Azért érdekel, mert Jókai írta?

Fazekas Júlia kritikája A kispróza nagymestere. Tanulmányok Jókai Mór novellisztikájáról című könyvről a friss Műútból.

Azért olvasunk bizonyos szövegeket, mert valójában az írója érdekel minket? Vagy még inkább: hogyha egy szerzőnek megérdemelt és biztos pozíciója van az irodalmi diskurzusban, akkor az megengedi-e, sőt: feltételezi-e a foglalkozást munkássága bármely, akár minden szövegével? Még tovább menve: amennyiben ezt elfogadott tendenciának tekintjük, megállapítható-e vele kapcsolatban bármi probléma?

A nemrég megjelent, Jókai Mór novellisztikájával foglalkozó tanulmánykötetben elmélyedve minduntalan ezekhez a kérdésekhez jutottam vissza. A könyv szerzői szerint a szakmai párbeszéd nem tud szabadulni attól a Jókai rövidprózájára nehezedő, úgy tűnik, általánosan elterjedt megállapítástól, miszerint a szerző regényei kiemelkedő teljesítményt tükröznek, érdemesek olvasásra/elemzésre; a novellák, elbeszélések pedig inkább „melléktermékek”, csak óvatosan mazsolázva lehet közöttük értékelhetőt találni. A kispróza nagymestere nem titkolt célja éppen az, hogy felhívja a figyelmet ezekre a keveset tárgyalt alkotásokra, megmutassa, milyen tág kontextusban vizsgálhatók a szövegek, valamint akár meg is kérdőjelezze a novellákhoz kapcsolódó szakirodalmi prekoncepciót. A kötet egy konferencia előadás-anyagából készült, melynek a címe igen beszédes, ezzel kapcsolatban Surányi Beáta tanulmányának elejét idézem: „Jókai Mór kisprózai alkotásai nem álltak mindig a szakmai érdeklődés középpontjában: tulajdonképpen a 2016. decemberi, balatonfüredi Jókai-konferencia címe — »…az én gyöngye oldalam« is arra a recepciótörténeti helyzetre reflektált, hogy a Jókai-regényekkel szemben a Jókai-novellák már megszületésüket követően háttérbe szorultak.” (225)

A nemrég, 2018 szeptemberében Pécsett rendezett I. KlasszIK konferencia Jókai-szekciójánál szintén meglehetősen heves vitát váltott ki a kérdés: meg kell-e védeni az elemzett Jókai-novellákat, felmenteni őket egy-egy értekezés keretében azzal a jelszóval, hogy a feltételezésekkel ellentétben az adott szöveg nem is olyan rossz? Véleményem szerint az a tény, hogy a kisprózai alkotásokkal foglalkozó tanulmányok/előadások kénytelenek reflektálni az életmű ilyen szintű megkülönböztetésére (vagyis: a regények jók, a novellák kevésbé), mutatja, mennyire megkerülhetetlen szempontról van szó. Ha erre nem reflektálnánk egy Jókai-szöveg vizsgálatakor, azzal a szerző recepciótörténeti pozícióját hagynánk figyelmen kívül. Jelen állás szerint — és a tárgyalt tanulmánykötet remekül illusztrálja ezt — a Jókairól szóló diskurzus (még?) nem áll azon a ponton, hogy önnön berögződéseitől megszabaduljon. A kötet legtöbb munkájában olvasható valamilyen szintű (akár központi problémává emelt) reflexió a gyönge oldalra, Rózsafalvi Zsuzsannánál például: „a novella, illetve a kisepikai műfajok nem Jókai gyönge oldala. Az erősségek megtalálása rajtunk múlik”. (248) Meglátásom szerint A kispróza nagymesterének megszületése a novellisztikával kapcsolatos előfeltételek lebontását illetően nagy lépést jelenthet.

Ennek tisztázásával azonban még mindig nem kaptam választ teljes egészében arra a kérdésre, miért érdekelhetnek bennünket a tanulmányokban tárgyalt szövegek. A fenti címmel Szajbély Mihály egészen magától értetődő, ugyanakkor végtelenül találó meglátását parafrazálom, aki a következőképpen indokolja, miért foglalkozik a vizsgált szöveggel: „azért érdekel, mert Jókai írta, mert része Jókai esztétikai kánon jegyében értelmezhető életművének, és úgy gondolom, populáris vonásainak tisztázása az esztétikai kánon Jókaijának a megértéséhez járulhat hozzá”. (52) Adott tehát ez a jelentős életművel rendelkező szerző, aki a 19. századi irodalom tekintetében, úgy tűnik, nemcsak megkerülhetetlen, hanem kiapadhatatlan témát jelent. Az utóbbi évek korszakkal foglalkozó munkáit, előadás-sorozatait végignézve kénytelenek vagyunk belátni: Jókai jelen pillanatban kiemelt népszerűségnek örvend (és azért nem próbálkozom a „reneszánszát éli” kifejezés használatával, mert nem állítható, hogy bármikor érdektelen lett volna a szakmai diskurzusban). Egy ilyen pozíciót képviselő szerző esetén pedig szinte magától értetődik, hogy a figyelem nem állhat meg pusztán egy-két mű szintjén. Vagy akár meg is állhatna, de itt ismét az előbbi idézetre kell utalnom: egy szöveg nem feltétlenül önmaga és akár esztétikai értéke miatt érdekes, hanem mert azon keresztül állapíthatunk meg valamit a korszakról, a szerzőről és számtalan más kérdésről. A tanulmánykötet egyik legnagyobb erénye, hogy a közölt írások szinte mindegyike azon túl, hogy fókuszba helyez néhány eddig még alig tárgyalt Jókai-művet, azokról valamilyen — az adott szerzőn és művön túlmutató — problémakörhöz kapcsolódva képes beszélni. Ezen a szinten pedig már nem feltétlenül az a kérdés, hogy milyen esztétikai értéke van az adott szövegnek (beleesik-e a nem olyan rossz kategóriába), hanem: képes-e a tanulmány szerzője azzal kapcsolatban releváns problémafölvetésre, gyümölcsözőnek és inspiratívnak értékelhető-e az adott Jókai-mű. Tehát: nem feltétlenül csak azért, mert Jókai írta. (Ezt pedig érdemes szem előtt tartani, mert például — be kell vallanom — sokkal izgalmasabbnak és elgondolkodtatóbbnak találtam Eisemann György tanulmányát A veszélyes sakkjátékról, mint magát A veszélyes sakkjátékot, az értelmezést olvasva azonban maga a mű is átértékelődött.)

A tanulmánykötet fölfogható reakcióként a jelenlegi Jókai-életmű iránti érdeklődésre, arra az igényre, hogy az író regényein kívül más témákról, irányokról is érdemes beszél(get)ni. Ez alatt érthetjük az autobiografikus írásokat, az újságírói/szerkesztői tevékenységet éppen úgy, mint a rövidprózai alkotásokat, mely köré a balatonfüredi konferencia és a kötet szerveződött. A szerzők írásait figyelve egyértelműen megállapítható az a szakirodalmi horizont, azok az utóbbi évtizedben megjelent könyvek/tanulmányok, melyekhez kapcsolódni kívánnak.[1] A kispróza nagymestere azonban legalább annyira tekinthető kérdésfölvetésnek, mint válasznak a nemrégiben megfogalmazott irányokra — ennek negatív és pozitív oldalával egyszerre. Úgy tűnik, a korszakkal, valamint kifejezetten az íróval kapcsolatban a tanulmánykötet fontos és mellőzhetetlen referenciát fog jelenteni — amennyiben hosszútávon nem is merek jósolni, a következő jó pár év Jókai-diskurzusát illetően mindenképpen.

A kötet tanulsága azonban az is, hogy a rövidprózai alkotások kutatása még számtalan hiányossággal rendelkezik. Ezen a ponton pedig utalnom kell ennek kiadástörténeti okára (és a már említett gyönge oldal hozadékára), miszerint ezen alkotások aránylag nehezen elérhetők. Természetesen ez nem minden szövegre igaz: számos Jókai novella hozzáférhető több kiadásban (illetve elektronikusan), ez azonban korántsem mondható el minden szövegről. Néhány szemléletes példát említve: a Révai-féle nemzeti díszkiadás tartalmaz ugyan elbeszélés-köteteket, de kizárólag azokat, és olyan formában, ahogyan a szerző maga összeállította őket (pl. Véres könyv, Vadon virágai); az Unikornis Kiadó száz darabot számláló Jókai Mór munkái díszkiadásának mindössze három kötete tartalmaz válogatott elbeszéléseket. A kritikai kiadás elbeszélés-kötetei közül az 1863–64-es évek szövegeivel foglalkozó a „legfrissebb”,[2] az évszám kiválóan tükrözi, hogy még bőven van olyan (jelentős mennyiségű) szöveg-anyag (további évtizedeké Jókai életművéből), melyek kiadása várat magára. A balatonfüredi konferencián tárgyalt szövegek hozzáférhetőségének nehézségét a szervezők úgy oldották meg, hogy az esemény kísérő-kiadványaként megjelentették a Balaton vőlegényei elnevezésű gyűjteményt.[3] A kötet azokat a Jókai-szövegeket tartalmazza, melyekhez az előadók kutatása kapcsolódott — ezzel együtt pedig A kispróza nagymesterének kísérőjévé is vált, hiszen a tanulmányok fókuszában álló alkotások itt érhetők el talán a legegyszerűbben.

A tanulmánykötet 15 szerző írását tartalmazza, az összetétel sok szempontból vegyesnek mondható (ahogyan az feltételezhető egy konferenciához kapcsolódó kiadványnál). Az elemzők között található „Jókai-veterán” monográfia-szerző és olyan, a tanulmányai elején járó hallgató is, akinek ez jelentette az első publikációját.[4] Jókai munkásságának különböző szakaszait tárgyaló darabok kerültek a kötetbe, melyek valamelyike egyetlen szöveg szorosabb interpretációjával foglalkozik, mások kötetkompozíciókat tárgyalnak, illetve több vizsgál műfajokat érintő elméleti kérdéseket. A kispróza nagymesterének írásai — ahogy már korábban említettem — nem pusztán tiszteletüket teszik a szakirodalomban eddig kevéssé figyelemmel kísért Jókai-művek előtt, hanem legtöbbjük azok kontextusának bemutatására, valamely problémakörhöz való kapcsolására törekszik: Hermann Zoltán például a karácsonyi novella műfajáról, Surányi Beáta az olvasás és írás önreflexiós alakzatairól, Rózsafalvi Zsuzsanna a tárcanovella és az anekdota prózapoétikai eszközeiről, Kiss A. Kriszta pedig a romantikus nőábrázolásról tesz fontos megállapításokat.

A kötet két részre osztja a tanulmányokat, Műfajkoncepciók és Műfajtípusok címszavak alá rendezve őket. Az az érzésünk támadhat azonban, mintha mindössze azért lenne meghatározva ez a két kategória, hogy legyen valamiféle csoportosítás a kötetben. Nehéz ugyanis magyarázatot találni arra, hogy Fried István Jókai Mór novellatípusaihoz című írása miért inkább műfajkoncepció, Kovács Gábor Rom és szó. Jókai egy novellatípusáról pedig miért inkább műfajtípus. Magyarázhatnánk a felosztást azzal, hogy a kötet első felében inkább elméleti kérdéseket feszegető, a másodikban pedig egy-egy műre/kötetre koncentráló tanulmányok kaptak helyet, de tulajdonképpen a Műfajkoncepciók cím alatt szereplő szövegekről szintén — egyedül Hansági Ágnes írásának kivételével — elmondható ugyanez. A leginkább szembetűnő különbség a két szakasz között a bennük szereplő tanulmányok hossza. A kötet első felének szövegei minimum tizenöt oldalasak, míg a második részben levők tíz oldal körül mozognak (de itt ismét kivételeket kell említeni: a műfajkoncepciók közül Hajdu Péter, a műfajtípusok közül pedig Kovács Gábor írásait, melyek a hosszukat tekintve inkább a másik részbe illenének). Természetesen különös lenne oldalszámok szerint megalkotni egy kötet szerkezetét, de talán mégsem véletlen ez a pozicionálás és a súlypontok elosztása, ha figyelembe vesszük, hogy a könyv első írásai (Hansági Ágnes és Szajbély Mihály munkái) teszik ki annak körülbelül negyedét.

Tapasztalatom szerint A kispróza nagymesterének egyik nagy erőssége, hogy a benne közölt szövegek számos izgalmas ponton kapcsolódnak egymáshoz, tárgyalnak hasonló, problémás kérdéseket különböző szövegek felől, más irányokból közelítve. Ezt egy másfajta kötetkompozíció akár jobban kidomboríthatta volna, mert így az olvasó pusztán a szerzők, a keveset mondó két részcím, illetve a tanulmányok címét vizsgálva tájékozódhat. Sőt, kifejezetten problematikusnak gondolom, hogy az alcímek nem szerepelnek a tartalomjegyzékben (mely lehet a könyvsorozat gyakorlata, vagy annak az eszköze, hogy a címek elférjenek egy tartalom-oldalon — azonban jelen kötet esetében kifejezetten szerencsétlen megoldás). A legtöbb tanulmánynál ez tartalmazza az abban tárgyalt művet, illetve több támpontot jelent annak kulcskérdéseivel kapcsolatban — példaként mennyivel más hatást keltenek a kicsit semmitmondó A miniszter félrelép, a Milyenek a nők? vagy a Rom és szó címek a hozzájuk társuló alcímekkel, sorrendben: A gyémántos miniszter kontextusai; Jókai nőábrázolásáról; Jókai egy novellatípusáról?

A három novella címét tartalmazó alcím[5] egyedül Hansági Ágnes tanulmányát illetően lehetne félrevezető, melyekről szó van ugyan a szöveg utolsó néhány oldalán, de nem azokból bomlanak ki a szerző kérdései és meglátásai. Hansági munkája mindenképpen kiemelendő — a könyv elejére kívánkozik, bár megkockáztatnám, hogy akár a „részeken kívül” is kerülhetett volna, az egész kötetet megalapozó tanulmányként. Ugyan a novella műfajával kapcsolatban az ötvenes évtizedre fókuszál, megállapításai Jókai rövidprózájának recepcióját illetően kimondottan lényegesek, tulajdonképpen megnyitja a diskurzust A kispróza nagymesterének többi szerzője előtt. A narrációt és a fikció/valóság ábrázolási lehetőségeit tárgyaló szakaszai organikusan kötődnek ahhoz, amit a műfajtörténettel kapcsolatban felvázol, azonban a három konkrét Jókai-novellát illetően mintha túlnyúlna a saját tanulmánya keretén. Nem mintha ne lenne releváns a mondandója a szövegekről, vagy ne volna izgalmas őket tárgyalni a felvázolt elméleti keretben. Úgy tűnik azonban, mintha a művekről többet is képes lenne elmondani a szerző, azokat kimerítőbben tudná vizsgálni egy külön tanulmány keretében. Emiatt gondolom, hogy talán a Jókai-novellák történetéhez kapcsolódva, a konkrét szövegeket egy másik írásban elemezve, vagy azok megjelölését a szöveg elejéről elhagyva (hiszen később is szinte csak példák szintjén van lehetőségük előkerülni) jobban felhívhatta volna a figyelmet a rövidprózáról szóló, összegző és nem utolsó sorban: lényeges megállapításaira.

Végezetül olyan közös pontokra szeretném fölhívni a figyelmet, melyek összekapcsolják a tanulmánykötet különböző darabjait — előrebocsátva, hogy nem szándékozom az összes lehetséges, hasonló kérdésfölvetés megnevezésére, pusztán néhány olyanra, melyek tárgyalása izgalmas lehet a további Jókai-diskurzusban, és amelyekre (feltehetően nem véletlenül) talált rá több szöveg szerzője is. Szajbély Mihály Jókai bohócait vizsgálja, nagy hangsúlyt helyezve a populáris irodalom és a bűnügyi regény működésének tárgyalására: „[m]íg az igazi nagy irodalmi mestermű a saját maga által létrehozotton kívül egyetlen más műfaji szabálynak sem felel meg, addig a populáris irodalom mesterműve éppen azáltal tökéletes, hogy tökéletesen megfelel műfaja elvárásainak”. (54) Jókaival kapcsolatban egyre többen helyeznek hangsúlyt arra, hogy a korszakban milyen népszerűséggel rendelkezett, és ez hogyan hatott az írásmódjára, illetve a művei befogadására. Kifejezetten érdekes, ahogyan Szajbély a Jókai által létrehozott szépírói világ valószerűségeit veti össze a bűnügyi regények valóság-horizontjával. Tarjányi Eszter[6] hasonlóképpen felhívja a figyelmet a szakirodalmi érdeklődés változásaira, ahogyan az egyre inkább az irodalom szórakoztató jellege felé fordul. Az írását az is összeköti Szajbélyével, hogy más szövegből kiindulva, de hasonló figurával/figurákkal foglalkozik: a kópéval. A bohóc-alakokkal kapcsolatban a művek mesei vonásai is lényeges szerepet kapnak, és ugyan egészen más novellatípusról beszélve, de szintén erről a jellemzőről ír Hajdu Péter, mikor azt mondja: „Jókai történelmi novelláinak a románcos, mesés jelleg alapvető meghatározója”. (83) Fried István és Kovács Gábor szövegeit nemcsak a novellatípusok elemzése kapcsolja egymáshoz (és egyúttal Hansági Ágnes tanulmányához), hanem a narrációnak, a valóság-ábrázolásnak, a poétikai és nyelvi eszközök jelentésképző erejének és azok használatának vizsgálata.

A textuális jellemzők és a belőlük levont következtetések állnak Surányi Beáta és Rózsafalvi Zsuzsanna tanulmányainak középpontjában, illetve a tárgyalt szövegek kiadástörténete szintén fontossá válik. A művek különböző megjelenési módjai, azok útja, elérhetősége, olvashatósága, a mindezek mögött rejlő koncepció adják meg Vaderna Gábor és Török Lajos írásainak nézőpontját. Miközben Török a recepció és a textológia felől vizsgálja A gyémántos minisztert, Vaderna A kétszarvú emberen keresztül Jókai Erdélyére helyez nagy hangsúlyt, a kiadástörténet jelentőségét a következőképpen indokolja: „egy szövegnek (ha egyáltalán beszélhetünk egy szövegről) nem csupán első megjelenése (periodika és kötet), esetleg egy kiemelt szerzői kiadása (Nemzeti kiadás), nemcsak a szerző életében született és halála utáni, rekonstruálható recepciótörténete jelölheti ki értelmezése határait, hanem lehetőségünk van olyan mélyfúrásokat végezni, melyek inkább a különböző szövegek összjátékára figyelnek”. (123) A szövegek összjátéka azokban a tanulmányokban is kimondottan érdekes, melyek nem egy-egy műről, hanem egy novelláskötetről beszélnek: például Kiss A. Kriszta a Milyenek a nők?-ről, Szilágyi Márton a Véres könyvről. Utóbbi jelentős szerepet kap Eisemann György tanulmányában is, aki a Véres könyv egyik szövegéről, A veszélyes sakkjátékról ír. A kártyázás, a háború, a halál, a fantasztikum olyan kulcsszavak, melyek különböző vonatkozásai (vagy közülük legalább három) lényegessé válnak Szilágyi, Eisemann, illetve Steinmacher Kornélia Nóra írásaiban is. Legutóbbi az utolsó szöveg A kispróza nagymesterében, zárómondata a következő: „[é]rdemes lenne ezzel a példatárral [t. i.: milyen lehetőségek rejlenek a nyilvánosságban] körültekintően foglalkoznunk: hiszen az irodalomban rejlő előnyök örökérvényűek, a rájuk irányított figyelem pedig napjaink kulturális viszonyai között igen aktuálisnak tűnhet”. (277) Olvasatomban ez a zárás felhívást jelent (bár korántsem ez az egyetlen a kötetben): felhívást a Jókai-párbeszédbe való bekapcsolódásra, a közölt tanulmányok eredményeinek továbbgondolására és egyben a rövidprózák aktualitásának figyelembevételére. Kétségtelen, hogy ez a remekül összerakott tanulmánykötet a Jókai-korpusz lényeges területe felé terelhet — kutatókat, érdeklődőket egyaránt.

 

[1]     Szajbély Mihály: Jókai Mór, Pozsony, Kalligram, 2010; Jókai & Jókai: Tanulmányok, szerk.: Hansági Ágnes, Hermann Zoltán, Károli Gáspár Református Egyetem, L’Harmattan, Budapest, 2013; Hites Sándor: Jókai & Jókai, It, 2014/4, 528−545. (Az előbbi kötet recenziója.); Fried István: Jókai Mórról másképpen, Lucidus, Budapest, 2015; Szilágyi Márton: Jókai, a pályakezdő novellista = „…író leszek, semmi más…” Irodalmi élet, irodalmiság és öntükröző eljárások a Jókai-szövegekben: Tanulmányok, szerk.: Hansági Ágnes, Hermann Zoltán, Balatonfüred Városért Közalapítvány, Balatonfüred, 2015 (Tempevölgy Könyvek 19.), 32−39.

[2]     Jókai Mór: Elbeszélések. 1863−1864, s. a. r.: Rózsafalvi Zsuzsanna, Ráció, Budapest, 2014.

[3]     A Balaton vőlegényei. Válogatott elbeszélések, Tempevölgy Könyvek 22., szerk.: Hansági Ágnes, Hermann Zoltán, Balatonfüred Városért Közalapítvány, Balatonfüred, 2017. Elektronikusan ITT.

[4]     Maga a kötet sajnos nem tartalmaz információkat a szerzőkről.

[5]     A tanulmánynak két alcíme van, a műcímeket tartalmazó a második, az első pedig: Az ötvenes évtized a novella és a Jókai-novellák történetében.

[6]     A tanulmánykötetet a szerkesztők az ő emlékének ajánlják, méltó módon.