— Cella nagyon sokat haladt nyár óta. Ugye, te is úgy látod?
Cella mintha nem is hallaná anyja dicséretét. A prelúdium után rövid szünetet iktatott be; most vége a szünetnek. Beleveti magát a fúgába, Bach, a vak óriás lendületbe jön. Rohan árkon-bokron át, elvéthetetlen célja felé. Ha nem sokat értek is a zenéhez, azt sejtem azért, hogy ez a fúga mesés fogócska, örökös elszabadulás és szüntelen csapdába hullás, a lehető legnagyobb zűrzavar a lehető legteljesebb rend közepette. Egy darabig lenyűgözve figyelem. De gondolataimat magával ragadja az erőteljes ritmus. Gyermekem nagyszerű művészete — valóban bámulatos ez a haladás! — hirtelen, minden érthető ok nélkül visszavisz életem legboldogabb korszakába. A háború volt az.
Igen, ez a rettenetes háború a magunkfajtának, minden borzalma ellenére, szép időszak volt. Könnyebbé vált az élet, mint bármikor. A háborús években a ránk nehezkedő többletterhek csökkentek. Nagy, mély hegyi tó képe jelenik meg képzeletemben, messze beúszom. A sűrű víz fenntartja a testet, mely nem érzi már önmaga súlyát. Veszélyes, de csodálatos érzés. Efféle tóhoz hasonlít a háború. Úgy is mondhatnánk, társadalmi vízkiszorításról volt szó.
(Franz Werfel: Cella. Ford.: Tandori Dezső. Gondolat, 1973. 12.o.)