Bálint felnézett az égre, a villámok mind sűrűbben tódultak feléjük. Volt, amely merőlegesen szúrt le a tájba, egy másik vízszintesen úgy futott végig a felhők alján, mintha irtóznék az alatta elterülő sötét síkságtól, amelynek buborékaiban szennyes kis indulatok sunyászkodtak. Valahányszor megdördült az ég, a gyerek behúzta a nyakát. Úgy félt a villámoktól, hogy még tavaly is akárhányszor megesett, hogy zivatar közeledtére az ágy alá bújt vagy beállt a szekrénybe s magára csukta az ajtót; s bár erről mostanában leszoktatta magát, a zúzája is reszketett, ha a villám fénye behasított a szempillái alá.
(Déry Tibor: Felelet [részlet])