Azokról a nyarakról van szó, amikor az ember még gyerek, nem éri fel a felnőtteket, de mégis érzi, hogy minden új nap a végén átbukik az est peremén. Ezek a gyerekkor napjai, egyenesre nyírt haj tartozik hozzájuk, meg a külvárosi utcák megszikkadt sara, a villamos kavarta por és a járdán dobbanó férfiléptek, azoké az elcsigázott embereké, akik dolgozni indulnak.
A külvárost csövek és huzalok kapcsolták a városhoz, meg egy folyó nélküli híd. A külváros mindkét végén nyitva volt, nyitva a falai, útjai, fái. Az egyik vége felől becsörömpöltek a városból a villamosok, s a gyárak füstöt fújtak a folyó nélküli hídra. Odalent a csörömpölés és fent a füst néha szinte ugyanaz volt. A külváros túlsó végét a szántóföld zabálta, répalevelekkel szegett sorok futottak a messzeségbe, egészen a távolban fehérlő házfalakig. Ott, ahol a tenyérnyi foltok felvillantak, egy falu terült el. Juhok himbálóztak a falu meg a folyó nélküli híd között. Nem a répaleveleket legelték, a dűlőút mentén fű nőtt, a juhok az utat zabálták föl, míg tartott a nyár. Aztán ott termettek a város előtt, s a gyárfalakat nyalogatták.
A gyár olyan nagy volt, hogy a víz nélküli híd mindkét oldalára jutott belőle. A falakon túl marhák bőgtek és disznók visítottak. Esténként elégették a szarvakat és körmöket, a külvárost bűz árasztotta el. A gyár nem gyár volt, hanem vágóhíd.
Hajnalonta még sötét volt, mikor a kakasok kukorékolni kezdtek. Úgy lépdeltek a szürke udvarokon, ahogy az elcsigázott férfiak a járdán. És a pillantásuk is ugyanolyan volt.
(Herta Müller: A rókák csapdába esnek [részlet]. Ford.: Lendvay Katalin)