, hálásan borultak egymásnak az évszázadok, a történelmi szigor gondos felelősei megigazították hajtókáikat, és lefelé fordított tenyerük egyetlen rezdülésével adtak engedélyt a kegyetlenség mámorának, a börtönzés és kiszabadítás gyermeteg egymásutánjának pillanatnyi kielégülésére, a jog és azon keresztül Róma egyetlen délelőttig átörökölhető szellemiségének folytatására, hogy eszét vesztette nyomban mindenki, aki fegyverrel, vagy fegyver nélkül élt,
és Brundisiumból százezer város nyílik