legalább annak a boldogtalan kicsi méhnek

kiteregettem a kérvényeinket
mondtam mondtam a magamét
a magunkét s ő kicsit szűkre húzott
szemmel keskeny-kis mosollyal a szája
sarkában egy bent rekedt méhecske
sziszifuszi harcát figyelte
nem tudom hányadszori ablak-
üvegnek ütődését vissza-
hullását s én csak mondtam mondtam
ömlött belőlem rólam a
megaláztatás éreztem hogy az ingem
s már az alsóm is csupa víz
legalább ha az ablakot csak egy
résnyire hogy legalább annak a
boldogtalan kicsi méhnek sike-
rülne de mintha a gondolatomban
olvasott volna hirtelen
azt mondta: nem!

(Kányádi Sándor: Hatalom)