A szó látványtervei — Avagy nyelvrácsból Vass-karika

Papp Máté kritikája Vass Tibor két könyvéről.

„A legnagyobb széthullás, Galambocskám, a teljes egybeesés:
a teljes egybeesés a legnagyobb széthullás.”
(Tandori Dezső)

 

Vass Tibor hosszúversei mint afféle szétismeretlenes egyenletek tárulnak az olvasó elé, aki a szokásos irodalomértés mérlegelveit használva aligha juthat el az automatikus írás jegyeit is magukon viselő szövegfolyamok végső megoldásáig. (A matematikai szaknyelv az egyenlet szinonimájaként a kevésbé elterjedt „nyitott mondat” kifejezést is használja, amely hogy,hogy nem a szóban forgó nekiverselkedések strukturális sajátosságaival is párhuzamot mutat.) Az asszociatív képzettársítások/bakugrások, szójátékok és egyéb nyelvi lelemények végeláthatatlan sora zárja ki ugyanis az írások egyértelmű olvasatát, befogadói kisajátítását. Mintha a mérleg nyelve mindig egy kicsit a szerző felé billenne, aki mindinkább arra törekszik, hogy ismeretlenebbnél ismeretlenebb területeket fedezzen fel s tegyen otthonossá magának a nyelv mélyrétegeinek felhántásával és felszíni megmunkálásával. Az egyszerre anyagszerű és szubsztilis szövegtestek pedig éppen akkor válnak semlegessé, mikor a versek láthatatlan vízjele kezdene áttűnni a papíron.

Az avantgárd indíttatású, fogalmi határokat feszegető írásmód látszólag következetlen, követhetetlen vezérfonalait talán azért sem könnyű első nekifutásra fölvenni, mert olyan hálóvá gabalyodnak össze egy-egy szövegen belül, amelyet maga a szerző sem tud — és nem is akar — szétszálazni. A főszereplő a tévedések elkerülése végett tehát nem a lírai alany lesz, ő csak amolyan személyi szolgája marad annak a már-már önműködő nyelvezetnek, amely úgy hullik darabjaira, hogy közben mégis képes egybekalapálni az elmondottakat. A megszámlálhatatlan neologizmus is mind azt a célt szolgálja, hogy az elemeire bontott szavak, felcserélt mondatrészek és visszájára fordított gondolatmenetek a szabálytalan központozás közepette is bejárják a Vass-féle — leginkább a hetvenes-nyolcvanas évekbeli neoavantgárd kultúrkör vonzáskörében elhelyezhető — költészet logikátlannak tetsző, mégsem öncélú irányvonalait. Folyamatos kísérletezésnek lehetünk így tanúi, ezért talán esszéversekként is aposztrofálhatnánk A Nagy Bibin című kötet költeményeit, melyeknek első számú kísérleti alanya nem más, mint a Bibinkének nevezett alteregó. Főleg az ő gyermek- és ifjúkori életanyagát gyúrja bele a szerző a versekbe — a családi környezet hatásaitól kezdve a kisdobosságon át a katonaságig és tovább —, de a lényeg nem is a múlt felelevenített reáliáiban keresendő, inkább a felhalmozott emlékhordalékokat körülvevő időben. „Ha úgy nézem, senki mással, / csakis velem történhet több mint harminc éve mindez. / Mintha az idő csak az én időm lenne, másnak állni látszanak, / vagy felgyorsultnak az órák, teóriák, / s a gyerektér csak nálam terjed elméleti síkká.” Vagyis a mindenkori emlékezet (tudat alatt) megkövesedett érzeteinek–képzeteinek felfejtésével, szétaprózásával valamilyen szinten áttekinthetővé, feldolgozhatóvá válhatnak mindazok az elpergő valóságdarabok, melyeket csak játékkal lehet újra mozgásba hozni. „A látszó társam akarsz-e lenni, vallat, / évnap, hószak, élénken kever szótagokat” — írja Vass Tibor egy helyen Kosztolányit parafrazálva, valamiképpen megszólítva, pontosabban szóvá téve önmagát is.

Bibin mellett feltűnnek más alteregók is, akik nem a klasszikus lírai szerepjátszás attitűdjével kerülnek Vass versvilágába: „[…] hitelt érdemlő adatok bizonyítják, hogy Csokonai Vitéz Mihály 1832 februárja és decembere között Jac Bibinnél (ejtsd Jac Bibin; leveleiben: J. Bibin) tartózkodott, Hernádkochon (ejtsd: Hernádkoh; leveleiben: Őrnádkő), innen a nagyváradi (a végén próbáld ejteni ipszilonnal) Sipipinnel (ejtsd: Sipipin) és — az időközben Sipipin által ejtett — Sipipin-nejjel állt levelezésben” — szól a nyilvánvalóan fiktív Csokonai-levelezés (az őrnádkői leletek) szemelvényeinek bevezetője, teret engedve a magánmitológiával kevert, számtalan jelöletlen, átalakított idézettel tarkított, időtől és tértől elrugaszkodott szerepjátéknak. A felvett szerep mögötti személyiség pedig nem csupán a szerzőt mint olyat foglalja magában, hanem mindazokat a költőelődöket és szellemtestvéreket, akiket szintén ez a nyelv szült meg. De az univerzális magyar szellemiség ikonikus alakjain (Kőrösi Csoma Sándor, Bolyai János, József Attila stb.) kívül olyan távolabbi „szövegvendégek” is megidéződnek a levél-leletekben, mint például Puskin: „Képzelje, a Borisz Godunov sokkanti kerülővel most ért el csak hozzám, pedig Puskinom már tavaly postára adta, Csakhogy sokfelé jártam, és fogok is még, J. Bibinnél sem vendégeskedhetek évnél hosszabb távon. Légy ne ott a távolban, jer hozzám ide mihamar, tökélletes barátom […].” Itt van még a magát „sokoldalú földönfutóként” jellemző Herman Ottó is, aki hihetetlen fordulatokban gazdag pályáját éppen Miskolcon kezdte lakatosinasként, nem messze Hernádkaktól, a fentebb említett magánmitológia inspiratív központi helyszínétől. Az utolsó honi polihisztorként számon tartott természettudós ugyan nem irodalmi hasonmásként jelenik meg, időről időre felbukkanó, nyughatatlan, teremtő monomániára hajlamos alakja (az állattani mikrokutatások mellett többek között az apály–dagály végtelen jelenségét tanulmányozta tudományos módszerekkel) azonban Bibin egyik közeli lelki rokonaként lepleződik le.

Mert e konvenciómentes (ugyanakkor nagyon is koncepciózus) poétika szándékosan túlhajtott „nyelvújítása” mögött szintén egy örökmozgó figura áll, aki szabálytalanságaival a fennálló (esztétikai–egzisztenciális) szokásrend létjogosultságát kérdőjelezi meg. „[…] imádom, ahogy az ellenőrző program lehúz, altat, befed” — olvashatjuk a költő egyik kitételét. Az ilyen és ehhez hasonló ironikus írói önreflexiók mellett — az olykor rendkívül találó, néhol viszont kényszeresnek ható szójátékokon túl — rendhagyó „nyelvfilozófiai fragmentumokat” is találhatunk a kötetben. „Nyújtom izmaim, haladok. A korr.-al is. / Hét. / Zsán, a szóköz a kötődés létrehozásából fakad, / el kell a szavaknak egymást a létrán keresztül érniük, / például van egy szó, laj, közök ide, közök oda, / spárgákon, szavakon át, / más szavak szerelmein kell túllépniük, kapaszkodniuk. / Hogy melyik van följebb, szerencse kérdése.” És hogy éppen mi fér bele az adott asszociációs körbe? Nehéz meghúzni a határvonalat, hiszen a szavak hierarchiájának lebontásával — a szerzői intenció folyamatos módosulásával párhuzamosan — kiszámíthatatlanná, esetlegessé (?) válik a szövegek kifutása. „Egy rakás számottevő szó legalább hétféle látványtervvel lír.” Vajon milyen keret lehet az, amelybe tuszkolás, fércelés nélkül beleférhetnek ezek a tulajdonképpen tervezésen túli, egymásra rétegződő látványtervek? A képzőművészeti alkotásokat (ld. a kötet illusztrációit) is sorjázó Vass-művek munkafázisainak fontos kelléke az a matematikai gépjátékokhoz hasonló szerkezet, amely nem az ún. egybemenetű, hanem a bontógépek kategóriájába tartozik: tehát az a feladata, hogy a beledobott elemeket szétszedje. Vass Tibor költészete módszeres aprólékossággal bontja meg a nyelvi egységeket, a dekonstruktív szándék ellenére valamiféle összetartó erőt mégiscsak demonstrálva; hiszen az így spirális gyűrűzésbe rendeződő asszociációs körökön belül elindul a szöveganyag erjedése, olyan organizációkat hozva létre, amelyek olykor a használt nyelv gyökérrendszerét érintik, lényegi átmenetekre irányítva a figyelmet a különböző — ebből a perspektívából egybeérő, határtalan horizontú — szómezők között.

„[…] Nehéz szó az élet, elírható hamar / Ez kívül-belül költői, és elég átkos, valóban. / Előbb-utóbb elsütő lesz minden szerkezet.” (Mennyi semenni) A Nagy Bibin versei — látványos szavak tervezése helyett — úgy feszítik szét a nyelv rácsozatát, úgy hagynak nyitva minden mondatot, hogy a szövegekből kiperdülő Vass-karikák pályájának mentén az olvasó — a szövegek ár–apálya által sodortatva — újra meg újra körbejárhat pár eddig fogalmilag lefedett (és ezért megérteni vélt) jelenséget — legalább valamiféle ideiglenes részeredményre jutva az élet szétismeretlenes egyenletével kapcsolatban. S hogy miképpen pillantható meg az a bizonyos vízjel? A látszólag széteső szóhalmazok mögött elírt élet korrektúráját nézegetve. Csakis szabad szemmel.

Így vehető kézbe a 2016-ban megjelent A Nagy Bibin és a műlovarnő című Vass-kötet/-album is, melyben a fentebb említett verbális variabilitás, a szavak szét- és összeszerelése mögött felsejlik az a verbális köd is, amely a különböző nyelvi transzformációkon túl majd minden megnyilvánulás felett ott lebeg, és amely a Vass-féle poétikán kívül a művek recepcióját is meghatározhatja.[1] Hiszen az adott interpretációnak a szerző rendkívül koncepciózus, ugyanakkor kevésbé befogadó barátnak titulálható alkotói attitűdjét kell körülírnia, méghozzá olyan értelmezői eszközökkel, amelyek képesek az említett ködszerűséget jótékony módon feloszlatni; ezzel együtt pedig ablakot nyitni arra a folyamatosan feldolgozott mikrokörnyezetre és fel-felfedett rejtett alanyiságra, amely elévülhetetlen eleme Vass költészetének. Az olykor még élőszóban is a szó látványtervein munkálkodó szerző (ld. az Irodalmi Jelen 2012-es interjúját[2]) intencióját követve így — az avantgárd hagyomány fogódzói ellenére is — ismeretlen területre tévedhet, és sosem volt látványban lehet része ezeken a végeláthatatlan, sajátosan barázdált szómezőn. Talán itt van a ló is eltemetve valahol. A madarak a vállunkra ülnek.

 

[1] Tanulságos lehet ebből a szempontból Szalai Zsolt kismonográfiája: Sem. Rendszer, a nyelv színe-változása Vass Tibor költészetében, Parnasszus Kiadó, Budapest, 2018.

[2] Boldog Zoltán – Csepcsányi Éva: „Ha a ló meghal, a madarak kire ülnek?”, Irodalmi Jelen, 2012. június 3.; elérhető ITT.