Az írónő, reggel korán
még átlibeg a tű fokán.
Mennyország várja, úgy bizony:
uborka, sajt, paradicsom.
Mértékkel, persze, hisz tudod:
akármi póri maszlagot
a kényes-preciőz gyomor
(kínozza bármi rút nyomor)
ebédidőig nem fogad,
csak könnyű, déli dolgokat:
narancsot vagy narancslevet,
ananászból egy keveset,
és aztán semmit, kuss neki,
a húrt hiába pengeti
a kis zenész sötétbe, lent:
a frühstück mára füstbe ment.
Így hát, ugye, nem is csoda,
hogy szinte elszáll sok sora,
hogy nincs a versben semmi sem,
ami a latban nyom, hiszen
jóféle sonka, szalonna
még álmában sem volt soha
egy harapásnyira közel;
csak csupa szolid eledel:
karfiol, murokfőzelék,
(egy jobb szúnyognak épp elég,)
gyümölcsök, rántott padlizsán,
főtt karalábé; délután
maroknyi rizs, saláta, tej,
édes fehérbor, fél liter,
vagy jóval több, míg megtelik
a gyomor, durmol a zenész,
s szállnak a sorok reggelig.
(László Noémi: Mit [is] eszik az árdéli írónő? Látó, 1995/12. 66-67.o.)