Éjféltájban Olga Robertovna felébredt. Két útitársa horkolt. Fent ütemesen csattogott valami, egy bőrönd kulcsa talán vagy valami csat himbálózott a levegőben a vonat mozgásától. Olga Robertovna hirtelen arra gondolt, hogy bizonyára butaságot követett el, amikor elszánta magát erre az utazásra. Még ha húsz évvel ezelőtt… de most már túlságosan késő, már öreg, élete végéhez ért, szülei rég halottak. Kit is találhatna ott? Az öregeknek nincs gyermekkoruk. Az öregek gyermekeik gyermekkorában élnek. De annyira makacsul hívták, leveleket, táviratokat küldtek… Különösen Nikulsin buzgólkodott. Nikulsin kedvesen viselkedett, de Olga Robertovnát mégis fárasztották a vele való találkozások. „Istenem, miért is egyeztem bele? — gondolta szomorúan. — Azt mondják, hogy nehéz ott az éghajlat, hirtelen változik a légköri nyomás…” Észre sem vette, hogy hazájára úgy gondol már, mint valami idegen országra.
(Jurij Trifonov: Nyári dél [részlet]. Ford.: Juhász Péter. in: Égtájak. Öt világrész elbeszélései. Európa, 1968. 528-529.)