— Annyit gondoltam rád — mondta a férfi, amikor már megszokták, hogy ismét láthatják egymást. — Úgy gondoltam rád, ahogy itt ülsz, ugyanitt, és reméltem, sápadt vagy és jóságos, és folyton-folyvást csak rám gondolsz. Azt is reméltem, még szórakozásképpen sem mégy napozni.
— Mit keresnék én a napon? — kérdezte Jane.
— Legszívesebben bezártalak volna ide — felelte James —. — Legszívesebben egy nagy követ gördítettem volna rád, hogy el se tudj moccanni, s ott találjalak, ahol hagytalak.
— Kegyetlen vagy — mondta erre mosolyogva Jane.
— Tilos bárkivel elmenned kívülem.
— Meg sem próbáltam — felelte Jane.
— Itt kellett ülnöd, itt kellett várnod. Remélem, nem moccantál, és hiányoztam neked. Ugye szomorkodtál, míg távol voltam?
— Uramisten — ismerte be Jane nevetve. — Annyira szomorkodtam, hogy azt hiszem, annak már nem is örülnél. Azt hinnéd, megbolondultam.
— Dehogyis. Ami engem illet, nekem nem lehettél elég szomorú. Semmivel sem érném be.
— Nem értem, hogyan tudnád elviselni — mondta Jane csodálkozva, hogy a férfi ilyen áldozatot is elfogad tőle.
— Nekem jólesik — közölte James. — Ezt akarom.
— Jó dolog, ha az ember megkapja, amit akar.
— Erre érdemes várni — jelentette ki James, és megérintette Jane arcát.
(Margaret Drabble: A vízesés. [részlet], ford.: Róna Éva, Magvető, 1973. 195.o.)