Augusztus 16-án, pénteken ért véget a 41. Tokaji Írótábor. A Felhívásban jelölt tematika: Eltiltva és elfelejtve II. A hallgatás és elhallgattatás évei a magyar irodalomban — 1965–1990. Mivel nem voltunk jelen a rendezvényen, s csupán a záró nap plenáris ülésén előadó Bíró-Balogh Tamást kérdeztük — egy jó halászlé mellett — a benyomásairól, az itt következőkben nem törekedhetünk reprezentatív összegzésre. Alanyunk érthetően kizárólag a meghallgatott előadásokra reflektálhatott. Aki kérdezett: Jenei László.
Bíró-Balogh Tamás: Nyaralásból érkeztem, csütörtök késő délután a táborba, így sajnos csak az aznap esti programokon (felolvasás, borkóstolás) és a másnapi szakmai előadásokon tudtam részt venni. Nem voltam még itt korábban, meg is lepett, hogy másnap, a viszonylag korai kezdés ellenére szép számmal megjelentek a szekcióülésen (azért persze azt is észre kellett venni, hogy volt, aki nagyon pontosan a végére ért oda, hogy szinte azonnal induljon tovább a tábort záró fogadásra).
Péntek délelőtt a kitűzött öt előadás helyett hat volt, az előző napról átcsúszott Ködöböcz Gábor előadása néhány, a táborban jelen lévő költőről, az öt előre besorolt előadás is két részre oszlott: volt három kvázi sajtótörténeti, és két másféle. A sajtótörténeti rész (szakmai érdeklődésem miatt) számomra érdekesebb volt, viszont András Sándor nagyon értőn beszélt a nyugati emigrációs avantgárdról, Sárközy Péter pedig Hubay Miklós olaszországi éveiről szólt igencsak nem tankönyvízű beszédében.
A három sajtótörténeti előadás közül az első a Tiszatájról, a következő a Mozgó Világról, a harmadik pedig a 80-as évek szamizdatos kiadványairól szólt. Magától értetődő volt, hogy a régi Mozgóról Kulin Ferenc szólt, az viszont meglepett, hogy milyen őszinteséggel. A „hivatalos” folyóirat-történetet nem is érintette (hiszen arról Németh György írt alapos, jól dokumentált kötetet), inkább személyes emlékeit idézte fel: vallomásosan szólt arról, hogy annak idején, a hetvenes évek kora derekán azért esett rá a választás, mert párttag volt, és egyetemi tanárai (Pándi Pál, Király István, Tóth Dezső) „megbízhatónak” ítélték őt — Aczél György is ismerte már, mert hozzájuk járt be kávézni. Így kapott nagyon fiatalon lapot, aztán mivel a „megbízhatóságot” másképp értelmezte, mint ők, végül is — ismert történet — eltávolították a lap éléről. Nagy Jenő előadása kissé széttartó, improvizatív volt, mégis az egyik legfontosabb és legprovokatívabb kérdést tette fel: ha a nyolcvanak években a „népiek” annyira elégedetlenek voltak a hivatalos kultúrpolitikával, miért nem csináltak maguknak szamizdatos lapot, kiadót? Ha a liberális csoport ezt meg tudta tenni, ők miért nem? Választ erre nem kapott, és szerintem nem is lepődött meg ezen — a vita hamarosan másra terelődött, a magyar írók híres-hírhedt 1957-es levelének eredetiségére, itt ténylegesen vitahangulat alakult ki, közbeszólásokkal, óvatosabb bekiabálásokkal.
A magam részéről könnyű helyzetben voltam, a Tiszatáj 1960–70-es éveiről kellett beszélnem, magyarán szólva Ilia Mihály szerkesztői munkájáról. Eredetileg őt kérték föl az előadásra (ő is lett volna a leghivatottabb beszélni a témáról), de nem tudta elvállalni, s ha nincs ló, jó a szamár is, mentem én helyette Tokajba. S ha már ő nem volt ott, legalább sokat idéztem tőle: a Hatvanéves a Tiszatáj című rövid írásában sokat szól saját ott töltött éveiről is. Tárgyilagossága mellett nagyon személyes hangú írás ez, csodálkozom is, hogy volt olyan olvasói vélemény, amely éppen azt hiányolta belőle, hogy miért nem ír magáról? (Holott IM végig szerepelt saját írásában, csak épp E/3-ban.) Könnyű helyzetben voltam azért is, mert Ilia tanár úr mindig és mindenkor „hálás téma”, őt a Tokaji Írótáborban is mindenki ismeri és mindenki elismeri. Bár igaz, arra a kérdésre, amit előadásom végén feltettem, hogy ha mindenki elismeri a Tiszatáj élén végzett, az akkori magyar kultúra egészét megváltoztató munkáját (aminek következtében támadások is érték, és 1974 végén le kellett mondania a főszerkesztőségről), szóval ha mindenki nagyra értékeli őt és sajnálatosnak és igazságtalannak tartja a vele történteket, akkor 1989–90-ben miért nem kerülhetett vissza a Tiszatájhoz, vagy miért nem kérték fel szerkesztőnek más laphoz, én sem kaptam választ.
