Törékeny feleségem van, tele fájdalommal. Puberáldisztrófiásnak mondja a szaknyelv, pedig éppen nem olyan ijesztő, mint ez a név: örök kislányos teste van. Feszes bőr, lapos mellecske, lapos has, bátortalan kis comb és meleg, szögletes kis öl. Nagy szemű, nagy szájú, bánatos kamasz. Barna, bátortalan haja összevissza áll, mintha nem tudná a dolgát, mintha nem tudná, hogy dísze, koronája kellene legyen a szelíd arcnak.
Boldogtalan.
Összeszorul a szívem, amikor nevet, mert nagyon nevet, igyekszik, jól akarja magát érezni mindenképpen, és ha pincértől rendel, sört vagy bort rendel azért is, hadd kábítsa el magát. És teli szájjal nevet, nagy, húsos ajka megnyílik, a feje hátrahajlik. Rajta felejti mindenki a tekintetét, és nincs férfi, aki ne ugyanarra gondolna ilyenkor. Az alkoholtól kipirosodik az arca, orrcimpája alig észrevehetően elkezd remegni, és figyel, úgy figyel mindenkire, aki férfi és beszél, mintha csak az a férfi volna egyedül a világon, és nevet, érzékenyen, már-már bántóan hangosan és szolgálatra készen — minden apró furcsaságon, viccen, grimaszon.
Mint egy rima.
(Jónás Tamás: Szerelem [részlet] Holmi, 2001/10, 1342.o.)