Amit én csinálni akarok, csak egyedül álló embernek lehet megcsinálnia; az egyedüllétet azonban csak a legmélyebb hozzátartozásérzések által és után lehet megszerezni. Aki nem tudja, hogy mi lehet neki egy ember, hogy mi lehet egy ember egy másiknak — az csak magára hagyatva lehet, de sohasem szilárd, immár vágyódástalan, tudománynak termett egyedülvalóságban. Csak az mehet el gőgös-nyugodtan a felkínálkozó, hazug és kicsiny közösséglehetőségek mellett és teheti fel egész életét egy munka kockázatos sorsára.
(Lukács György: Levele Seidler Irmának. Berlin, 22. III. 1911. in: Lukács György: Napló — Tagebuch [1910-11] Das Gericht [1913], Akadémiai, 1981. 80.o.)