Gondolkodás nélkül annyit szerettem volna mondani,
hogy nézd, soha jobban.
Te ekkor még a puha bőrömről álmodtál,
és azon gondolkodtál, hogyan gyújtsd fel a pókhálókat
a szájüregemben.
Két napja túl homályos van idebent,
és a kezem rég fehérre meszelődött az ujjaid alatt.
Repedéseiből habzik a fal, ha ránézek, remegni kezd.
Ránk, erre a biztonságos azonosságra akarna dőlni,
most mégis a pulzusod ritmusára keringőzik a plafonnal.
Egyszer felkelsz. Én megtanulok hiányozni.
Szebben kicsit, mint ez a kedd, beágyazok,
és emlékszem, hová tetted a kulcsaid,
hogy este, ha hazaérsz, fáradtan,
és kell valaki akár egy percre is,
azt képzeld rólam, hogy hiányzom.