Álmodtam, vagy igaz talán

Hermann Veronika kritikája Grecsó Krisztián Vera című regényéről (Magvető Kiadó) a legutóbbi Műútból

Grecsó Krisztián Vera című regénye már paratextusaiban azzal kecsegtet, hogy elválik az életmű eddigi darabjaitól, és családregény helyett ifjúsági regényt tart kezében az olvasó. Első látásra úgy tűnhet, hogy a Vera elbeszéléstechnikája különbözik az eddigi szövegekétől, s talán nem túlzás kapcsolatot felfedezni a szerzőnek A Pál utcai fiúk színpadi változatában végzett munkája, a Molnár Ferenc művéből és Szabó Magda Abigél című regényéből kölcsönzött mottók, és a regény gyerek-nézőpontja között. A történet főhőse, Tátrai Vera negyedik osztályos tanuló, aki a regény cselekményideje alatt összeveszik legjobb barátnőjével, Sárival, különféle iskolai kihágásokat követ el, és életében először szerelmes lesz, méghozzá egy Józef Lehocki nevű félárva lengyel fiúba. Csakhogy Vera mindemellett nem tud elszámolni saját álmaival, szorongásaival, egyáltalán: identitásával, mígnem egy féltékeny kislány bosszúból elárulja neki, hogy a szülei nem is a szülei. Innen indul a titkokkal és hazugságokkal teli múlt után való nyomozás, Vera pedig is sokszor logikusabban nyilvánul meg, mint a körülötte lévő, megindítóan különböző módokon boldogtalan felnőttek. Elöljáróban érdemes tehát leszögezni, hogy a Vera teljes pompájukban vonultatja fel a korábbi Grecsó-regények tematikus csomópontjait, vagyis a családi kötődések esetlegességéről, a titkok egyénre, családra és közösségre gyakorolt hatásairól, az identitás és a sorsszerűség kapcsolódásairól, ősök és utódok bűneiről, a választás és az örökség közötti, olykor megoldhatatlan feszültségről szól, egy elég jól körül határolható időben (1980 őszén és telén), egy teljesen konkrét városban (Szegeden). A következőkben a műfaji kérdések, a nosztalgia társadalmi konstrukciója, illetve különféle textuális viszonyok mentén elemzem a regényt, és végül talán kiderül, hogy miért nem ifjúsági regény a Vera, ha mégis az.

Jelmezbál és álarcosbál

Egy korábbi szövegben[1] azt írtam a Jelmezbálról, hogy úgy működik, mint egy mimikri: narratív töredékekből összeálló forma, amely a kulturális stratégiaváltás és az önelbeszélés lehetetlenségét tematizálja. Amellett is érveltem, hogy a Jelmezbál valódi főszereplője az elbeszélés jelenében éppen leukémiával küzdő, negyvenéves Vera — most visszatérünk a tízéves, még egészséges Verához, és ugyanazt tudom ismételni: a szöveg egy mimikri, a Vera főszereplője pedig Vera, aki nemcsak a családtörténet, de visszafelé olvasva ezt a sajátos időrendet, a felnövés lehetetlenségét is megmutatja. A leszármazás kudarca tehát egyenlő lenne a felnövés kudarcával? Általában nem, a Vera szövegvilágában, entropikusan létrejövő viszonyaiban mégis ezt látjuk: noha az előzmény jelent meg később, a Vera mégis utólag illeszti össze a korábbi regényekben már majdnem befejezett kirakós játék darabjait.

Ironikus, hogy a generációk otthontalanságáról szóló Jelmezbál nyelvezete sokkal egyenetlenebb, mint az elvileg egy tízéves lány nézőpontjából megírt Vera, ahol vannak ugyan nyelvi hiányok és kihagyások, az olvasó mégis úgy érzi, ezek inkább szándékos félrevezetések, mintsem az elbeszélő tudatlanságából fakadnak. Jó példa erre a regény egyik kulcsmetaforájává emelt „szomorú-izgulás” kifejezés, amely a főszereplő egyik legfontosabb jelzője saját magára, egyben azt a sajátos létállapotot is leírja, amelybe a származásában egyszer csak bizonytalanná váló elbeszélő–főhős átlényegül. A szövegből azonban világosan kiderül, hogy Vera ismeri, sőt, más kontextusban (például a papájával kapcsolatban) használja is a szorongás kifejezést — merthogy mi más is lehetne a szomorú-izgulás megfejtése. „És a mamának sem mondja, mert ő meg nem hagyná békén, így aztán csak véletlenül, néhány napja a tévéből, a Családi körből tudta meg, hogy a szomorú-izgulást nem így hívják, van igazi neve, de neki az nem tetszik.” (59) Vagyis a nyelvi kódok az olvasót is átejtik, olyannak mutatva magukat, ami valójában nem létezik. Ez utóbbi félmondat Vera egész családjára igaz: kiderül, hogy a szülei nem a szülei, a padon ülő, őt figyelő idegen néni és bácsi a nagyszülei, Béla bácsi pedig a papájának nem a haverja, hanem a testvére.

Ugyancsak fontos az anya szavaihoz, a szó szoros értelmében vett anyanyelvhez való viszony: Vera következetesen „foncsiknak” nevezi a hajfonatot, ahogyan Észak-Magyarországról származó édesanyja. Amikor világossá válik az örökbefogadás ténye, Vera az édesanya képzetének elvesztésével párhuzamosan nyelvet is vált: „És így a félév és a karácsony előtt Vera a kedvenc szaváról is leszokott már, ahelyett is azt mondja, hogy copf, pedig tudja, ha ilyeneket mond, bántja a mamát, mert az olyan, mintha eltévedt volna, mintha nem akarná tudni, hogy ezek az ő titkos szavaik, amiket a mama messziről hozott, otthonról, a falujából, Szirmabesenyőből.” (227) A nyelvben való eltévedés a szöveg egyik fontos metaforikus stratégiája, amelyet nemcsak az elbeszélő, vagy a gyerekszereplők, hanem a felnőttek is megtapasztalnak. Vera sorstragédiáját fokozza, hogy az apukáját a lágerben elpusztított édes szülei helyett egy őt és a testvérét megmentő házaspár neveli fel. Az elbeszélhetetlen, elfojtással és traumákkal teli eredet tehát generációkon ível át. Ez az anya katolicizmusának családi tabusításában is szimbolikussá válik, illetve abban is, hogy Vera apja, Tátrai Gábor éppen tíz éve, nagyjából Vera örökbefogadása óta nem beszélt a saját nevelőszüleivel. Mivel nevelőapja még az új találkozás előtt meghal a kórházban, a regény azt sugallja, hogy az identitáshoz való hozzáférés Vera és a családja számára már soha nem válhat lehetségessé.

Ahol már nem leszünk sosem

A második fontos, a szöveg által felvetett probléma a tér és a nosztalgia összekapcsolódása. Ellentétben a korábbi Grecsó-regényekben többször is megjelenő, fiktív Sárasággal, a Vera helyszíne a nagyon is létező Szeged. Ez a Szeged azonban nem az a Szeged, írhatnám kikacsintva, ha egy város korábbi képe nem jelentene egyébként is mindenkinek mást. Ami biztos, hogy a Verában megidézett 1980-as Szeged nemcsak az alföldi város, hanem az egész (késő) Kádár-kori Magyarország stilizált sűrítése. Az elbeszélhetetlen múlt folytonos kiemelése és a szocialista Szeged nosztalgikus megjelenítése a korszakkal való szembenézés és elszámolás lehetetlenségét, torzóban maradt állapotát is sugallja. A társadalmi nosztalgia múltbeli időszakokat tesz tér-szerűen bejárhatóvá, ugyanakkor tereket lényegít át idővé: a családtörténet tragédiája metaforikussá tágul, és immáron egy egész nemzeti közösség saját múltjával való szembenézésének kudarcát jelenti.

A regényben ábrázolt Szeged olyan, mint egy hógömb, és csak részben azért, mert a cselekmény télen történik. A múlt szövegszerűsítéséből és az idő térbeliesítéséből kialakuló város más kontúrokat mutat nyugalmi helyzetben, mint amikor fel van rázva. A felrázás ebben az esetben a regénybeli nézőpontváltásokat és az ábrázolt mikro- és makrohelyszínek leírásának váltakozását jelenti. A regénynek fontos kulisszái a Tisza-part, a frissen megépülő szocialista nagyáruház, a villamos és a lakótelepi játszótér. Jelentős azonban a belső terek narratív használata is, különösen Vera szobája és az iskola, amely — szokás szerint — minden hatalmi viszony leghálásabb allegóriájaként működik. Verának az iskolai hierarchiában betöltött szerepe úgy változik, ahogyan életének fordulatai haladnak előre: a regény elején lovasversenyeket nyerő, a legnépszerűbb lánnyal barátkozó éltanulóból a közösség peremére szorult, marginális pária lesz. Kiemelt státuszának elvesztése mellett az iskola és a család, vagyis az őt befolyásoló hatalmi relációk részéről is büntetéseket kap, amire korábban nem volt példa (beírás, igazgatói intő, szobafogság, a lovasversenytől való eltiltás).

Ugyancsak egy korábbi írásomban[2] amellett érveltem, hogy a Harminc év napsütés című, publicisztikai írásokat összegyűjtő kötetnek fontos szervezőeleme a tér és az idő struktúráira való rákérdezés, illetve a nosztalgia. A nosztalgia kutatása hasznos lehet a narratológia számára is, amennyiben nemcsak a szövegvilágban létező, visszaemlékező és felidézett én kapcsolatára vagyunk kíváncsiak, hanem arra is, hogy az emlékezés folyamata milyen szubjektív tér–időpoétikákat hozhat létre egy mindenki számára ismerős és átélhető, a szellemi és fizikai határán létező jelenség segítségével. A Verában visszasétálunk a múltba, mintha az egy bejárható tér lenne, és a múltban létrejövő városban egyszerre találunk az egyéni és a közösségi emlékezet működésére vonatkozó tanulságokat. A nosztalgia itt nemcsak egy kiszámíthatóbb világ, hanem a gyerekkor felé is irányul, még akkor is, ha az ártatlanság véget ér, vagyis a regény elején megidézett gyerekkor a későbbi fejezetekben már eleve a nosztalgia egyik iránya lesz. A Verában legalább három típusú nosztalgiát különíthetünk el: a város által megjelenített tér–időnosztalgiát, amely egyben a nosztalgia sajátos topográfiájára is felhívja a figyelmet. Ezzel párhuzamosan jelentkezik az elvesztett gyerekkor felé irányuló nosztalgia, valamint a szövegvilágban megképződő, az elbeszélő Verának a saját, néhány héttel korábbi gyerek-énje felé irányuló nosztalgiája, amely a szövegvilágban bekövetkező sorsfordulat jelentőségét is leleplezi.

Gyöngyhajú lány

Úgy tűnik, hogy az Omega együttes 1969-ben megjelent Gyöngyhajú lány című opusza évtizedeken és nemzeteken átívelve ihlet meg sokakat. Utalhatunk Kanye West plágiumbotrányára vagy Reisz Gábor legújabb generációs hangulatfilmjére, a Rossz versekre, és az itt tárgyalt Verának is fontos intertextusa a dal. Hogy ez a hatásvadász módon homályos szövegű ballada miért tölt be prominens szerepet a kulturális emlékezetben, egy másik tanulmány témája, az viszont világos, hogy éppen a fluid mondanivaló és tartalom miatt szolgálhat ennyire különböző kulturális termékek referenciapontjaként. A Vera cselekménye bizonyos értelemben lemásolja a Gyöngyhajú lány szövegéből megfejthető dramaturgiát, és retorikai szerepet is ad neki. Az álom, az álmodozás, illetve a valóságban és az álmokban történt események elválaszthatatlansága ugyanis a regény figuratív eszköztárának részei. A regényt működtetni kezdő családi titok is egy visszatérő álomban sejlik fel először, mintegy megelőlegezve a valódi trauma megjelenését, vagyis az álom kataforaként is működik: „És akkor már tudja, hogy azt fogja álmodni. A rettenetest. […] De a bölcső tisztán látszik: a rácsait a négy sarkán vaskos oszlopok tartják, azok végét gombok díszítik, a gombokon csillagok; lejött róluk a festék. […] A kicsi Tátrai Vera fekszik az ágyban, nem tudni, pontosan mennyi idős, de még alig másfél éves. Mégis az álmában biztosan tudja, hogy ő az, és hogy ez a valóság.” (55) Szinte minden, a cselekmény szempontjából fontos fejezetben visszatér álom és valóság felcserélhetőségének problémája, különösen amikor a traumák egymás után a felszínre kerülnek: „»Mióta alszom?«, kérdezi Vera aléltan, »most akkor… most akkor… mi az, amit álmodtam?«” (327) Az olvasó olykor maga sem tudja eldönteni, hogy egyes epizódok a regény cselekménye szerinti valóságban történnek, vagy csupán Vera álmainak lenyomatai, hiszen, ahogyan általában a traumaábrázolások esetén, fontos funkciója van annak, hogy Vera sokat alszik és be is lázasodik. A Gyöngyhajú lány álomszerű képei egy idő után elhalványulnak, mintha a dalhoz tartozó közös családi élmények a titkok felszínre kerülésével együtt eltűnnének, s helyüket átveszik a különféle dimenziók és eredettörténetek közötti bolyongások.

A Gyöngyhajú lány mellett a Vera legfontosabb intertextusai egyben autotextusai is, hiszen nemcsak a Jelmezbál egyik történetszálának előzményét ismerjük meg, de fontos szerepe lesz a fényképek narratív és mediális erejének — ahogyan a Mellettem elférszben is — és a magukat elbeszélni képtelen, megoldhatatlan történeteik fogságában vergődő szereplőknek — ahogyan az Isten hozottban, a Jelmezbálban és a Megyek utánadban is. A Vera prózapoétikai szempontból ugyancsak folytatja a korábbi szövegekben megkezdett, a 20. század eleji realista (kis)prózai hagyományokat a modernista családregények regisztereiben felfedezhető hangokkal keverő elbeszéléstechnikát, ezt kiegészíti azonban az ifjúsági regény műfaji kódjaiban rejtőzködő, de felnőtt közönségnek szóló történetmesélés. A szöveg tehát ebben az értelemeben is mimikri, narratív csapda, amely hiába beszél egy tízéves lányon keresztül, a benne felvonultatott kérdések messze túlmutatnak az általános iskolán.

Felmerülhet persze az is, hogy a Vera egyszerűen csak illeszkedik a diktatúrákról szóló azon regények sorába, amelyek az elnyomó rendszer létállapotát, állampolgárainak infantilizálását egy korlátozott tudatú vagy gyerekelbeszélő segítségével teszik tapasztalattá, ahogyan például Kukorelly Endre TündérVölgy, Garaczi László Pompásan buszozunk! vagy Kemény István Kedves Ismeretlen című regényei. Politikailag terhelt korszakokban különösen kedvelt módszer gyerekeknek szóló könyvbe nagyobb történeti vagy morális tanulságokat rejtő meséket csomagolni. Vera nem akar, de kénytelen felnőni, ebben máris látjuk a rokonságot a mottóban megidézett két regénnyel: Molnár Ferenc már említett csúcskötelezőjével, és az Abigéllel. Vitay Georginának nem azért változik meg az élete, mert magyarázat nélkül egy szigorú református intézetbe kerül, hanem mert megtudja az édesapjától, hogy minden, amit a korabeli propaganda a magyar háborús sikerekről és a szövetséges német csapatokról állít, hazugság. Ginát ugyanúgy kiközösítik, ahogyan Verát is, és végül személyes és történeti múltját is elveszíti.

A Vera sorsfordulata azonban nem annyira megtervezett, mint az Abigélben olvasható: jóval organikusabb, ezért inkább felidézi Szabó Magda két másik, ifjúságinak nevezett, felnőtteknek szóló munkáját, a Mondják meg Zsófikának és az Álarcosbál című regényeket. Az előbbi címszereplője halott apja utolsó üzenete után nyomoz, Krisztina az Álarcosbálban pedig szintén halott édesanyja helyett keres anyapótlékot. Verához hasonlóan tehát mindketten saját származásukról, ezen keresztül pedig a jövőjükről akarnak megérteni valamit. Vera történetének korábban megjelent folytatása, a Jelmezbál ráadásul címében is hasonlít az Álarcosbálra, és nem véletlenül: öröm az értelmező számára, ha ilyen szépen kirajzolódik egy mintázat, amelyben a múlt és a jövő csupán temporális vonatkozásukban térnek el egymástól, a mindenkori „én” elbeszélésének szempontjából viszont ugyanolyan jelentőségük van.

Széljegyzet az elbeszélőről

Ennek a dolgozatnak a nyomtatott változatában — némileg félreérthető módon — úgy olvasható néhány helyen, mintha Vera egyben az elbeszélője is lenne a regénynek. Ugyancsak néhány helyen, az idézett szövegrészekből azonban az derül ki, hogy Vera a regénynek főszereplője, akinek korlátozott tudatát olykor kölcsönveszi a regény harmadik személyű elbeszélője, olykor viszont, Vera korlátozott tudatú hősként, nem vesz észre bizonyos dramaturgiai fordulatokat, amelyekről az olvasó azonban — az elbeszélő jóvoltából — értesül. A kritikus most igyekszik megerősíteni, hogy ez utóbbi igaz, minden egyéb csak az elírás műve.

 

[1] Hermann Veronika, Beszédtöredékek az eredetről, Kalligram, 2016/9, 101–103.

[2] Hermann Veronika, Nosztalgikus naptár, Kalligram, 2018/6, 82–88.