Délután öt óra. Reggeltől mostig futkároztam a poshasztó melegben. Most a zuhany alatt állok. De még a zuhany vize is meleg. Nincs is Pesten hideg víz! Hiába folyatom akármeddig, mindig csak langyos. Pezsgőspalack szeretnék lenni, amit egy kübli jégbe állítanak.
A tuss sziszegésébe zongoraszó vág bele. Közelről jön, innen a második emeletről. Az a szép, szőke kisasszony… a tanáréktól… a múltkor a lépcsőn szembetalálkoztunk… de igazán, né, most jut eszembe, milyen üde, édes kis jelenség… jól jár, aki el fogja venni feleségül! Igaz, hogy bubifrizurája van, ami nékem sehogyse vágna, meg igen-igen fiatal létére túlságosan lakkozott a körme… de hát; mai leány…
Ejnye, mi is ez?… mit játszik! Olyan ismerős ez az édesség, mintha fullasztó kockacukor-zuhatag szakadna az ember torkára! Igen-igen, persze; „Katóka, légy a ba, Katóka légy a ba, Katóka, légy a babám…” — persze, ezt játssza és már énekli is hozzá. No, ez még a túlságosan lakkozott körömnél is rémesebb…
Nem akar ez a víz hideg lenni. Ettől a Katókától még melegebb…
Most belekap a zongoraszóba egy másik hang, A tanárék cselédje szenes vasalót lóbál a korridoron, látom a fürdőszobából és énekel hozzá. Mit bánja ő a zongoraszót, meg a kisasszony művészi produkcióját! Ma már nincs tisztelet a háztartási alkalmazott kisasszonyokban a felsőbbség iránt!
A dal a lélek megnyilatkozása és néki is ép úgy van lelke, mint a kisasszonynak! De énekel is ám tele torokkal, bömbölve, hogy majd meghasad az ember dobhártyája:
„A Dunában úszik egy fej.
A Kodelka vesztette el.
A szegény megjárta,
Léderer levágta,
Hollári, hollárió…”
De most aztán nem meleg már a zuhany, az áldóját! Úgy lehűlt ettől a holláriótól, hogy no!
(Somlyó Zoltán: Zuhany alatt. Magyarország, 1925. augusztus 6., 8.o.)