Az érzés, ami felgyülemlett bennem, az akkori időknek lehetett volna jobbágyi panaszlevele.
(…) De mondja meg Kegyelmed, mi kinek a kebelébe tegyük le siralmas állapotunkat? Számtalan nyomorúságunkra kitől remélhetünk resolutiót? Hogy a dolog velejénél kezdjem, amidőn Nagyságodat a vízi betegség a halál színe elé roskasztotta, végrendeletében hátra méltóztatott hagyni, hogy — két tar között az egy hajas mivoltunk megőrzése végett — mind a németet, mind a törököt folyton szemmel tartsuk, és úgy cselekedjünk, hogy markunkban semmi ne szakadjon. Ha el is búsitom ezzel Kegyelmedet: eddigelé minden madzagunk a markunkba szakadt. Elnyomorodott ügyünkről álmunkban — a szabadság tökéletes állapotában — gyakorta elmondjuk, hogy semmi késedelmet nem senyvedhet; reggelre kelve, a sírás szabadságát párna alá vetve, mégis azzal erősítjük magunk, hogy — bár ínségeink napról napra laposodnak — az útmenti csalán példáját követjük; minél jobban tépdesik, annál mérgesebben sokasodik.
(Sütő András: Nagyenyedi fügevirág [részlet])