Kitörni a világból

Megy a világ. A „hova?” irreleváns kérdés. Krasznahorkai szövegeinek világában sokszor van lényegi szerepe a mozgásnak, de soha nincs a mozgás céljának. A világ megy, úgy, ahogy azt szoktuk mondani: a világ van. Irány és sebesség: ezek lényegesek, kezdő és végpont: ezek nem.

13.08.24.krasznahorkai boritoMegy a világ. A „hova?” irreleváns kérdés. Krasznahorkai szövegeinek világában sokszor van lényegi szerepe a mozgásnak, de soha nincs a mozgás céljának. A világ megy, úgy, ahogy azt szoktuk mondani: a világ van. Irány és sebesség: ezek lényegesek, kezdő és végpont: ezek nem.

Megy a világ és megy az alany is. A kettő egymáshoz viszonyított iránya, sebessége határozza meg a karaktereket.

Néha a világ mozgásának iránya ellentétes a megfigyelőjével, a megfigyelő kilép a világból. A Kegyelmi viszonyok záró elbeszélésében, Az utolsó hajóban a Magyarországról az utolsó hajóval elmenekülő elbeszélő a világ mozgásának irányáról így ír: „így aztán bármi tűnt is fel a közelünkben, egyre mélyebb érdeklődéssel figyeltük őket, persze csupán addig, míg rá nem döbbentünk, hogy kíváncsiságunkat, vonzalmunkat, sőt, nem egy esetben részvétünket kizárólag irányuk keltette fel.” A Duna befelé, a fennállóba, a „fennállóba” sodorja mindazon tárgyakat, amelyekre a távozó elbeszélő tekintete vetül: „a parton fennakadt ócska, rozsdás lavórokra, a folyami köveken veszteglő kibelezett hűtőszekrényekre és olajkályhákra, a mellettük elúszó, félbetört fák maradványaira, autógumikra és székekre, bádoghordókra és műanyag gyermekjátékokra, őz-, kutya- és lótetemekre.” Azok, akik elhagyják a világot, legfeljebb részvéttel tekintenek annak romjaira. A kilépés, az ellenállás a részvétben, a szomorúságban, általában véve: a világra vetett tekintet irányában adott csupán, amikor a tekintet iránya ellentétes a világ mozgásával.

De az is lehet, hogy a világ nézőjével egy irányba halad. Nem mondhatnánk, hogy erősíti törekvéseit, mert törekvései a legbanálisabb és legközvetlenebb célok kivételével Krasznahorkai hőseinek nincsenek, de mégis valahogy segítik útján. A világ Eszterné céljainak irányába megy Az ellenállás melankóliájában. Mik is ezek a célok? A „Tiszta udvar, rendes ház” mozgalmat „széles körű s valódi megmozdulássá” alakítani? Vagy bosszút állni férjén. A világ az irányba halad, hogy ezeket a világtörténelminek nehezen nevezhető célkitűzéseket éppen időszerűvé válik megvalósítani. Cselekvésről nem lehet itt beszélni, legfeljebb intrikáról lehet szó, a fennálló szálainak pitiáner összebogozgatásairól.

És van, amikor az irány eldöntetlen. Bolyongás. Lehet állva is bolyongani. Nem csak az elbeszélő, a világ is képes erre. A Nine Dragon Crossing állva bolyong: benne a világ megy, de eldönthetetlen, merre. Az elbeszélő itt nem mozog, a világ az, ami mozog. Innen a paradox szituáció: „a Nine Dragon Crossingban, vagy ahogy a helyiek mondják, a Jiolongzhu Jiaojiben nem tartózkodhatik az ember, ezen átmehet kocsival, ez egy kereszteződés, ugye…” A világ megy.

A világ és az alany viszonyának másik meghatározója a sebesség. „Le akarom hagyni a Földet, kifordulok a réten a patakhídnál, kifordulok a szarvastető után az erdősötétből…” — így kezdődik az A sebességről című beszéd. Ahogy a bolyongásban az irány, úgy az út megtételének sebessége sem mindig meghatározható: „az úttal kezdődött, és azzal is fejeződött be, ama rendkívüli úttal, tettem hozzá, mely Urga és Beijing közt nagyjából egy nappallal, egy éjszakával s egy újabb nappallal volt mérhető — s ez a nagyjábóliság, ez a még csak nem is leplezett körülbelüliség, az adatok rám igazán nem jellemző nagyvonalú, azaz költői kezelése, egyszóval az tehát, hogy nemet mondva az egyenes válasz iránti szenvedélyem máskor szinte gyötrelmes kényszerére, az időtartam megjelölésével fejeztem ki egy távolságot” — írta annak idején az Urgai fogolyban. A körülbelüliség jól láthatóan nem az elbeszélés megbízhatatlanságából származik („az adatok rám igazán nem jellemző nagyvonalú, azaz költői kezelése”) hanem a világ tulajdonsága.

Krasznahorkai hősei azok, akik kilépni akarnak, más irányt keresnek, nem csupán  sodródnak a világgal, minimum állva bolyonganak. Krasznahorkais hősök ők, nem jellemzi őket a cselekvőképesség, sokkal inkább a szomorúság vagy a melankólia. A Megy a világ előre beszélője nem kivételes, hanem példaszerű esete ezeknek a hősöknek; állva maradni, amikor a világ megy: ez szintén relatív sebesség.

 

…szeptember 11-én belém villant, mint fizikai fájdalom, hogy uramisten, milyen régi is a nyelvem, amin  most beszélni tudhatnék, milyen istentelenül régi, ahogy fűzöm, ahogy csűröm-csavarom, ahogy húzom-vonom előre, ahogy nyaggatom és haladok egy régebbinél régibb szóból fűzve a másikat, milyen haszontalan, milyen tehetetlen, milyen otromba is a nyelv, ami az enyém, és hogy milyen gyönyörű is volt, milyen ragyogó, milyen hajlékony, és milyen találó és megrendítő, ami mostanra az értelmét, az erejét, a tágasságát és a pontosságát mind maradéktalanul elvesztette… (29)

 

Érdemes megfontolni azt a kettős beszédet, amelyet itt Krasznahorkai beszélője folytat. A beszélő nyelvén átlépett a világ, képtelen kifejezni azt, ami történt. De mi is történne akkor, ha képessé válna arra? Mimetikus nyelvet alkotna, olyat, amely pusztán leképezi az adottat. A korszerűtlenség azonban Nietzsche óta azt is jelenti: ellenállni az adott hatalmának. A szöveg a lehető legpontosabban, legtágasabban fejezi ki saját erőtlenségét, saját képtelenségét arra, hogy kifejezze a világot, hogy mimetikus legyen. Nem abból jön létre a világra kívülről tekintő elbeszélő, hogy tervszerűen megkonstruálna magának egy külső nézőpontot. Elég csupán állva maradnia, csupán ez a tett képes konstruktívvá, nyelvteremtővé válni.

Semmi nem teszi egyértelművé, hogy ennek a szövegnek, amelyről a kötet is a címét kapta, a Megy a világ előre című beszédnek a beszélője a szerző, Krasznahorkai László lenne. Ugyanúgy lehet a beszélő fiktív, mint a Theseus-általánosé; de az ellenkezőjét sem teszi semmi bizonyossá, éppúgy lehetséges, hogy itt Krasznahorkai László saját nyelvéről beszél. Valójában azonban ez a kérdés felesleges: Krasznahorkai minden hőse, beleértve őt magát is (ahogy például a tavaly megjelent interjúkötetben megalkotja magát) az „ellenállásnak” ugyanabból a formájából születik meg, a világ irányának és sebességének be nem tartásából. Az új világ kifejezésének képtelensége szüli meg azt a legkevésbé sem leképező, mindig is konstruktív nyelvet, amelyet a Sátántangó óta ismerünk.

Ahogy Az utolsó hajó, úgy a Bolyongás állva beszélője is ki szeretne lépni ebből a világból. De mintha az ő számára ez a feladat koránt sem lenne olyan egyértelmű, mint a korai novella hőse számára. Elhagyni ezt a világot. De merre? Az irány meghatározhatatlan, innen az „otthon” elhagyásának lehetetlensége. Fel-feldobott kő Krasznahorkai stílusában: nincs itt honvágy, nincs „hazatér fiad”. Az irány eldönthetetlensége és állva bolyongás van. A hely, ahol állunk, „különlegesen elviselhetetlen, kibírhatatlan, hideg, szomorú, kietlen és halálos metszéspont”, (9) de a menekülés reménytelensége nem ebből származik, nem a hely meghatározható milyenségéből, hanem az irány meghatározhatatlanságából. Ebből származik, hogy „itt áll, mintha idehorgonyozták volna, akár egy rozzant hajót…” (11) Ahhoz, hogy el tudjunk menni (valami itt kötelező érvénnyel irat velem többes szám első személyt), lennie kellene valamiféle iránynak. De irány nincs. Ez nem jelenti, hogy itt ragadnánk: megyünk, elindultunk, itt hagytunk mindent, csak éppen nincs reményünk eljutni valahova.

A Megy a világ szövegei kiútkeresések vagy még pontosabban irány- és sebességkeresések, a világ és a beszélő irányának és sebességének egymáshoz való viszonyításai, kísérletek egy más irány vagy más sebesség megtalálására, olyan irányra, amely  el képes hagyni a világot. A Gagarinnal megszállottan foglalkozó egykori tudománytörténész a Földet akarja elhagyni, a márványbányász csupán a mindenhová beszűrődő márványpor világát, a Theseus-általános beszélője a szomorúságban véli felfedezni az irányt, amely a mélybe visz. Krasznahorkai nem ad receptet: hőseiben csak az a közös, hogy egy elszabadult, céltalan világban más irányt keresnek. Nem mert tudják, hova tartanának, sőt nem is azért, mert egyáltalában véve tudhatnák. Egyszerűen csak nem bírnak többé itt maradni.

Megy a világ előre. Megszoktuk, hogy ezt az „előré”-t úgy értsük: halad a világ, fejlődik. Krasznahorkainál a világ „elszabadul” és az ezzel járó új pedig „rászabadul” világunkra. Ha a világ haladna, akkor legalább azt kellene tudnunk, mihez képest halad. Nem feltétlenül szükséges, hogy tudjuk, merre, milyen cél felé halad, de azt legalábbis tudni kellene, honnan jött. Krasznahorkainál a világnak nincsen története. A világ egyszerűen az adottak összessége, amelyet tudni kell megélni, vagy el kell tudni hagyni, de ami tulajdonképpeni értelemben megmagyarázhatatlan, nem illeszkedik a teljesség rendjébe, még pontosabban minden teljes okozati rend, amellyel magyarázhatnánk, hazugság, kitaláció csupán. Vannak persze előzmények, de az előzmények megléte nem jelenti a történet vagy a történelem meglétét. A Gagarin-kutató hagymázos beszédének nagyon is pontos értelme van: a múlt hazugság, az előzmény nem múlt.

 

…mert az a helyzet, hogy voltak előzmények, sőt hogy úgy mondjam iszonyatos mennyiségű előzmény volt és nekem voltaképpen mindent le kellene itt írnom, ha lehetséges volna, minden, de minden egyes előzményt, mert előzmények nélkül nem megy, sőt valójában minden csak előzmény, így van ez, minden mintha folyton csak készülne valami másra, ami előrébb van, mintha készülne minden valamire. De ugyanakkor és megdöbbentő módon: egy végleges és összefoglaló cél nélkül, ily módon minden csak folyton kihunyó szikra, amivel nem azt akarom mondani, hogy minden csak múlt, hanem inkább azt akarom mondani, hogy minden csak a soha be nem következő jövő felé törekszik, a már nem létező törekszik a még nem létező felé, ha viccesen akarjuk kifejezni a dolgot, és azt gondoljuk, hogy van ilyesmi a valóságban is, hogy jövő meg múlt, mint ahogy én sem nem akarom viccesen kifejezni magam, sem nem gondolom, hogy így volna, mivel szerintem ez az egész a múlttal meg a jövővel már megint csak egy amolyan jellegzetes félreértés, félreértése mindannak, amit mi világnak hívunk… (227–228)

 

A történelem megléte ugyanis éppen azt feltételezné, hogy az egészet gondolnánk el, egész pedig nem létezik: „egyszerűen nem találjuk ezeknek a történeteknek a KÖZEPÉT…” (237) Közép híján a történet soha nem válhat egésszé, soha nem lesz valódi értelme. „Történetem összes részletének a tudatában voltam és vagyok, fogódzóiban megfogódzkodni, alapelemeit felidézni s kifejezni őket természetesen, valamint előre haladni közöttük a kezdet kezdetétől képesnek éreztem, mint ahogy ma is képesnek érzem magam, azt viszont a szóba foglalásnak már az első kísérletétől fogva nem bírtam, amiként még most sem bírom megmondani, hogy az egész miről szól, s hogy miért és kicsoda foszt meg a pillanattól, amelyben ráébredhetnék az itt következő különös esemény eligazító értelmére, arra, amit e történet maga mondani akar.” (Urgai fogoly) Az egész hiányában a világ örökre csonka marad. Nem tudni, honnan jön és hová megy, csak azt tudni, hogy van; más szóval, hogy megy. Az „általános tegnap” — ahogy az Az a Gagarin elbeszélője nevezi az elmúltnak azt a semlegesített értelmét, amely csupán előzménye, de nem múltja a mának — nem teszi lehetővé, hogy belőle értsük meg a mát. Ezért kezdődnek és végződnek Krasznahorkai történetei a semmi közepén.

Ha Krasznahorkairól beszélünk, akkor elsősorban a világáról kell beszélnünk. A forma másodlagos, mert bármilyen formában is ír, mindig ugyanarról ír. Csakhogy ez a világ már első pillantásra is zavarba hoz rendkívüli szegényességével, az olvasó nagyon keveset tud meg róla. Ahogy mondtuk, a hősök megpróbálnak kilépni, kiszakadni ebből a világból, más nézőpontot felvenni. De hogy mi is teszi ezt szükségessé, mi okozza vagy motiválja kiszakadás iránti vágyukat, ez, éppen mert ennek a világnak nincsen története, nem csupán nem ismert, hanem valóban megismerhetetlen. Ezért néha semmi mást nem is tudunk meg a  világról, mint irányát és sebességét, éppúgy, ahogy az alanyról, amely ebben a világban szituált, annak vágyát a sebességének és irányának megváltoztatására. Legyen akár ez a változás pusztán az állva maradás.

Ez a szegényesség persze ismert a modern irodalomban. Ismerjük Kafkától, ismerjük Beckett-től. De talán mégsem ugyanaz a szegényesség itt és ott. Kafka világának szegényessége parabolisztikusságából vagy ál-parabolisztikusságából fakad. Kafka szerint a modern világ úgy ragadható meg, mint egy olyan parabola, amely megfejthetetlen, mert valójában csak azt akarja eltakarni, hogy a világ minden értelme eltűnt. Beckett szegényessége nem egy parabolikus általánosítás, hanem egy kíméletlen redukció eredménye. Beckett világa a végletekig redukált tárgy és a végletekig redukált alany világa. Malone világa ágyára és a szobájában bottal elérhető tárgyakra korlátozódik. Krasznahorkai világa leginkább csonka. Hiányzik belőle a „közép” és hiányzik belőle a múlt és a jövő. Furcsa mód ezen csonkasága is valamiféle általánosságot hoz létre. Nem kétséges, hogy ez a világ a lehető legtávolabb áll a realizmus világától. (Érdemes lenne itt szembesíteni Tarr Béla Krasznahorkai szövegeiből készült filmjeivel, Jacques Rancière Tarról szóló könyvében[1] — úgy gondolom joggal — a filmrendezőt realistának mondja, noha a realizmusnak egy sajátos értelmében. Bár erre itt most nincsen lehetőségem kitérni, azt megjegyezném, ez az egyik nagy különbség Tarr és Krasznahorkai művei között.) A realizmus klasszikus — lukácsi — értelmében az, ami itt hiányzik, az a konkrétság. Nem egyszerűen konkrétumok: ezekkel van, hogy rendelkeznek Krasznahorkai szövegei, van, hogy nem; de az általában vett konkrétság, tehát a világ térhez, időhöz és általában az egészhez való kötöttsége mindig hiányzik.

Kevés azonban azt mondani, Krasznahorkai világa absztrakt: ez egy sajátos módon elvont világ, nem Kafka vagy Beckett módján az. Ha azt mondjuk, valami hiányzik belőle, akkor azt jelezzük, hogy mindig megvan benne a vágy a hiány betöltésére. Krasznahorkai világa az általában vett „metafizikai” vágy világa. Ebből származik az olvasó állandó kérdése: mit akar mondani ez a szöveg. Mert mintha mindig mondani akarna valamit, valami nagyon általánosat, következésképpen nagyon egyszerűt is. De kimondani sohasem mondja ki, legfeljebb olyan beszélők által, akik valamilyen módon megbízhatatlanok, mint a háborodott tudománytörténész, Gagarin feltételezett belátását közvetítve. A beszélő tisztán a formából fakadó megbízhatatlansága (fókuszált egyes szám első személyű elbeszélés vagy beszéd külső nézőpont nélkül) tovább általánosítja (csonkolja) a vágynak a világból származó meghatározatlanságát. Mert noha a bizonytalanság, az ismeretlen és az ebből fakadó vágy nem a narratív formából származik Krasznahorkainál, hanem a világ lényegi jellemzője, a forma mégis játszik bizonyos szerepet, néha kifejezetten hangsúlyos szerepet szövegeiben.

A Megy a világ beszédeket és elbeszéléseket tartalmaz. Beszéd és elbeszélés: ezek a formák, amelyekben a világ megjelenik, vagy talán ezek azok a formák, amelyek megjelennek, megjelenhetnek ebben a világban. Központi helyet és szerepet kapott a Theseus-általános, ez az 1993-ban publikált szöveg, amely némileg módosítva jelenik meg újra. Szövegmódosításai minimálisak, de koránt sem lényegtelenek. Első fontos változtatás, hogy kimarad az alcím (Titkos akadémiai előadások), a második hogy új az ajánlás: „most már Samuel Beckettnek”. „Most már”, hiszen első megjelenésekor az ajánlás hiányzott. Beckett itt mint a meghatározatlan monológ mestere szólíttatik meg. Beckett akár regényt, akár drámát írt, valójában anonim beszédet jelenített meg. Valaki beszél, de ettől a valakitől a szöveg megtagadja az azonosíthatóság túlságosan is kényelmes, túlságosan is álságos, túlságosan is irodalmi menedékét. Ha valaki azonosíthatatlan, akkor se nem fiktív, se nem valós. A további változtatások is ezt az anonimitást erősítik. Krasznahorkai kihagyja az előadó egyetlen szövegbeli jellemzését („szétivott arc, horpadt mellkas, szánalmas öltözék”) A későbbi, hosszabb kihagyások is tovább általánosítják a szöveget. Úgy tűnik, ez a szöveg itt találta meg valódi kontextusát. Tudni lehet, hogy eredetileg egy különlegesen szcenírozott színházi előadás szövegkönyve lett volna.[2] Így, ebben a kontextusban azonban az anonim beszélő előadása, a többi szöveghez hasonlóan egyszerűen egy „beszéd”.

„Beszél” és „elbeszél” között ezért nem az a különbség, hogy az egyik valós, a másik fiktív szöveg lenne. Szigorú értelemben eldönthetetlen, hogy a Megy a világ előre vagy a Bolyongás állva fiktív vagy pedig valós szituációban értelmezendő, hiszen a „ki beszél?” kérdésére a válasz csupán az üres „ő”. Ez egy rendkívüli mozzanat, amelyre még visszatérünk: a Megy a világ szándékosan és a leghatározottabban felmondja a fiktív/valós szembeállítás létjogosultságát. Ha elfogadnánk azt a definíciót, hogy „irodalom” az, ami fiktív (habár mi sem áll tőlünk távolabb), akkor Krasznahorkai nem irodalmat ír. A Theseus-általános egy beszéd, nem pedig elbeszélés, de nem azért, mert az elbeszéléssel szemben nem kitaláció. A forma az, ami különbözik, az elbeszélés formája a beszéd formájától. Azt mondhatnánk, hogy elbeszélésnek Krasznahorkai azt a szöveget nevezi (implicit módon, hiszen soha nem ad definíciót), amely megfelel Platónnak az elbeszélő költészetről Az államban adott meghatározásának: „az az elbeszélés, ha a költő elmondja a beszédeket és a beszédek közti eseményeket.” Elbeszélés akkor van, ha nem közvetlenül a beszélő szövegét jelenítjük meg (ezt nevezi Platón mimészisznek), hanem a beszédet és azokat az eseményeket is, amelyek közepette a beszéd elhangzik. A beszéd ezzel szemben a legáltalánosabb értelemben egy meghatározatlan szituációban elhangzó szöveg. Lehet éppenséggel alkalmi, csakhogy legtöbbször ez az alkalom ismeretlen marad. Szükséges hozzá egy beszélő és hallgatóság, de hogy tulajdonképpen kik is ezek, az eldönthetetlen. A Theseus-általános új szövege megőrizte mindazokat az elemeket, amelyek e meghatározatlanságot jelenítették meg (a megszólításokat, amelyek célzottjai mindig változnak — „uraim”, „hercegem”, „tisztelt vendégek!”, „tisztelt elnök-vezérigazgató” stb. —, de kimaradnak azok a részek, ahol a szituáció konkretizálódhatna).

Csakhogy ezekben a szövegekben, a beszédekben sokszor mégis megjelennek „beszédek közötti események”, mint a beszédben utalásként megjelenő környezet. Ebben az értelemben A Theseus-általános utal az elbeszélésre is, implicit elbeszélés. Ezért aztán van (implicit) narratív struktúrája is. Először is, bár a beszéd fogalmakat elemez („szomorúság”, „ellenállás”, „tulajdon”), valójában ezeket történetekkel példázza, tehát a beszédekben elbeszélések jelennek meg. Ez más beszédekben is megtörténhet, például ilyen Nietzsche-történet (bármennyire is rövid, de mégis történet) a Legkésőbb Torinóban című beszédben. Ezeknek a történeteknek maguknak is van narratív struktúrájuk, amely akár olyan összetett is lehet, mint a clochard története, ahol szövegváltozatokat, ugyanazt a szüzsét más fabulában elmesélő variánsokat is közöl. De nem a puszta narratív bravúrokról akarok írni. A Theseus-általános implicit narratív struktúrája múltbeli elbeszélésekről tartott beszéd, csakhogy ezek a múltbeli történetek az olvasó jelenében játszódnak. Mert a jelen elmúlt. A világ megy. Itt maradtunk, ki tudja, hol.

A Theseus-általános annyiban is központi jelentőségű, hogy bemutatja Krasznahorkai leggyakoribb szövegalkotási elveit is. A Megy a világ szövegei fogalmi elemzések. A beszédek esetében ez teljesen világos, de tulajdonképpen az elbeszélésekben is erről van szó, éppúgy, ahogy A Theseus-általános történetek segítségével értelmez bizonyos fogalmakat. A történet Krasznahorkai számára tulajdonképpen színrevitele a fogalomnak, ahol a fogalom komponensei valódi módon megjelenítődnek. Nem példázatok, mert nem az általános mondanivalójuk a fontos, hanem éppen a részletek, amelyek megváltoztatják az általános mondanivalót. A clochard-történet első megfogalmazása éppen ezért nem érte el célját: nem volt eléggé figyelemmel a részletekre, túlságosan is az általánosban mozgott. Az általánosság ugyanis nem jelent közhelyességet. A sajátos nézőponthoz tartozó általánosság a fogalmaknak a figyelem által való folytonos módosítását jelenti. A szövegek fogalmi tétje nem teszi szükségtelenné a narrációt, éppen ellenkezőleg: attól lesz az általános mondandó egyben sajátos is.

Az a formai megoldás, amely a legfelsőbb szinten oldja meg az általánosítást, az egész kötetet átfogó beszélő-szituáció. A Megy a világ beszélőjét egy üres „Ő” jelöli ki. A kötet három részre van osztva („Beszél”, „Elbeszél”, „Elköszön”), amelyeket egy egyes szám harmadik személyű személyes névmás vezet be: „Ő”. Hogy ki is ez az „ő”, azt sehonnan sem tudhatjuk meg. A legáltalánosabb értelemben vett beszélő, aki azonban mégis egyénített, beszédei és elbeszélései egy sajátos fogalmi rendszert rajzolnak ki, a sebesség és az irány világát a ellenállás, a szomorúság, a tulajdon, a felejtés, a háború fogalmaiban beszéli el. Hogy valós beszélőre vagy fiktívre kell-e itt gondolnunk, nem tudható. De valójában azért nem tudható, mert a beszéd általánossága régen maga mögött hagyta már azt a helyet, ahol e szétválasztásnak még értelme volt. Itt a valóság lehetséges struktúráinak fogalmiságáról szól az elbeszélés (és a beszéd), nem pedig annak aktualitásáról.

A legutolsó rész az Elköszön címet viseli. Krasznahorkai egy beszélgetésen azt mondta, ez a szöveg valóban az ő beszéde: ő köszön el benne az irodalomtól vagy általában az írástól. Megint csak nehéz értelmeznünk, vajon mennyire beszélt itt komolyan. De hát eredetileg csak egy regényt akart írni, a Sátántangót első és utolsó regénynek szánta, valójában számtalanszor elköszönt már olvasóitól. Ha azonban eddigi elemzésünket valóban konzekvensen követjük, azt kell mondanunk a szöveg általánossága megint csak irrelevánssá teszi azt a kérdést, fog-e még írni Krasznahorkai László bármiféle szöveget (beszédet vagy elbeszélést) ebben az életben. Az elköszönés a kilépésnek egy formája, és mint ilyen, folyamatosan jelen van a könyvben, elsősorban a „felejtés” fogalmának elemzése során. Az utolsó elbeszélés az Elköszön előtt 79 teljesen üres bekezdést tartalmaz, amelyek tartalmát a hozzájuk fűzött lábjegyzetekből rekonstruálhatjuk, a felejtés elbeszélése ez, annak abszolúthoz közelítő formájában: fehér lapokon és hozzájuk fűzött lábjegyetekben. A felejtés a beszéd lebomlása, amely Krasznahorkai végső eszköze a melankolikus lázadásra.

 

Ma Krasznahorkai írói életművének megszilárduló kanonizációjának korában élünk. Mindazok a díjak, mindaz a kritikai figyelem, sőt mindaz a hype és felkapottság, amely műveit célozza és művei körül forrong az ismert világ számos pontján, azt mutatja, hogy sikerült áttörnie egy húsz évvel ezelőtt még áttörhetetlennek tűnő korlátot, ami a magyar irodalmat elválasztotta a világirodalomtól. Nincs ezzel egyedül, számos magyar író áttörte már ezt a korlátot. Az utóbbi évek legfontosabb fejleménye az, hogy a kortárs magyar irodalom vezető irányzata lett a világirodalomnak. Nem biztos, hogy ezt mindenki észreveszi, mert a magyar kultúra hajlamos arra, hogy csak belső ügyei érdekeljék. E belső ügyek jelentős része azonban ma külső, vagy még pontosabban egyetemes ügy. Ebben a kritikában nem törekedtem arra, hogy valódi kritikát fogalmazzak meg Krasznahorkai világával vagy formáival szemben. Nagyon egyszerűen szólva (mert nem tudom, mennyire derült ki, most nagyon egyszerűen szeretnék beszélni, ami persze koránt sem biztos, hogy azt jelenti: könnyedén) azért nem, mert ez az életmű túl van a kritikai véleményeken. Az ember nem azért nem kritizálja Kafkát vagy Goethét, mert felülmúlhatatlan géniuszoknak tartja őket, hanem azért, mert elismeri intellektuális nézőpontjuk kormeghatározó voltát. Itt e nézőpontokat, egyszóval magát a kultúrát kellene kritizálni. Krasznahorkai saját irodalmi életművét egyedülállónak tekinti és bizonyos tekintetben igaza is van. Esterházy, a tiszta felület írója, vagy Nádas, a leírás és körülírás írója gyökeresen máshogyan konstruálja meg tárgyát. Az, hogy mennyiben része a magyar irodalomnak műve, mennyire egyéni, leginkább attól függ, hogyan határozzuk meg a „magyar irodalmat”. Én leginkább sehogyan sem definiálnám, számomra a magyar irodalom az az irodalom, amely nemhogy Európához mérné magát, hanem csinálja Európát (építi, rombolja, kritizálja, gúnyolja, dicséri). Krasznahorkai iránt ma több New York-i egyetemista rajong, mint magyar. Tragikus, ha ezt csak úgy tudja valaki érteni: ez az irodalom nem eléggé magyar. A magam részéről mind az absztrakt metafizikai vágy világát, mind a kilépés törekvését kulturális tévútnak, de egyben a kortárs magyar kulturális gondolkodás egyik legnagyobb teljesítményének is tartom.

 

Megjelent a Műút 2013040-es számában

 


[1] Jacques Rancière: Az utóidő, ford.: Sutyák Tibor, Műcsarnok, Budapest, 2013.

[2] Krasznahorkai László: Nem kérdez, nem válaszol, Magvető, Budapest, 2012, 103. (Beszélgetés Nagy Gabriellával)